Károlyi Csaba: Márai Újvidéken

 

 

 

 

http://www.es.hu/karolyi_csaba;marai_ujvideken;2015-01-08.html

 

 

Végel László – aki 1967-ben az Egy makró emlékiratai című regénnyel debütált, s volt felszabadító hatással az egész akkori új magyar elbeszélő prózára, majd mint az újvidéki Symposion első nemzedékéhez tartozó szerző megírta sorra regényeit, esszéit, drámáit, úti jegyzeteit, esszénaplóit és esszéregényeit – legutóbb közreadta  a Bűnhődés című berlini naplóregényét (2012), majd előállt még egy remek új regénnyel, a Neoplanta avagy az Ígéret Földje cíművel (2013), amely az ő városáról, Újvidékről, Novi Sadról, Neu­satzról szól. A műből hatásos színdarab készült, az Urbán András rendezte Neoplanta, az Újvidéki Színház előadásában. A dramaturg Gyarmati Kata is remek munkát végzett, épp azért, mert nem követi a regényt, hanem a szellemére figyelve valódi színházcsinálásra ad lehetőséget. 2014. december 8-án volt látható először Pesten, egyetlen estén. De nem erről az elemi élményről akarok most beszélni, hanem arról, hogyan működik ennek a szelídségében radikális írónak az agya és a szíve.

 

Hát, nem tudom, hogyan működik, pontosabban nem értem, hogy bírja. De azt tudom, hogy naplót is ír, mindenféléről, ami körülveszi. És abban biztos vagyok, hogy ezek a naplók fontosak lesznek, ha föl akarjuk majd tárni a teljes életművét, és fontosak lesznek azért is, mert ezekből sok mindent megérthetünk egy szerbiai, hajdan jugoszláviai progresszív értelmiségi gondolkodásából, világérzékeléséből, közérzetéből.

 

Végel régóta vezet naplót, szisztematikus följegyzéseinek két kötete Időírás, időközben I–II. címmel 2001–2003-ban jelent meg az újvidéki Családi Kör, illetve a Noran kiadásában. Ez a két kötet a 2000–2002, illetve a 2003–2004-es feljegyzéseket tartalmazta időrendben. Ezek a naplók a szellemi hátterét mutatják meg nemcsak a regényeknek, hanem azoknak az esszéknek is, melyek a dráma és a színház kapcsán korábban megszülettek (Ábrahám kése, Forum, 1988), avagy amelyek általában a lemondás és megmaradás, a peremvidéki élet, 1968, Jugoszlávia fenoménja, Szerbia valósága, a közép-európai fattyúlét, a szülőföld, a kisebbségi elégia és a hontalan lokálpatriotizmus témakörében megíródtak (Hontalan esszék, Jelenkor, 2003).

 

A naplók további megjelentetése megszakadt. Nem volt elég kapacitás, pénz, akarat a teljes évfolyamok közreadására. Ehelyett született meg ez a tematikus válogatás. A bőséges anyagból azokat a részleteket kapjuk itt összegyűjtve, melyek Márai Sándorhoz kapcsolódnak. A naplójegyzetek 1992 és 2004 közöttiek. A kiadó nyilván abban reménykedik, hogy egyszerre Végel és Márai nevével eladhatóvá tudja tenni a naplók eme töredékét. Lehet, hogy csalódni fog azonban ebben a kis kötetben az, akit csak Márai érdekel.

 

Itt Márairól nem sok újat tudunk meg. Ennek a kötetnek a szellemi izgalmát az adja, hogy Végelnek mi jut eszébe Márairól. Például nincsenek itt Márairól különösebb irodalomtörténeti érdekességek. Ellenben nagyon fontos sorokat olvashatunk arról, mit jelent Márai életműve, tartása egy másik országban élő, másik nemzedékhez tartozó szellemi embernek. Sok jó Márai-idézetet kapunk, természetesen olyanokat, amelyek a mostani naplóírót segítik mindabban, amit szeretne elmondani. Végel László számára azért érdekes Márai, mert az írótárs segítségével jobban meg tudja fogalmazni a saját alkotói problémáit, életének napi gondjait, állampolgári és hazafiúi hezitálásait, a különös, köztes helyzetéből adódó dilemmáit.

 

Számos tematikus összeállítás volna készíthető még a naplókból, ha már az egészet nem vállalja senki kiadni. Mondjuk a délszláv háború és a NATO-légicsapások kapcsán. Trianon, Közép-Európa, Jugoszlávia, Szerbia kapcsán. A haza, a város, a nép, az utazás, a tenger kapcsán. Avagy az eszmék, a polgári szocializmus, a nacionalizmusok, a kozmopolitizmus kapcsán. Netán a centrum–periféria problémaköre mentén is. Számos írót megidéz a naplófolyam, nemcsak Márait, hogy a szerb, horvát, német és osztrák írókat most nem felsorolva csak a magyarokat említsem: sokat szerepel Kosztolányi, Móricz, Krúdy, Illyés, Mészöly, Petri, Kertész, Csoóri, Nádas, Konrád, Esterházy. Sokat szerepelnek szerb és magyar politikusok is, Titótól Miloševićig és inićig, Bethlen Istvántól és Gömbös Gyulától Teleki Pálon át Tudodkiig. Remek mondatok sora volna idézhető az itt nem szereplő naplókból. Például: „Egy áporodott jobboldal áll szemben egy áporodott baloldallal, mondja helyesen Esterházy” (2003). „Illyés jobban látta Ozorát Párizs után” (2004.)

 

„Nálunk Márait is cenzúráznák!” – kiált fel egy helyen Végel, és segélykérően néz kollégájára, aki még tudta, hogy a polgár hivatást jelent, a középosztály azonban csak érdekszövetkezetet. A kozmopolita világpolgár pedig ugyanakkor lelkes lokálpatrióta is. Végel csak irigykedve nézheti az igazi polgárt, lévén ő maga vidéki, plebejus származék. Ami korántsem szégyen, inkább dicsőség, ha valaki Szenttamás falujában születvén (1941. február 1-jén, egy napon és egy helyen Gion Nándorral!) fölül tud emelkedni a népi–urbánus megosztottságon, mondván, ő nem más, mint „urbonépi”, egyszerre hazátlan lokálpatrióta és plebejus kozmopolita. A nemzetek közötti és nemzetek feletti gondolkodásban mégis a legtermészetesebb módon tud eljutni a „normális” európaisághoz. Józan paraszti ésszel és az emberi szív egyetemes tisztességével közelít a legbonyolultabb kérdésekhez is, és ezáltal minden olyan világos és egyszerű lesz. Nincs megválaszolhatatlan kérdés. Gondolkozzunk egyenesen és becsületesen. Mondjunk ki mindent, és válaszoljuk azt, amit a legnormálisabbnak gondolunk. Ebben áll Végel titka.

 

Mit tegyünk, ha azt látjuk – amint Kundera megfogalmazta –, hogy gőzerővel zajlik Közép-Európa elrablása? Hogy kihalnak a régi értelemben a kisebb városok, Grass Danzigje, Magris Triesztje, Márai Kassája, Végel Újvidékje? És mikor jobb egy város, ha minél inkább magyar, vagy ha minél inkább élhető? Szabadka vagy Újvidék? Kassa vagy Pozsony? Marosvásárhely vagy Kolozsvár? És mért volna baj, ha kihal a magyar? Az író radikálisan szelíd válasza lehengerlő: a szerbeknek, szlovákoknak, románoknak volna a legnagyobb baj, ha elveszne ez a szín az életből.

 

Végel világos helyzetértékelésére igen tisztességes „nemzetpolitikát” vagy micsodát lehetne építeni. Egyetlen helyet hadd idézzek a mostani gyűjteményből, egy 2012-es bejegyzést, mely Márai kapcsán, az ő szellemi útmutatását követve a máig húzódó problémát jelzi: „Küldte Horthy a Délvidékre az úrhatnám Magyarországot. Most ismerem csak fel, hogy tapasztalataink mennyire összhangban vannak Márai észrevételeivel, aki szerint a magyarok akkor vesztették el véglegesen Kassát, amikor bevonult az úrhatnám Magyarország. Ekkor, halkan, nagyon halkan a kassai magyarok visszasírták a cseheket. (…) A hideg napok természetesen egyetlen szóval sem igazolható szörnyűséges, rettenetes és kegyetlen tett volt, amiért ’44-ben ártatlan magyarok lakoltak. Az úrhatnám magyarok menekültek bűneik elől, és magukra hagyták az ártatlan magyarokat, akiket 1944 őszén meghurcoltak, főbe lőttek, tömegsírba vetettek. A nincstelenek fizették meg az úrhatnám magyarkodók vétkét.”  (92–93.). Ennek kimondása természetesen semmivel sem kisebbíti a másik oldal szintén szörnyű bűneit, de segíthetne az előrelépésben.

 

Ugyanakkor mégsem mondhat mást a jót akaró újvidéki polgár, mint amit az 1913-ban kávéházat alapító Dorn­städter úr mondott alkalmazottainak, még egy valódi úri világ normái szerint: „Neoplantainak lenni hivatás, drága barátaim, azt jelenti, hogy az élet minden területén a legeslegjobbnak lenni.” Közben a Szlovákiából a Délvidékre került tulajdonos – aki német, zsidó, szlovák felmenőkkel bírt – a vészes időkben elmenekült, aztán meghalt, öröksége mára szétporladt. A helyet 1945-ben Moskva, 1949-ben Zagreb, 1991-ben Atina névre keresztelték át, legalábbis Végel regénye szerint. Azt már nem mondja meg az a regény, mi van vele ma. De megmondják a naplójegyzetek.