A lumpenburzsoázia ideológiája
2012. december
Elmúlt egy év….
Befejeződött egy szürke esztendő. Arra nem tudnék vállalkozni, hogy határozottan megállapítsam: hogy ezzel együtt lezárult-e a rendszerváltási korszak. Attól félek, hogy még nem, csupán egyszerűen cseppfolyósodott. Számomra úgy tűnik, hogy nincs kezdete és sokáig nem lesz vége. Ha lezárult volna, akkor újra kellene írni az elmúlt két évtized történetét, amelyről azt hittem, hogy a remény története lesz. De, nem az lett, sőt, attól tartok, hogy nem lesz a reménytelenségé sem. Olyan érzéssel lépek az új esztendőbe, mintha az előző évben nem történt volna semmi.
A mi komédiánk
„Vannak, akik nem kommunisták, de cinikusan eladják magukat a kommunistáknak!” – jegyezte le Márai Sándor. Ugyanezt a cinizmust tapasztalom azok részéről, akik fölényeskedve bírálják kollégáikat, kiket nyilvánosan bírált vagy betiltott a diktatórikus rendszer. A későn megszólaló kritikusok szerint azok, csak látszólagos ellenzékiek voltak, az igaziak azok, akiket senki sem bírált, akik csendben megbújtak, soha egy rossz szó sem érte őket, egyetlen írásuk sem zavarta a rendszer hivatalos képviselőit. Gombrowicz tollára való kelet-európai komédia!
Tavaszvárás
Még hó borítja a tájat, a magas hegyeket. A tó mögött a verőfényes napsütésben csodálatosak a havasok vonulata, ennek ellenére, érzem a tavasz leheletét. Talán a zugi tó üzen? Vagy az égiek vigasztalnak? Emlékszem tavaly áprilisban nagyon vártam az újvidéki tavaszt, meg a nyarat is, mindazokat az órákat, amikor a kis kávézók teraszán üldögélhetek, szemlélődhetek. Viszont, ahogy jött úgy el is ment! Olyannyira elillant mindkét évszak, hogy nem hagyott bennem semmi maradandó emléket.
Politikai happening
Maja Nikolić turbofolk énekesnő több helyen úgy mutatkozott be, mint aki bejáratos a legfelsőbb politikai körökbe. Ezen állítását viszont kikérték maguknak az érintettek. Sértődésre természetesen semmi ok, hisz több fotó tanúsítja, amint rangos fogadásokon a művésznő kezet fog a szerb főméltóságokkal. Sértődésre bizonyára az ad okot, hogy Maja Nikolić ebből happeninget gyártatott, amivel szinte leleplezte a nem most kezdődő, hanem évtizedekkel ezelőtt meghonosodott habitust. A politikusok egy része bizony erős vonzalmat érez a turbófolk dívák iránt. Semmi kifogásom ellene, hiszen a politikusok is emberek, nyilván elbájolja őket a hiányos öltözet, a kibuggyanó kebel, vagy valami más. Talán a másság! Érdekes esettanulmány. Azonban, véleményem szerint, sokkal többről van szó, mint erotikus fellángolásról esetleg sóvárgásról. Ez a jelenség tradicionális mivel, egy kulturális paradigma és az esztétikai szenzibilitás dokumentuma.
A lumpenburzsoázia hatalma
Ilma Rakusa telefonál Zürichből. A november végén megrendezett budapesti tanácskozásról beszélgetünk, ahol mindketten a meghivottak között voltunk. Elújságolja, hogy a die Zeitben írt róla. Idézett a cikkben, kitért a felszólalásomra, amelyben arra figyelmeztettem, hogy az új „Erazmus nemzedék” még nem biztosítja az Európa-eszme reneszánszát, annál is inkább mert, – tanúi vagyunk – hogy a szélsőjobb eszmék képviselőinek egy része, szintén az európai egyetemeken tanult, európai műveltséggel rendelkezik, vagyis azzal fordul szembe, amit jól ismer. Nem vagyok tehát optimista! Kelet-Európáról beszéltem, ahol nagyon erősen jelent van az Európa-ellenesség. Ami azért is meglepő, mert a nyolcvanas évek végén, az európaiság jelszavával szegült szembe az értelmiség, a tekintélyelvű rendszerekkel. Manapság a megosztottság nagyon éles, mind inkább felülkerekedik az Európa-ellenes jobboldali populizmus. Gyanítom, hogy ennek több oka van. Az emberek mást és sokkal többet vártak a rendszerváltástól, mint a közvagyon újraelosztását. A falánk nyugati tőke is sok kétséget támasztott. Az új keleti kapitalista politikai elitekből, hiányzott az emberi méltóság tisztelete, ezen belül főleg a szociális érzék, és úgy látom, ez a lumpenburzsoázia mohóbb és kegyetlenebb, mint a nyugati tőke. A gazdagok gazdagabbak lettek, a szegények meg egyre csak szegényednek, minek következtében főleg a módosabb szülők csemetéi engedhetik meg maguknak az európai utakat, a külföldi tanulmányokat. Főleg ebből a körből toborzódik az Erazmus nemzedék. Ez a vadkapitalista középosztály, nem hasonlít a nyugati polgári középosztályra. Státusánál fogva Nyugat-ellenes, akárcsak a nemzeti gazdasági elit, amely féltve őrzi nemzeti monopóliumát. Ma a nemzeti elitek vezetik az Európa-ellenes mozgalmakat, nem a szegény nép. A nemzeti elitek soraiból kerül ki az Erazmus-nemzedék nagy része. Másrészt a kultúra, sajnos, nem nyújt védettséget a gerinctelenséggel szemben. Már a pártállamban megfigyeltem, hogy okos, művelt és felettébb tehetséges emberek, ellenkezés nélkül kiszolgálták a tekintélyelvű hatalmat, ha másképpen nem, akkor, esztétikai szakmunkatársként. A rendszerváltás után váltottak, de továbbra is a hatalom szakmunkatársai maradtak. Nyugaton a szakpolitikusok független intézményekben dolgoznak, nem az állam tartja el őket; politikai jellegű, kritikus szellemű könyveket írnak az állam működéséről, a társadalom belső zavarairól. Műveik a szabad piacra kerülnek, könyveiket és fórumaikat nem a politikusok finanszírozzák! Nálunk, sajnos, az ellenkezője érvényesül, a politikus osztja a pénzeket a szakpolitikusoknak.
Az elvesztett csábítás
Jugoszlávia szétesett, a közép-európai szellemiség viszont megőrződött, jut eszembe Ilma Rakusa Rengeteg tenger című könyve kapcsán. Ez a gondolat az irodalomban túlélte az impérium szétesését, a határok változását, újrarajzolását. A nyolcvanas évek végén, még szubverzív jelleget is kapott. Véleményem szerintem azért, mert képes volt az önkritikára. Gondolok, például, Muzilra. Még Joseph Roth kissé romantikus, eszményített Monarchia-képébe is belopódzik a kritika. Ilma Rakusa úgy tartja a Közép-Európa pulzusán a kezét, mint ahogyan az aggódó lányka figyeli végelgyengülő anyja lélegzését. Ismeri bűneinket, sajnálatos vétkeinket, mitomániáinkat, hazugságainkat, de megmarad szorongó gyermeknek. Ez a komplexitás határozza meg prózapoétikáját is. Regényvilágába a memoirs, vagyis ugyanaz a jelenség tűnik fel, amely újabban az új amerikai prózában egyre dominánsabb. Erről írt a Neue Zürcher Zeitung december 22-i számában egy remek esszét Andreas Köhler. Egy évtized múlva bizonyára hozzánk is elérkezik ez a hullám, sőt nyilván divat lesz belőle. Ám, addig nem veszünk tudomást róla, hogy szerényen, minden feltűnés nélkül, nálunk is felbukkant. Létezik! Ezt tanúsítja Ilma Rakusa legutóbbi könyve, amely fordulatot jelent az írónő munkásságában. A szubtilis, poétikus világ helyett előtűnik valamiféle dokumentáris világ, amely emlékeztet a valóságra, amelyet egyre nehezebb felismerni, hiszen az egyre inkább fikcionalizált. A fikció tehát elvesztette csábítását. Biztos pontként maradt az egyéniség szubjektív dokumentációja. Erről jut eszembe: Segal népszerűsége nem véletlen!
Hit és forma
A svájciak kevésbé hivalkodnak a vallással, habár a templomokban alázatosan viselkednek. Nem tolakszanak az első sorokba! Nem tudom, menyire hívők, vagy mekkora tradicionalisták a svájciak ellenben meggyőződésem, hogy valamiben hisznek, és ez a hit ad formát és fegyelmet ad az életüknek.
Centralisták és demokraták
A belgrádi politikai elit érthetetlen viselkedése radikalizálja a Vajdaságot. Felfoghatatlan magatartás, hisz a koszovói gordiuszi csomó előtt tétlenkedve vagy a gazdasági csődhelyzetben toporogva, sokkal nagyobb gondja is akadhatna. Példánk okáért, morfondírozhatna a végzetes késésekről. Szerbia tragikus végzete akkor kezdődött, amikor Milošević megszüntette Koszovó és a Vajdaság autonómiáját, amivel nagy szolgálatokat tett azoknak, akik Koszovó elszakadását tűzték ki célul. A történelem ármánya, hogy nélküle ez nem történhetett volna meg. Ennek ismeretében nem értem, hogy a liberális belgrádi ellenzék, mondjuk a független értelmiségiek, miért nem szállnak szembe a centralista Moloch korlátlan étvágyával, amely holnap az ő szabadságukat is veszélybe sodorja. Vajdaság ügye tehát nem csak a vajdaságiaké, hanem a demokrácia eltökélt híveié is. Semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül, hogy a belgrádi liberális demokraták, akkor szenvedték el a végleges csapást, amikor Milosevic megfosztotta Vajdaságot az autonóm jogköröktől. Nem állítom, hogy az akkori vajdasági pártvezetők a demokrácia fáklyahordozói voltak, nem voltak azok; tény, hogy nem képviselték méltóképpen az autonómia eszméjét, ellenben ami jelenleg folyik, az sokkal több, mint politika. Ez cinikus összekacsintás a kilencvenes évekkel!
Családi Kör, 2013. január 3