A klientúra kollektív cinizmusa
2014. április
A kollektív cinizmus kora
Ismertem egy embert, aki egy szép napon elhatározta, hogy boldog lesz. Ezért radikálisan kivonult a közéletből. Ha nem tudja a közügyeket befolyásolni, akkor nem vállal érte semmi felelősséget. Becsültem tárgyilagos meglátásait, jó szándékát, ezért sajnálkoztam a kivonulásán. Beismerem azonban, hogy cseppet sem meglepő döntésről van szó, mivel újabban egyre többen vonulnak ki a közéletből. Az eddigi tapasztalatok nem biztatóak. Ezekben a hónapokban is sorra távoztak az élők soraiból azok, akik idejében figyelmeztettek, hogy utat tévesztettünk, utólag mindenki elismeri, igazuk volt, azonban hiába. Legfeljebb arra volt lehetőségük, hogy – mint ahogy ezt az új politikai zsargon urai szokták mondani – a partvonalról „kiabáljanak be”. A közelmúltban elhunyt Radomir Konstantinovičra, Vojin Dimitrijevićre, Srdja Popovićra, Mirko Djordjevićra gondolok, akiket még méltó módon sem tudtunk eltemetni. Ezt pedig arra figyelmeztet, hogy a társadalom lelkiismerete mély válságban van, hiszen továbbra is nagyobb megbecsülésnek örvend a szemfüles konvertita, mint az, aki idejében kimondja az igazságot. Ismerősöm nem akarta végigjárni ezt a kínkeserves és sokszor megalázó utat. Belefáradt az igazságba, de az árral sem akart úszni. Ezért menekült a remeteségbe. Többé nem vett részt a választásokon, mindegy, hogy ki lesz a győztes vagy a vesztes, nincs nagy különbség köztük, nyugtatta magát. Megelégelte az örökös szenvelgést és panaszáradatot, nem vett tudomást se a jóról, se a rosszról. Példásan végezte munkáját, nem vágyott előmenetelre, kitüntetésre, nagyobb jövedelemre. Tényleg boldog volt. Egyre többen kezdték dicsérgetni, rendes, becsületes, szerény ember, mondogatták. A pártaktivisták győzögették, lépjen be az egyik vagy a másik pártba. Nem lop, nem árt a légynek sem, kicsit ügyefogyott, de szükségünk lesz rá, nyugtázták maguk között. A dicséretek a fülébe jutottak, többek között az is, hogy ügyefogyottnak nevezték. Ettől kezdve belátta, hogy vége a rövid ideig tartó boldogságnak. Azért lett nevetséges és szánalomra méltó ember, mert boldog akart lenni. Rendben van, belépek, válaszolta azoknak, akik megkörnyékezték, de mit kapok cserébe. Nem győzött csodálkozni, hogy követelődzését nem vették rossz néven. Előléptették, növelték a fizetését, ő pedig elfogadta a különböző juttatásokat, a felkínált posztokat. Régi Fiatját új autóra cserélte fel. Bólogatott, ha bólogatni kellett, csak a rokonok és az ismerősök körében, szapulta a rendszert. A magánbeszélgetésekben ők is azt tették, habár ők is bólogattak, amikor bólogatni kellett. Gyorsan rájött, hogy majdnem minden embernek két élete van. Az egyik a magánélet, a másik a közélet. Az ismerősök is élvezték a különböző privilégiumokat, ám ócsárolták a hatalmat. A lelkiismerete háborgott, többé nem volt boldog, mivel felismerte, hogy a kollektív cinizmus korában kifizetődő boldogtalannak lenni. Ez a kollektív cinizmus, melynek jellemzője, hogy senki sem hisz abban, amit nyilvánosan hirdet. Ezzel a tudattal szemlélem a szép jövőjű kádergyerekeket, akik most azokat dicsérik, akiknek a nevét tegnapi boldogságuk csúcspontján megvetéssel ejtették ki. Jellemes embereknek ismertem meg őket, s kétlem, hogy most boldogok. Egyszerűen rájöttek arra, hogy kifizetődő boldogtalannak lenni. Ez a kollektív cinizmus jellemzi elsősorban az állami emlőkön élő középosztályt, amelynek tagjai néha úgy cserélgetik a pártokat, mint a fehérneműjüket. Ez például a kollektív cinizmus biztos jele. Csak az a kérdés, hogy meddig tart ez a költségvetési kollektív cinizmus. Mert ennek is ára van, s ezt leginkább a költségvetésből fedezik. Ha a kormány tényleg komolyan veszi saját gazdasági programját, és muszájból kénytelen lesz karcsúsítani saját klientúráját, az állami középrétegből könnyen lázadók lesznek.
Romokat szült a vajúdó jövő
Tavaly még az ukrajnai tavaszról hallottam, és aggódtam a demokráciáért, az európai értékekért tüntető kijevi polgárok sorsáért. Múltak a hónapok és kiderült, hogy a tömegmozgalmakat nem a demokrácia, hanem az etnikai szenvedélyek irányítják. A nagyhatalmak az ukrán határ mentén hadgyakorlatoznak, és Oroszországban beindult a hazafias propaganda. Putin sem rest, az orosz nemzeti érdekekért készül harcolni. A diktátorok egyébként is mindig nagy előszeretettel lobogtatják a nemzeti zászlót. Sztálinnak is ez volt az utolsó kártyája, ő még Lenint is – Tamás Gáspár Miklós emlékeztet rá – túlságosan liberálisnak tartotta a nemzeti kérdésben. Nem kétlem, hogy Putin szándéka jó alibit szolgáltat az ukrán sovinisztáknak is. A nemzeti érzést mélységesen emberinek tartom, de sokszor vezet a pokolba. Nem ismeretlen út, jól ismerjük a Balkánon is. Óhatatlanul eszembe jut a néhai Jugoszlávia története. Először úgy tűnt, hogy tavaszi szellők lengedeznek, a demokratikus értékek érvényesülnek, mivel a polgárok megelégelték az egypártrendszert. A szabadságról álmodoztak, de az etnikai konfliktusok szereplői lettek. A történet a demokráciával kezdődött és sovinizmussal végződött. Aztán az I. meg a II. világháborúra gondolok. Akkor is a nemzeti és a faji hisztéria kerekedett felül. Baljós sejtelmek környékeznek. A kelet-közép-európai történet is a demokrácia nagy vágyával kezdődött és mostanság a nacionalizmussal vagy legalább is a nemzeti szorongással folytatódik. Attól tartok ez terjed a nyugati világban is. Posztnacionalizmus, posztfasizmus, ezek a fogalmak egyre többször fordulnak elő a közéletben. A demokrácia hitelét vesztette, és a kiábrándult polgárok új vezért keresnek, akik kivezetnek bennünket a kátyúból. A vezérek pedig könnyen visszaélnek az egyébként tiszteletre méltó nemzeti érzelmekkel. És felsorakoznak az új vezérek, akiket az alkalmas pillanatban majd cserbenhagynak a népek. Csak az a baj, hogy a népek mindig késnek. Rónay György egyik csodálatos versére gondolok. „Habzó lángok közt vajúdott a jövő s romokat szült.”, írta 1945 tavaszán. 1989-ben nem voltak habzó lángok, a jövő szépnek és reményteljesnek tűnt. És mégis romokat szült. „Az Angyal a felhőn ülve a várost/ nézte közönnyel, unottan.” Ugyanígy néz bennünket is, és mindezek után ne feledjük: ha az Angyal közömbös, akkor pedig nagyon kell figyelni, mert bizonyára komoly oka van rá.
Hová vessük vigyázó szemünket
Csak ámulok és bámulok. Sofi Oksanen Budapest Nagydíja ráébresztette a magyar irodalmi élet olyan írói világokra, amelyek eddig nemigen kerültek a kritikusok figyelmének középpontjába. Oksanen ugyanis arra emlékeztet, hogy a valóság létezik. Hogy az irodalom felráz, eleven kérdéseket tesz fel. Néha tehát érdemes egészen Finnországra vetnünk vigyázó szemünket, hogy lássuk azt is, ami a szemünk előtt zajlik, csak a széplelkek nem vesznek tudomást róla.
A tengerről álmodtam
Vajúdó tavasz. Anikó nyitva hagyja éjszakára az ablakot. A tengerről álmodtam és arra riadtam fel, hogy a tenger partján didergem. Tavaly ilyenkor az Adrián sokkal melegebb volt.
A történelem csele
Fantasztikus, Jarry tollra való drámai jelenet! A köztársasági képviselők esküt tettek, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy Koszovó Szerbia része maradjon. A történelem csele, hogy a szöveget Maja Gojković a Szerb Radikális Párt egykori tagja olvasta, a képviselők pedig kórusban megismételték. A pénzügyminiszter szerint év végén csökkentik a nyugdíjakat, hallom innen is, onnan is. A nyugdíjasok felkapják a fejüket, a Szerb Haladó Párt, a Szerbiai Szocialista Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség nem ezt ígérte a választási kampányban. Egy hónapi távollét után észre kell vennem, hogy az árak viszont napról-napra emelkednek. A közszférában soron levő elbocsájtások hallatán egy újdonsült párttag imígyen panaszkodik: Beiratkoztam a kormánypártba, s az istennek és a pártnak hála munkához jutottam, Most meg attól rettegek, hogy kiteszik a szűrömet az irodából, s a pártonkívüliek páriasorsát kell vállalnom. Istenem, mikor lesz vége ennek a purgatóriumnak.
Regénypoétika
Az eredetiség mindig hiányosságokkal jár. Ez főleg a regényírásra érvényes.
Örvendetes
A VMSZ közzétette a Szerb Haladó Párttal kötött koalíciós szerződését. Örvendetes, hogy a dokumentum nyilvános lett. A kormányprogram – végre! – kitér a kisebbségi kérdésekre is. A mindennapi élet majd kideríti a szerződés értékét, a polgárok pedig ellenőrizni tudják, mi valósult meg belőle. Folytatódik-e az elvándorlás? Hogyan alakul a lélekszámcsökkenés? Ezek a perdöntő mércék. A többi pedig politika, amelynek hitelével majd a politikai elemzők foglalkoznak. Ha vannak…
Földmérő a senki földjén
Érdemes újra meg újra elővenni Kafka regényét a Kastélyt. K-t azzal vádolják, hogy nem tartozik se a kastély uraihoz, sem a falu lakóihoz. Azt is mondhatnánk róla, hogy semmi. De még az sem lehet. Idegen, olyasvalaki, aki „fölösleges és mindenütt útban van.” Földmérőnek vették fel, de földmérőre nincs szükség. Hol lelhetne hazára egy ilyen személy? A senki földjén! Csak az a baj, hogy a széplelkek azt is kisajátították, fertőtlenítették, hogy kellemesebb legyen a hétvégi irodalmi víkend.
Nemzeti testamentum
Miközben a parlamenti képviselők ünnepélyes esküt tettek, hogy mindent megtesznek Koszovó Szerbia kötelékében való maradásáért – ne feledjük, az eskü kötelez – addig Dobrica Ćosić arról szól, hogy a képviselők feleslegesen esküdöznek. A Nedeljnik hetilapban szokatlanul hosszú interjút közölt a 93 éves Dobrica Ćosićtyal, akit sokan a „nemzet atyjának”, a szerb nemzeti érzés leghatásosabb képviselőjének tartanak, mások pedig a legártalmasabb emberek egyikének, aki a nacionalizmus rossz szellemét emelte piedesztálra. A Nedeljnik szerint Ćosić interjúja nemzeti testamentumnak akár nevezhető. Az első világháborút Ćosić nem a szerb nemzet nagy győzelmének, hanem a nagy vereségének nevezi, mivel a háborúban a szerb férfiak 60 százaléka vesztette életét. Ennél is drámaiabb hangsúlyú a vélekedése, hogy a szerbek ne foglalkozzanak többé Koszovóval, nyugodjanak bele, hogy a tartományt végérvényesen elvesztették. Szerinte késő bármit is helyrehozni. 2000 után Djindjićnek szándékában volt Koszovó felosztása, akkor talán volt is erre némi esély, de tragikus halála megakadályozta ebben. Ma már ez sem reális terv, állítja Dobrica Ćosić, aki egyébként éveken át a felosztás mellett foglalt állást, de a szerb politikai elit nem fogadta meg a tanácsát. A Ćosić-interjút végül is nagy csend fogadta, senki sem mond neki ellent, de senki sem helyesli nyilvánosan.
Rostélyozik a középosztály
A majálisozók korán keltek, hogy rostélyozás céljából minél jobb helyeket foglaljanak el a kirándulóhelyeken. A médiaguruk szerint így ünnepel a munkásosztály. Szerintem inkább az újkapitalista középosztály flangál a természetben.
Családi Kör, 2014. május 8.