Cserhalmi Imre: Neoplanta avagy az Ígéret Földje (kritika)

Végel László folyamatosan jelen van a sajtóban, írásai Közép-Európa déli fertályáról szólnak, pontosabban mindig annak ürügyén. Nem úgy tudósít onnan, mint akit innen kiküldtek, s akarva-akaratlan viszi magával megbízói szempontjait, értékrendjét, igényeit. És nem is úgy tudósít, mint az a tősgyökeres ottani, akinek tárgyi hitelessége vitathatatlan ugyan, de nem tud a helyi érdekű és érvényű horizonton túlra látni.   Azt a kisméretű fotót, amely könyve hátsó borítóján s a sajtóban itt-ott megjelent, írásai ismeretében roppant találónak véli az ember. Magas homlokú, ősz hajú, rövid bajszú, vidékies arcszínű férfi, akinek félmosolya egyszerre tükröz derűt, gyanakvást és talán egy kis gúnyt is. A szeme ugyan résnyire összehúzva, de azon a résen át nagyon is jól lát, hál’Istennek. Városregénynek nevezi könyvét, amely Újvidékről (a németeknek Neusatz, a szerbeknek Novi Sad) szól. Hiszen 1748-ban, amikor az ott élő, jó néhány nemzetség összeszedte a nem csekély összeget, amelyért Mária Terézia kegyeskedett megadni a szabad királyi város címet, Neoplantának nevezte el a települést, javasolva, hogy példamutatóan békében éljenek egymással, s persze minden nép a saját nyelvén nevezze. „Eltelt több mint 250 év – írja Végel –, Neoplanta, azaz Újvidék népei azóta folyamatosan gyilkolják egymást.” A cselekmény gerince emlékezés: aki mesél és persze tűnődik, egy szerb fiákeres. Vele járjuk végig e város néhány évtizedét. Az ő látásmódja egyszerre plebejusi alulnézet, és – ha csak a kocsija bakjának magasságából is – kispolgári felülnézet. Csakúgy, mint a lova, túl sokat lát ahhoz, hogy folyamatosan megbokrosodjék, de szüntelenül rezignált szemlélődésre készteti, ami e város lakóinak génjeibe van égetve: a túlélés mindent felülíró parancsa. Aki Újvidéket ismeri és érti, tulajdonképpen érvényes történelemszemléletet, receptet, használati utasítást kap egész Közép-Kelet-Európához. Hiszen melyik városban ne lenne meg a Nagy Hazugságok Tere, a mindenkori állami képmutatások színtere. Hol és ki lepődne meg e tájon, ha bizonyos időközönként fel akarják szabadítani. Hol lepődnének meg a sűrű utcanév-változtatásokon, szobrok – jobb esetben – elvándoroltatásán. Vagy azon, hogy a kisgyerek olykor Horthy jövendőbeli katonájának, olykor meg Tito pionírjának minősítendő, hogy egy ideig úr a kívánatos megszólítás, aztán az elvtárs a kötelező, majd éppen ez a kerülendő. Vagy azon, hogy csetnikekből lesznek kommunisták, majd kommunistákból csetnikek. A menekülés, a seftelés, a hazugság mindennapos kényszerén olyan nemzedékek nőttek fel, amelyeknek személyes tapasztalata, hogy üldözők és üldözöttek gyakorta váltják egymást. Ahogyan ezt a regény jellegzetes mondata ábrázolja: „Katicám! Rájöttem, hogy életében legalább egyetlenegyszer mindenki zsidó volt, vagy lesz, suttogta apám.” Persze – idézem tovább – „Mindenki a hazát élteti, miközben annyit lop, amennyit csak elbír”. Horthyt virágözönnel fogadják, mint később Titót is, miközben azért persze szidják is őket. Olyan úton még sose járt ez a világ, amelyről nem állította volna, hogy sohase tér le róla. A sovinizmus bornírtságát fényesebben jellemző mondatot ritkán talál az ember annál, amit a regény egyik szereplője mond: „Ráckurvával magyar hazafi nem kefél.” A regény egyik csúcsjelenetében Tito – természetesen „váratlan” – látogatását készítik elő egy cukrászdában, ahol persze a véletlenül akkor betérő vendégek mind detektívek, akik Tito távozása után vadul habzsolják fel a maradékot. Az előkészületek siralmas szervilizmusa, a látogatástól várt karrier szánalmas álma, majd a látogatásról megjelent, a történtektől totálisan független sajtótudósítás – mennyire ismerős e táj minden országában! Közép-Európa (pardon: Újvidék) helyzetét, állapotát egy híd közepén állva úgy ábrázolja, hogy cibálja délről „valamiféle nemtörődömség, a hódítás vágya, a boldog kisajátítás naiv művészete”, északról pedig a „sunyi, finomkodó kétszínűség”. És az eredmény: „…egy helyben toporgunk a saját városunkban. Nem tudjuk, miért, nem tudjuk, meddig. A dermedt tömeg alig várja, hogy meghódítsák, mert élni nem tud, csak álmodni. Arról álmodik, hogy jönnek az új barbárok, akiknek átengedi magát.” Más helyeken ugyanerről ilyen mondatokat olvasunk: „Hol erről fújt a szél, hol arról… Hol ide sodródunk, hol oda.” Máshol: „Nálunk kétféle ember van, egyik beleszületik a bűnbe, a másik meggyőződésből vállalja. Néha alig van különbség a kettő között.” Továbbá nálunk „semminek sincs következménye, se a hazugságnak, se az igazságnak”, továbbá: „csak egy életünk van, ellenben kettőt vagyunk kénytelenek élni.” Maró gúnnyal szól a Nyugatról érkező látogatókról, akik valamikor elmenekültek innen, de „szepegnek könnyeikkel küszködve”, akiknek a szülőföldjükre tett látogatás „jól begyakorolt alakoskodás”, és akik, visszamenekülvén otthonaikba, így gondolkodnak: „Segítsük meg ezt a kis egzotikus világot, melynek lakói ugyanolyan nevetségesek, mint amilyen veszélyesek.” A „Duna összeköt bennünket” jellegű ünnepélyes mondatok mélyén is felmutatja a keserű igazságot, nevezetesen, hogy a Duna évszázadok óta olyan „sötét, rideg, nagyméretű tömegsír”, amelynek partjain „szent hevülettel gyilkolják egymást, csak hát erről bölcsen hallgatnak”. Tehát tulajdonképpen „valamennyien gyilkosok unokái vagy legalábbis örökösei vagyunk. De megnyugtatjuk magunkat, a gyilkos mindig a másik, a vérengzés úgy kezdődött, hogy mi csak visszalőttünk.” Tartalmában keserű, mivelhogy nagyon igaz, formájában azonban rengeteg derűt is tartalmazó könyv. A derűt nem valamiféle jópofizás, poénkodás adja, hanem az író által pontosan, találóan felmutatott valóságra való ráismerés öröme. Ha bármely hatalom nemcsak szavakban tartaná fontosnak – persze, elődeit elmarasztalva –, hogy a magyar nép még sohasem szembesült igazán a történelmével, akkor ezt a könyvet a közszolgálati médiumokban ugyanolyan szaporán és folyamatosan reklámozná, mint a szívéhez aktuálisan közeli politikai eseményeket. Különösen tanulságos lehetne ez a regény azoknak, akiknek – nyilván gyász vagy vágy okán – pólóján, sapkáján, zászlóján, autómatricáján a történelminek nevezett Nagy-Magyarország látható, akiket nem zavar, hogy így jelképesen szuverén szomszédos országokat olvasztanak be, s akik bizonyára meglepődnének, ha az osztrák autók matricáján és osztrák polgárok más tárgyain az Osztrák–Magyar Monarchia térképe tűnne fel. Ez a regény a fájdalmasan veszélyes, avítt és indulatos „hazaffyasság” ellenében a 21. századi, művelt és nemzeti önreflexiót sem nélkülöző gondolkodásra ad írói példát. Egy sokat szenvedett régió valóságos történelmi tapasztalatainak a tükrében.