A szerepeket kiosztották

A szerepeket kiosztották

2014. augusztus

A tanú megszólal

„Azon a napon, amikor Hitler bevonult Bécsbe, a magyar polgári társadalom nagy többsége rokonszenvezett a nemzetiszocialista eszmékkel.” Márai Sándor: Hallgatni akartam.

Egyértelmű elvárás

Slobodan Milošević a joghurt-forradalom után radikálisan megcsonkította Vajdaság autonómiáját, azóta másról sem hallok, mint a Vajdaság válságáról. A Demokrata Párt felemás javaslatai némileg módosították a miloševićizmust, ellenben nem tudták felülmúlni, persze nem is tehették a jelenlegi alkotmány keretei között, melyre ők is áldásukat adták. Most újra fellángolt a vita. A Szerb Haladó Párt a megannyi választási győzelem után a tartományi hatalomra is jogot formál. Mindent vagy semmit! A haladókkal megbonthatatlan koalícióban levő Vajdasági Magyar Szövetség egységkormány megalakítását javasolta, mire a Szerb Haladó Párt, a szocialisták, továbbá az Obrazból kivált Treća Srbija villámgyorsan áldását adták rá. Éppen azok a pártok, amelyek tegnap a tartományi autonómia ellen agitáltak, vagy pedig azt nyesegették! Válaszként a Demokrata Párt vajdasági főbizottsága előrelépésről tanúskodó új Vajdaság-programmal rukkolt elő. Közel tíz évet késtek! Ők viszont nem akarnak az egységkormány részei lenni. Az egységkormány hívei viszont nem nyilatkoznak programjukról. A Vajdaság Ma portál információja szerint Đorđe Milićević, a tartomány parlament haladópárti alelnöke pontosan megfogalmazta a teendőket: „Pásztornak, mint a kezdeményezés hordozójának tárgyalásokat kell kezdenie minden olyan párttal, amely képviselőkkel rendelkezik a tartomány parlamentben, az ötlet realizálásának céljával”. Az elvárás egyértelmű és érthető. A feladat ki van osztva, a szerepek ismertek.

Félig ismerős, félig idegen regények

A San Gennaro véréről még Márai kiváló ismerői is elfeledkeznek. Úgy tűnik ez a regény „idegen” marad a magyar irodalomban, csupán azért, mert „idegenekről” szól. Egészen pontosan a csodáról és arról az Európáról, amely a II. világháború után új életet akart kezdeni. Az egyik oldalon voltak a csodavárók, a szentek és a kommunisták, nehéz volt különbséget tenni köztük! A kommunisták is szenteknek tűntek! A másik oldalon pedig azok, akik a szocialista országokból menekültek és táborokban sínylődve várták az amerikai vagy az ausztráliai beutazási vízumot. A csodavárók és a csodától menekülők elsétáltak egymás mellett, amiből kiderül, hogy a háború után az európaiak nem ismerték egymást. Márai olaszországi kisvárosában két Európa létezett. Mégis, ez a remek regény sosem érdemelt ki méltó elismerést. Arra gondolok, hogy esetleg Magyarhonban nem érzékelik a mediterrán világot. Miközben Márai a regényét írta, Magyarországon folyt a Rajk-per, a vádlottat a trockizmus és a titióizmus vádjával halálra ítélték. Soha nagyobb ellentét: az egyik oldalon a csodavárás, a másikon a koncepciós perek. Nem csak az „olasz téma” idegen a magyar irodalomban, hanem, a környezet, a mediterrán világ is. Ismeretlen a mediterrán ember. Van ebben a regényben egy váratlan fordulat: a magyar író nem a magyar államon belüli miliőről ír. Vannak ugyan művek, melyek cselekménye. úgymond, külföldön játszódik, azonban Magyarországról szól. A San Gennarro vére viszont Olaszországról, a tengerről, a csodavárásról és a világháború utáni európai életérzésről regél. A szereplők is olaszok, illetőleg más európai nemzet tagjai. Másmilyen a táj, másmilyenek az emberek, a szokások, a nyelv, a képzeletvilág. Felismerem, mert a mediterrán táj és az ember, amelyről Márai ír, gyermekkorom óta ismerős. Az Adria másik partja az életem részét képezi. Posillipo részegítő júniusi flórája? Igen Krk szigetén találkoztam vele először. Virágzik a kaktusz, virít a magnólia? Emlékszem, Korčula szigetén találkoztam először az eredeti Mediterránnal, álldogáltam a különleges növények előtt és csodáltam őket. Szőlő meg narancs ligetek? Igen, pontosan ilyenek Trogir környékén is. A szőlőtőkék gyökerei mintha a kövekből bújtak volna elő. Termőföld nélkül is képesek túlélni. A szél pedig úgy tör be a lakásokba, mint egy kalóz, írja Márai. A csontjaimig hatol, ugyanazt tapasztalom Splitben is. Kezdetben nagyon nem értettem, miért didergek egész testemben, amikor odakinn ragyog a kora tavaszi nap. Újvidékről nézve tehát otthon érzem magam a mediterrán érzésvilágban. Nem a könyvekből ismerem, nem utazási emlékekről van szó, hanem évtizedekre visszanyúló napi élettapasztalatról. Időközben elsajátítottam a kettős tekintetet. Már felismerem, hogy a Mediterrán másmilyen Újvidékről és megint másmilyen Budapestről nézve. Magyarországon idegen világ, amely után lehet vágyakozni. Újvidéken a mindennapi élet része az ifjúság, a szerelmi kalandok helyszínei, a csinos dalmát lányok flörtjei. Sosem gondoltam, hogy idegenek. Hosszú tartalmas időtöltés a halászokkal, akikkel együtt szidalmaztuk a jugoszláv politikusokat, kritizáltuk munkájukat és kétértelműen emlegettük Tito nevét. Kacsintást, cinkos szemvillanásokat váltottam a vendéglősökkel, a pincérekkel, akik bepalizták a turistákat. Egyazon rendőrség tartott szemmel bennünket, ugyanazokból a tankönyvekből tanultunk. Két Mediterrán él a tudatomban az egyik a jugoszláviai, a másik a magyarországi. Valami hasonló történt, történik például a Vajdasággal is. Budapestről nézve megcsonkul műveim nagy része, félig-meddig ismerős, félig-meddig idegen lesz! Tapasztalom, hogy a Vajdaságban megszülető, magyar nyelven írt regényeket nehéz elhelyezni a magyar nemzetállami jelrendszerben és kontextusban. Valahogy mindig kiesnek, kilógnak a sorból. Minduntalan ki kell találni valami külön dobozkát, hiszen szerzőiknek másmilyen a nemzedéki tapasztalatuk, mást tanultak a gimnáziumban, az egyetemen. Együtt éltek a mássággal, amely nem csak az ünnepi tanácskozások témája volt, hanem a mindennapi élet része. A másság a mondat öntudatába hatolt be. Ez történik a San Gennaro vérével és mindez érvényes a határon túl születő magyar prózavilágra is. Félig ismerős, félig idegen.

Öndicséret és önkritika

Saját munkájukról igen nagy elismeréssel nyilatkoznak a kisebbségi politikusok. Mint mindig, amikor politikáról van szó, az élet adja meg a végleges választ, amely, sajnos, eléggé nyugtalanító. Tavaly 1861 vajdasági magyar tannyelvű elsősről tudtunk, az idén, sajnos, már csak 1600-ról tudunk. A matematikában járatosabbak kiszámították, hogy a csökkenés közel húsz százalékos. Én nem bátorkodom utána számolni. A hivatalos sajtó nem felejti el megjegyezni, hogy mindez az alacsony népszaporulat, az elvándorlás miatt történik, meg azért, mert számos magyar szülő abban a téveszmében él, hogy gyermeke jobban érvényesül, ha szerb nyelven fejezi be az iskolát. Kétségtelen, hogy e tényezők szerepet játszanak. Ellenben nem lehet őket fatalista módon értelmezni, hiszen az adatok azt is elárulják, hogy a nagy megroppanás éppen a tömbben játszódott le. Csak Szabadkán 83 elsőssel lesz kevesebb, mint tavaly!  A szórvány viszont tartja a tavalyi szintet. Mivel magyarázható, hogy ott csökken legjobban a magyar elsősök száma, ahol a kisebbségi pártok vezetik a várost, a települést? Ez a tény részben megkérdőjelezi a jelenlegi fatalista doktrínát.

Az olvasó nyelve

Miért szerette Márai Stendhalt? Röviden amiatt, mert „kellékek nélkül dolgozott”. Leírta: „a tenger” és utána nem cifrázta a mondatot. „A többit az olvasóra bízta”, jegyezte meg Márai. Ugyanezt a bizalmat fedezem fel Stendhal regényeiben is. A párbeszédeket mintha már hallottam volna valahol. Egyik-másik foszlányát épp tegnap, az utcán, az autóbuszban, vagy valamelyik csendes kávéházban, esetleg egy nagyobb társaságban. A dilemmák hasonlóak az enyéimhez. Tovább lehet őket gondolni vagy variálni. A mondatok és a helyzetek ismerősek, már-már közhelyesek. Az egész mű azonban eredeti és hiteles. Ugyanezzel az érzéssel olvasom a modern amerikai prózát is. Ha az egyik hős a sztrádán száguldozik, miközben betér egy étterembe, ahol túrós rétest kér, akkor biztos vagyok benne, hogy betért és valóban túros rétest kért. A pincérrel vált néhány közvetlen mondatot, nem kétlem, hogy én is ugyanazokat a szavakat használtam volna. Ezeknek a szerzőknek bizalmuk van bennem, ezért bennem is felébred a bizalom az írók iránt. A közép-kelet-európai modernitás mintha a kölcsönös bizalomhiányban szenvedne, az olvasó nem bízik az íróban, az író pedig az olvasóban, azért, mert egyik oldal sem természetes módon modern. Attól félek, hogy modernitásunk az életben is, az irodalomban is felülről irányított, mesterkélt és mímelt, nem az élet adta fel, hanem a szellemi vágyakozás, ami lehet szép, de nem biztos, hogy hiteles.

Hallgatni és írni

Nem elég hallgatni. Ki kell tartani! Erről a kitartásról tanúskodik továbbra is az irodalom. A többi csak kirakat.

,Csak egy szikra hiányzik…

Hetvenöt évvel ezelőtt kezdődött a II. világháború. Ukrajna. Háborús hangulat. Terjed a tehetetlenségérzet. Sokszor gondolok arra, hogy csak egy szikra hiányzik nagyobb méretű háború kirobbanásához. A szerb politikusok panaszkodnak: Szerbia az ukrajnai válság túsza lehet. Csak azt nem tudom, hogy önkéntes túszok leszünk, vagy valaki kényszerít bennünket? És ugyan ki?

Családi Kör, 2014.   09.4