Álom és valóság

2013. december

A demokrácia bohóca

Jovan Ćirilov egyik rólam szóló írásában valahol a nyolcvanas években helyeslően idézte az egyik mondatomat. Nem karddal írok, hanem tollal. Azóta sokat gondolkodtam arról, hogy igazam volt-e. Ha másért nem, akkor azért, mert gonosz évek következtek, amelyek alaposan megviseltek. 1992-ben eltávolítottak munkahelyemről, három évig munkanélküli voltam, majd 1995-ben a Soros Alapítványba hívtak, amit pár év múlva betiltották. Ez volt az egyetlen szervezet, amelyet a Milošević betiltott. Érdekes, hogy akkor már egyetlen újságot, könyvet, vagy színházi előadást sem tiltottak be, a kisebbségi politikusok a parlamentben kaptak helyet, helyi szinten pedig a szocialistákkal osztozkodtak a hatalmon. Volt tehát a rendszerben némi nagylelkűség, igaz, csak látszólagos. Arra ítéltek, hogy vitatkozzak és ellenkezzek, vállaltam a rám kirótt a szerepet, harcos lettem, de sztoikus lélekkel és kultúrával. Nagy megbecsüléssel olvastam számos kommentátor pengeéles rendszerbíráló szavait, csodáltam azokat a fiatalokat, akik fiatalon, pályájuk kezdetén mindent kockára tettek. Hová tűntek 2000 után? Kevesen maradtak a színen, a legtöbbjük kiábrándult és visszavonult szellemi magányba. Én pedig az íróasztal mellett gyakoroltam a szelíd radikalizmust, a Wittgenstein szövőszéke tanúsítja legjobban ezt. A kilencvenes évek tömegtüntetésein is ez a dilemma foglalkoztatott. Karddal vagy tollal? Rendszeresen megjelentem a Milošević-ellenes tüntetéseken, toporogtam a tömegben, füttyögtem a többiekkel, de a torkokon akadt a szó amint felzúgott a tömeg és azt kiabálta, hogy „vörös banda”. Részben azért, mert nem tartottam vörösnek azt a csapatot, de részben azért is, mert attól tartottam, hogy olyan jelenséggel állok szemben, amelyet nem csak egy banda képviselt. A gyökerek mélyebbek! Naplórészleteimmel kapcsolatban mostanában többen megjegyezték, hogy a szelíd radikalizmus hangja elvész a hangzavarban. Úgy, mint a gyertya fénye a reflektorfényben. Tartom a kezemben a gyertyát, és bámulom a világot. Tévelygek és keresgélek. Platon árnyékai vonulnak el előttem a barlangbeli jelenetekből. Az oligarchák a demokráciát dicsérik. Az írástudók szójátékokat szolgálnak fel a szabadság emlékműve előtt. Egy idős férfi kiugrik a 8. emeletről, nem akar többé vesződni a halállal, mivelhogy nincs pénze az orvosságra. A melósok kórusa harcias nemzeti dalokat énekel. Ha nem énekelünk, kipenderítetnek bennünket az utcára, bizonygatják gyermekeik előtt. Igazuk van, nem az ő bűnök, hogy az apák elvesztették erkölcsi tekintélyüket. Drága árat fizetnek gyerekeik kenyeréért. A konténer előtt boldogan felkacag egy fiatalasszony, talált két doboz kétszersültet és egy szelet párizsit. A cenzorok a szabadságról szónokolnak, a munkanélküliek azt fontolgatják, melyik pártba iratkozzanak be. Forradalom, suttogja valaki a barlangban. Miféle forradalom, ragadja meg valaki a grabancomat. Semmi forradalom, válaszolom, csak az árnyékokat bámulom, és elképzelem, hogy álmodom. Álmodni tilos, hangzik a parancs. Az előkelő urak és hölgyek, a magas rangú tisztségviselők elégedetten bólogatnak: remek marketing, ezzel csalogatjuk majd ide a pénzes turistákat. Felém mutogatnak. Ezt az urat kinevezzük a demokrácia bohócának. Képes valóságnak vélni az árnyékokat. Nem kommentálom szándékukat, hiszen csak naplót írok.    

A remény vége, a csoda kezdete

Az újságok címoldalán öles betűk hirdetik, hogy tavaszra rendkívüli választások lesznek Szerbiában. Biztosat senki sem tud mondani, ám a pártvezérek helyezkednek. Nyíltan vagy szendén Vučićot dicséri, aki be akar lépni az új hatalomba, vele akar koalícióra lépni, egyengeti a választási, vagy a választás utáni koalíció útjait. Jó lenne vele szövetkezve osztozkodni a választási zsákmányon. Beköszöntött a nagy pálfordulások és a köpenyegforgatások kora. Mások fölényesen kijelentik, hogy ilyen a reálpolitika. A jelenség némileg beárnyékolja Vučić kétségbevonhatatlan népszerűségét. Mi lehet ennek a népszerűségnek a titka? Azt hiszem a polgárok két évtizede reménykedtek, ám mostanra ebbe tökéletesen belefáradtak. A remény most már nem vigasztal, annál sokkal többet követelnek. Csodát! Ki fogja nekik megmagyarázni, hogy csoda nincs és nem is lesz? Vučić?

A jó ízlés mentőkötele

Gyakran kerülök olyan kiszolgáltatott helyzete, a tehetetlenség-érzés olyannyira erőt vesz rajtam, hogy tiszta lelkiismeretemet csak a jó ízlésnek köszönve őrizhetem meg. Talán néha sikerül.

Radikális kispolgárok

Sokan felkapják a fejüket, ha hallják, a szót, hogy kispolgár.  Fölényesen legyintenek, hogy ilyesmi nincs. A jelentős európai írók azonban felismerték a veszélyt, és időben figyelmeztettek. „Az erőszakon kívül a kispolgár csak a hazugságban hisz, – írta Thomas Mann – s ebben talán még forróbb hittel, mint amabban.” Thomas Mann meghatározása azért is pontos, mert különbséget tesz ama polgár között, aki békésen elfogyasztja vacsoráját, aztán a televízióban megtekinti kedvenc sorozatfilmjét, mert kedveli a giccset, ám nem árt senkinek. Bebújik a saját kis kuckójába és hallgat. Ha éppen ez hasznára válik, akkor beiratkozik valamelyik pártba, ha kell, bólogat, de semmiben sem akar kitűnni. Nem erőszakos, élni hagyja a másikat. Thomas Mann nem róla, hanem arról az erőszakos kispolgárról beszél, akiben egy cseppnyi szkepszis sincs, s környezetét arra kényszeríti, hogy vakul higgyen a hazugságnak. Cinikus, tehát tudja, hogy hazugságot prédikál, de úgy véli, hogy a hazugság hasznos. 

Akkoriban voltak nyílt fórumok, voltak nyílt viták…

Még 1962-ben, tehát ötven évvel ezelőtt, az újvidéki Ifjúsági Tribünön volt magyar nyelvű program, ahol heves viták zajlottak. Volt egy magyar szerkesztőség is. Ma már, ugyanarról az épületről van szó, vagyis a Sonja Marinković városi kulturális központról, nincsenek magyar nyelvű programok, magyar szerkesztőség sincs, mindez megszűnt a miloševići korszakban, az utódoknak eszük ágába se jutott, hogy ezen változtassanak. Milošević nincs többé a földi halandók között, de szelleme tovább él. Nos, ezen a tribünön, az újvidéki Katolikus portán zajlott az úgynevezett „entellektüel-vita” a vajdasági magyar kultúráról, amelyen részt vettek többek között politikusok és írók: B. Szabó György,  Sinkó Ervin, Herceg János, Nagy József, Rehák László, Vukovics Géza. Akkoriban még voltak viták… A magnószalagra rögzített vita egy részét közölte az akkor kiátkozott Symposion, az Új Symposion „elődje”, amely az Ifjúság című hetilapban jelent meg. Érdekes lenne feldolgozni az egész anyagot, talán egyszer akad valaki, aki rászánja magát. Nekem csak egy megsárgult újságlap került a kezembe, amely Herceg János előadásából hozott néhány részletet. Herceg a „régi értelmiségről” beszélt, s emlékeztetett arra is, hogy a két világháború között a városi intelligencia vezető rétegét Szabadkán is, Újvidéken is, főleg a magát magyarnak valló zsidóság képezte. Ők eltűntek a „magyar fasizmus megszállása alatt”. A háborúban ugyanakkor felülkerekedtek az értelmiségiek, akik „a vidéki kaszinókban érlelték a vágyakozást” és olyan szerepet vállaltak, „amely miatt, azt kell mondani, 1945-ben a magyar intelligencia eltűnt”. Majd így folytatta: „Eltűntek a zsidók, a jobboldali elemek elmenekültek; az a kis réteg, amely itt maradt, passzivizálódott, még jobban begubózott, mint azelőtt.” Herceg azonban az eltűntek javára írta, hogy magasabb kultúrát, nagyobb igényességet képviseltek, mint azok, akiket 1945-ben toboroztak. Attól tartott, hogy tíz-húsz év múlva a magyar értelmiség szerepe csupán a médiára korlátozódik, vagyis hiányozni fognak a mérnökök, az orvosok, az ügyvédek, szóval a teljes értelmiségi struktúra. Csonka értelmiségi világ születik. 1945-höz viszonyítva Herceg azt sem felejti megjegyezni, hogy 1962-ben immár nem egy dudás dudál már a csárdában, tehát éppen akkor, amikor kellett, üdvözölte az éppen kicsírázó pluralizmust. Előadását azzal zárta, hogy az értelmiségnek ma már nincs akkora szerepe a közvélemény formálásban, mint egykor, mert „vezető szerepe a munkásosztálynak van, és az értelmiségi ahhoz tartozik”. Sokakat meglepnek ezek a mondatok, főleg azokat, akik a későn születettek fölényével szemlélik a közelmúltat, s fogalmuk sincs róla, hogy sokszor egyféle hivatalos zsargonba csomagolva fogalmazódtak meg az eretnek gondolatok is. De mindez ma már elfelejtődött, hiszen ma újra egy dudás dudál a csárdában.

A fodrásznő nyelvvizsgája

A csinos fodrásznő arra panaszkodik, hogy már másodszor bukott meg magyar nyelvvizsgából. Így hát hiába várja a kölni munkahely, nem kap magyar útlevelet. Muszáj lesz protekciót keresnem, mondja. 

Azok a harmincas évek…

Sokáig attól tartottam, hogy visszatérnek a kilencvenes évek. Okkal és joggal, mert megjelentek azok az arcok, amelyeket a legszívesebben elfelejtettem volna. De ez a dilemma eltörpül a másik mellett, amely Európában aggodalmakat szül, s aminek (újra!) a nemzeti kisebbségek isszák meg a levét, ha netán valóban bekövetkezik. A harmincas évekről van szó. A minap azt álmodtam, hogy visszatértek. A névtelen tömegsírokon egy Horkheimer idézet állt: „Akinek nincs mit mondania a kapitalizmusról, annak a fasizmusról is hallgatnia kell.” Családi Kör, 2013. december 24.