Fél évvel ezelőtt még kárörvendően nézték Szerbiából a világgazdasági krízis miatt kialakult pánikhangulatot. Néhány hónapja pedig se szeri se száma a könnyelmű kijelentéseknek, miszerint mit árthat nekünk a gazdasági válság. Miután kiközösítettek bennünket a globális trendekből, nem vagyunk sebezhetők – hajtogatták még nemrégen a politikusok. Márciusban azután egyértelművé vált hogy az előállt helyzetnek a fele sem tréfa. Januárban és februárban ugyanis a termelékenység húsz százalékkal csökkent. Beindultak az elbocsátások. A kormánytagok eldöntötték, hogy szakítanak az optimizmussal. A köztársasági elnök bizalmat követelt a honpolgároktól. Nem kért, hanem követelt. Azt mondta, rendnek és fegyelemnek kell lennie. A munkanélküliek tüntessenek, ha akarnak, de szelíden. Kizárólag törvényes keretek között. Máskülönben a jogállam közbelép.
Az erélyes intézkedések sorozatát a belgrádi romákkal kezdték. Bulldózerekkel rombolják a belgrádi roma településeket. A főváros ugyanis elkezdte az előkészületeket az Universiadéra, az egyetemi és főiskolások világversenyére, jobbik arcát akarja mutatni, emiatt a bulldózerek bevetésétől sem riad vissza. Viszont a pusztítás hevében megfeledkeztek a romák világnapjáról. Sürget az idő és kellenek a megtisztított új telkek. Ezek a kartontelepülések csakugyan szörnyűségesek, valamit már régen tenni kellett volna. Rendszerbeli megoldás szükséges, mondják tudálékosan a politikusok, ami annyit jelent, hogy ezzel a „bölcselettel” elodázzák a kérdést. A romák kálváriája pedig tovább tart. Belgrád polgármestere a főváros perifériájára telepítené őket, a többségi nemzet tagjai azonban tiltakoznak, nem hajlandók együtt élni a romákkal. Ők ugyan nem nacionalisták, bizonygatják, csak éppen a romákat nem akarják látni a közelükben. A polgármester a többségi nép hangját hallva megijed, visszavonulót fúj; ami annyit jelent, hogy az állam képtelen megvédeni a romákat, akiket ide-oda toloncolnak.
A látvány szörnyű képet fest, a tiltakozás azonban elmarad. A társadalom más körülmények között sem foglalkozik a romák gondjaival, most meg főképp nem. Az emberek féltik a munkahelyüket, emiatt inkább hallgatnak. Éppen ezért lepődöm meg, amikor a közeli kávézóban találkozom régi ismerősömmel, aki foglalkozását tekintve belsőépítész. Elégedetten közli velem, hogy őt nem igen érdekli a gazdasági válság kimenetele. Fütyül rá, hiszen jönnek az orosz kliensek. Arról van ugyanis szó – magyarázta – hogy az oroszok, bagatell megvásárolták a szerbiai naftaipart – gyakori vélekedés szerint ajándékba kapták – szakembereik jelentős része már Szerbiában tartózkodik, és eszük ágában sincs az újvidéki szállodákban sínylődni. Úriemberek, igazi kapitalisták. Hosszú távra rendezkednek be. Kényelmes családi házakat akarnak építeni maguknak, de nem ám Újvidéken, ahol közismerten szennyezett a városi levegő, hanem a Duna túloldalán, a Fruska gora lejtőin. Nagyban vásárolják a telkeket, készülnek a tervrajzok. Ismerősöm pillanatnyilag két orosz kuncsafttal is tárgyal. Igényesek lettek, mert a dácsának elképzelt, kacsalábon forgó villák komfortjára, sokat adnak. Az angol kert, a medence, meg a tágas terasz követelmény, emellett az oroszok egyik hóbortja, hogy szeretnék könyvekkel díszíteni a lakás belterét, ezért szép kivitelezésű könyvekre lesz szükség.
Felcsillant a szemem, gondoltam itt a nagy alkalom, túladok néhány mutatós kivitelben készült köteten, amely már régen nem fér el a dolgozószobámban, és számomra úgysem jelent valami különösebb értéket. Többnyire ajándékba kaptam, az egyik vagy a másik ide tévedt magyarországi küldöttségtől. Még a kilencvenes évek elején is ilyen köteteket osztogattak, éppen abban az időben, amikor az újvidéki üzletekben tej után futkostam és nagyon megörültem volna, mondjuk, tíz liter anyaországi tartósított tejnek. A magyar könyvekhez akkoriban egyébként is könnyen és nem utolsó sorban áron alul lehetett hozzájutni, mivel akkortájt települt át az anyaországba a magyar értelmiség jelentős része. A könyvtárakat kényelmetlen volt átszállítani, így hát a könyveket a konténerekbe dobálták.
A roma kukázók kezdetben gyűjtötték a köteteket és az utcán árulták. Tele voltak a kartondobozaik különböző tematikájú magyar könyvekkel. Klasszikusokkal és modernekkel. Urbánusokkal és nemzetiekkel. Soha még nem hallottam annyi dicséretet a magyar kultúráról, a magyar betűvetésről, mint akkoriban a romáktól. Ezt érdemes tudni azoknak is, akik manapság egyfolytában csepülik a romákat az anyaországban. Mert a romák, a végeken állták a sarat, miközben mentették a magyar kultúrát. Nem róható fel nekik, a kudarc, hiszen nem akadt vevő, de még érdeklődő sem, úgyhogy idővel felhagytak szüsziphoszi szándékukkal.
Belső építész barátom meséje az orosz újgazdagok módijáról azonban felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nyomban felkínáltam könyvtáram egyik másik darabját. Dupla haszon. Jó néhány exkluzív kivitelezésű magyar díszkötet nemzeti nagyságunkról, amelyet jó pénzért szívesen eladnák az orosz kapitalistáknak. Legalább tanulnak valamit!
Az igazsághoz tartozik, hogy belsőépítész barátom is magyar ember volt. Már csak szolidaritásból is szívesen üzletelt volna velem, azonban a ruszkik – mint mondta – csakis angol könyvekkel akarják díszíteni lakásukat. Emiatt keresgél egy jól ellátott angol könyvkereskedést Újvidéken, azonban ez idáig még egyet sem talált.
Nem győztem ámuldozni az oroszok hóbortján. Eljönnek ide a Vajdaságba és azt gondolják, hogy örökké itt maradnak, mert különben csak nem építenének maguknak a Fruska Gora lejtőjén villákat. Méghozzá angol kerttel és könyvtárral.
Ezzel a különcködéssel kapcsolatban jutott eszembe, egy néhány hónappal ezelőtt történt eset, amikor osztrák barátom bemutatott egy magyar bankárnak. Már vagy egy éve élt Újvidéken, a nevemet azonban nem tudta. Úgy kellett lassan betűznöm, hogy megértse, kvázi megjegyezze. Szerény embernek tűnt, aki nem akart villát építeni, de angol könyvtárat sem volt szándékában szolgálati lakásában létesíteni. Megilletődve ültem az asztal mellett, mert ő volt életemben az első magyar pénzember, akivel szemtől szemben találkoztam, és beszédbe elegyedhettem.
Bizonyára a kultúra és az itteni közélet érdekli – gondoltam – ezért arról kezdtem mesélni, hogy Újvidéken újabban ismét mozgalmas kulturális élet folyik. Állandó vendégek az angol, német, osztrák, francia írók és értelmiségiek. Naponta számos esemény van. Egyébként is sok érdekes ember fordul meg a városban.
Leálltam a monológgal, mert úgy tűnt, hogy nem igazán keltettem fel az érdeklődését a téma iránt. Kihasználva a pár másodpercnyi szótlanságot, egyenes és velős kérdést szegezett a mellemnek.
Mondja csak, melyik bankban tartja a pénzét, kérdezte szúrós tekintettel.
Egy osztrákban, válaszoltam zavaromban.
Magyar ember magyar bankban tartja a pénzét, jelentette ki némi megrovással a hangjában.
Hát, ha a nagyarok előbb jöttek volna, mentegetőztem. Nem volt lelki erőm magyarázkodni, miszerint az osztrák bank több mint hét évvel ezelőtt nyitotta meg leányvállalatát Újvidéken, ennek következtében irányítottam oda szerény nyugdíjamat, meg aztán ugyanez a bank szponzorálja a kiadómat, amelyik szerb nyelven adja ki a könyveimet. Érveim bizonyára kicsinyesnek tűntek volna, azon kijelentés mellett, hogy a magyar ember magyar bankban tartja a pénzét. Végre egy bankár, aki nemzetben gondolkodik – tűnődtem. Mint később megtudtam, suta volt a kulturális élettel kapcsolatos javaslatom is, mert a hétvégeken, amikor a leggazdagabb az újvidéki kulturális élet, ő és a pesti személyzet már Budapesten tartózkodik. Péntek délután a kocsikaraván elindul a magyar főváros felé és csak vasárnap késő éjjel érkezik vissza. Úgy látszik más elveket vall, mint az oroszok. Vagy a románok.
Az utóbbi időben ugyanis a román üzletemberek elözönlötték Vajdaság bánáti részét, és tömegesen vásárolják az ingatlanokat, mégpedig a román–szerb határ mentén, a román kisebbség szórvány településein. A szerb sajtó fanyalogva méricskéli az üzleti vállalkozásokat, okkal persze, mert néhány évvel ezelőtt, a Vajdaságba tömegesen jöttek a román vendégmunkások, akik éhbérért vállalták a kubikolást. Aztán el-elmaradoztak. Amióta a románok az EU tagjai lettek, felvitte az isten a dolgukat. Helyettük most jönnek a román üzletemberek és olcsó pénzért felvásárolják a lakatlan házakat. Bizonyára jó üzletet sejtenek, írja a szerb sajtó, mert arra számítanak, hogy Szerbia rövidesen az EU tagja lesz, és akkor felszöknek majd az ingatlanárak. Ez legalább vigasznak jó, mert esetleg sejteti, hogy egyszer még majd Szerbia is, erőteljesen közelít az EU felé. Minden esetre a román üzletemberek hisznek benne.
Szembetűnő azonban, hogy az észak-bácskai magyar falvakban meg a kisvárosokban, üresen tátongnak a lakóházak. A kiüresedés a kilencvenes években kezdődött, amikor beindult a magyar exodus, és amikor mintegy 50 000 magyar települt át az anyaországban. Nagy volt a kínálat, ezért bagatell lehetett megvásárolni az ingatlanokat. Földet, házat, mindent. Ma is így van, ám sehogyan sem érkeznek a magyar üzletemberek. Nem úgy, mint a romániai románok. Az olcsó ingatlanok kizárólag a horvátországi, a boszniai meg a koszovói szerb menekülteket vonzották, s tömegesen települtek ide, minek köszönve meg is változott a térség etnikai arculata. Az üres házak, az alacsony árak, továbbra is nagy felszívó erőt képviselnek. Nem csoda tehát, hogy az egyik kisebbségi politikus kénytelen volt kimondani a mindannyiunk számára fájó igazságot, hogy Szabadka immár nem magyar jellegű város. Ez a tényállás, a többségében magyar lakta Szabadka pedig a múlté. Valakinek egyszer már végképp ki kellett tálalni. Az okok ismeretében a környékbeli üres házakra gondolok. Ez a való világ.
Kesergésre azonban semmi okunk, mert felsejlett a remény. Számomra a legmeglepőbb márciusi hír egy ír üzletemberről szól, aki Észak Bánát csücskében, a román-szerb-magyar hármashatár közelében elhelyezkedő falvakban, lakatlan házakat vásárol. A helybeliek értetlenkedve szemlélik a fejleményeket, bár – bevallásuk szerint – azért, jól jött az üzlet. Legalább nem dőlnek romokba azok a családi házak. Az ír legutóbbi látogatása alkalmával bejelentette, hogy rövid idő múlva újra meg fog jelenni, hogy még néhány ingatlant felvásároljon. Éppen azon az elhagyatott vidéken, amelyeket még a szerb menekültek is nagy ívben elkerültek. Meg az anyaországi pártpolitikusok is. Vajon mit keres akkor ott az ír üzletember?
Azt gondolom, hogy ez a furcsa ír úriember, a nemzetben való gondolkodásra akart példát statuálni. Bizonyára arra a kérdésre válaszol, amiről Budapesten heves vita folyik. A kérdés az, hogy hogyan gondolkodjunk nemzetben. Igazat adok mindazoknak, akik szerint nem vagyunk orosz üzletemberek, akik angol könyvekkel díszítik a villáikat. De, a másik oldal se vigye túlzásba, a könyv nem a falak burkolására, azaz díszítésére való. Akkor se, ha magyar. Végeredményben csupán arról van szó, hogy ebben az áldatlan helyzetben, ki mutatott jobb példát: a román üzletember vagy a magyar bankár.
Mozgó Világ, 2009. május