ZSARGON ÉS POÉZIS, NYERSESÉG ÉS BÁJ KÖZÖTT”
LVI. évfolyam, 46. szám, 2012. november 16.
Válogatás Végel László Egy makró emlékiratai és Bűnhődés című köteteinek német nyelvű recenzióiból
Bekenntnisse eines Zuhälters. Matthes&Seitz 2011. 251 oldal, 19,90 euró
Sühne. Texte unterwegs. Matthes&Seitz 2012. 189 oldal, 17,90 euró
Jean Eustache legendás filmje, az 1973-as A mama és a kurva egy csapat összezavarodott, iránytű és ambíciók nélkül maradt, gyökértelen fiatal életét mutatja be. Az 1972 nyarán, Párizsban játszódó film olyan várost ábrázol, amelyből 1968 májusának eufóriája és jövőbe vetett bizakodása már teljesen kiveszett. […] Az idei tavaszon jelent meg első alkalommal németül egy olyan regény, amely semmiben sem marad el Eustache remekműve mögött: ugyanaz az elveszett nemzedék, ugyanazok a kávéházak és bárok, ugyanazok a hazug kapcsolatok, ugyanaz a hátrahőköltető keveréke cinizmusnak és reménytelenségnek. Viszont ez a regény, Egy makró emlékiratai, hat évvel Eustache filmje előtt jelent meg, néhány hónappal megelőzve a korszakos jelentőségű 1968-as év kezdetét.
[…] Mindenki unott és ideges, mindenki iszik, mindenki fél a szerelemtől és odavan a szexért. Magányosságában és félelmében, hogy elszalaszt valamit, Bub [a német fordításban: Blue] folyton a városban bolyong. Végel nemrég azt mesélte egy interjúban, hogy Újvidék, Szerbia és a többi egykori szocialista ország mára provinciálissá és fakóvá vált. De akkor, a ’60-as évek végén olyan volt Újvidék, mint Berlin: sokhangú és bábeli. Azonban a divatos kávéházak és bárok, a soknyelvűség, a város hibrid kultúrája, amelyet szerbek, zsidók, magyarok és németek formáltak, nem sokat segítenek Bubon és Végel regényének többi szereplőjén. Boldogságnak nyoma sincs, nincs perspektíva, nincs remény. […]
De nem volt itt valami vasfüggönynek nevezett dolog Párizs és Újvidék között? Hát nem világok választották el egymástól Jugoszláviát és Franciaországot? […] Honnan hát a sok párhuzam? Eustache filmje nem tesz közvetlen utalást 1968 májusára, mégis nyilvánvaló, hogy A mama és a kurva hőseinek életét a kudarcot vallott lázadás határozza meg. Végel regényéből szintén hiányzik minden explicit utalás a politikára, az államra és a társadalmi berendezkedésre. Mégis nyilvánvaló, hogy a kiúttalanság atmoszférája a szocializmus kísérletének kevéssé épületes hétköznapi valóságából következik. […] Mindenesetre aki az Egy makró emlékiratait elolvassa, annak kételyei támadnak, hogy a két rendszer közötti állítólag fundamentális különbségek nem voltak-e esetleg mégis sokkal csekélyebbek, mint azt a vasfüggöny mindkét oldalának ideológusai láttatni akarták.
(Uli Hufen: A kiúttalanság atmoszférája. Deutschlandradio, 2011. június 30.)
*
Az Egy makró emlékiratai […], amelyet nem kisebb személyiség, mint Aleksandar Tišma fordított szerb nyelvre, megmutatja, milyen természetességgel hatoltak át szellemi áramlatok a vasfüggönyön. A mai regények ekkora adag nihilizmus, depresszió és világundor mellett romantikus lányregényeknek tűnnek. […]
Az újvidéki tristesse kulturális kódja nem jugoszláv, hanem francia és angol: Végel átvesz motívumokat Françoise Sagan Jó reggelt, búbánatából és Shakespeare Sok hűhó semmiértjéből, a könyvben említik Sylvie Vartant, François Truffaut-t és a Beatlest, és Jean-Luc Godard Kifulladásig című filmje is fontos szerepet játszik. Bub és barátai helyzetét talán még kilátástalanabbá teszi, hogy életérzésüket csak messze az ország határain túl látják viszont. Az én mára szokványos ünneplését még nem ismerik. Életük nyegle, durva negativitásra épül, amelyet – és ez a legnagyobb félelmük – nem sokáig lehet kitartani. Mintha a boldogságról eddig alkotott képzetek már kiszolgáltak volna, és nem lépett volna a helyükbe másik. Ezt az egzisztenciális sivárságot a kétségbeesés erejével és a szórakozás minden áron való akarásával tárják fel az emlékiratok. Derűs komorságától nagyszerű ez a regény.
(Jörg Plath: Vágyak nélküli világ. Végel László nagyszerű első regénye 1967-ből. Neue Zürcher Zeitung, 2011. július 20.)
*
Mialatt a velük egykorú fiatalok Nyugaton többek között azért hágnak a barikádokra, hogy véget vessenek a fogyasztói gondolkodásnak, a vasfüggöny másik oldalán élő diákoknak nyilvánvalóan egész más gondjaik vannak. Túlságosan távoli nekik az a gondolat, hogy az igazságot és a szépséget a fogyasztáson kívül keressék. Ez teljesen logikátlannak tűnik – egy jól szituált egyetemi professzor romantikus ömlengésének. […] Egy frusztrált fiatalember aforisztikusan kihegyezett reflexiói teszik a könyvet még ma is jól olvashatóvá, mintha tényleg mindegy volna, milyen korban és milyen politikai körülmények között szerzi tapasztalatait a felnőtt életbe igyekvő férfiember.
Mialatt az ember Bub és számos sorstársa viselt dolgait és gondolatait követi, többször is rátör a következő érzés: lehetséges-e, hogy a […] szerző […] legendás első regényében mindenekelőtt egy valamire törekszik – az erkölcsi gondolkodás provokálására?
(Martin Brinkmann: Céltalan ifjúság. Németország végre felfedezte Végel László 1967-es kultuszregényét. Die Zeit Online, 2011. augusztus 5.)
*
Bub keres, tévelyeg, fut, rohan, táncol, siet, liheg és menekül, kifulladásig, mint egy űzött vad. Bub bűncselekményeket követ el és kétes hírű klubokban lóg. Egzisztenciálfilozófiai diskurzusokat folytat, és úgy akarja szeretni a nőket, mint egykor Belmondo a Godard-filmekben. A magyar és a szerb irodalom számára Végel első regénye volt a Nouvelle Vague. […]
„A vajdasági identitásnak”, mondja Végel, akinek hazájában szerbek és magyarok mellett szlovákok, horvátok, románok, bolgárok, romák és németek élnek elismert kisebbségként, „a sokféleség tükrének kell lennie.” Kívülállók és keresgélő, melankolikus rebellisek a hősei, akik – idegenek lévén saját hazájukban – olyan nyelvet beszélnek, amelyet nem mindig értenek meg mások. Ezért kell átlépni a határokat, viszonylagossá tenni a jelentéseket, megtörni a rendet. Végel egyik szép mondása jut az ember eszébe: „A fordítás Európa legfontosabb nyelve.” Ha ezt az európai, kulturális perspektívát összevetjük a nemzeti-materiális aggályokkal, amelyek a jómódú országokban merülnek fel, nyugodtan elszégyellhetjük magunkat.
(Matthias Schnitzler: Swinging Vajdaság. Berliner Zeitung, 2011. 09. 29.)
*
1968-ban, amikor a regény először megjelent, Jugoszláviában sok mindent szabad volt, ami Magyarországon szigorú tilalom alá esett. Ott egy ilyen regény soha az életben nem jelenhetett volna meg. De a határon keresztül is hatott, és a magyar irodalomba olyan új, szemtelenül játékos hangot hozott, amelyhez később Esterházy Péter és mások visszanyúlhattak.
Az ivászat és a szexuális excesszusok pátosztól mentes ünneplésével a könyv néha úgy hat, mintha Charles Bukowskit átküldték volna az amerikai nagyvárosból az ősidők óta sok nemzetiség által lakott dunai régióba. De e vad zsargon nem az élettől sújtott outsiderek, hanem érzékeny gyerekek nyelve, akik hőzöngő gesztusaikkal bizonytalanságukat igyekeznek elhessegetni. […] Végel László csodálatos lebegésben tartja regényét zsargon és poézis, nyerseség és báj között. Ahhoz, hogy ez a kényes egyensúly más nyelvekben se billenjen ki, különlegesen jó fordítóra van szükség. Szerbre egykor Aleksandar Tišma, Végel honfitársa és újvidéki barátja fordította le az Egy Makró emlékiratait; és már-már mesteri módon sikerült Lacy Kornitzernek, Kertész Imre, ÖrkényIstván, Bartis Attila és Dragomán György értő fordítójának ezt az épp oly sötét, mint amennyire zabolátlan regényt németre átültetni.
(Karl-Markus Gauß: Könnyű mámor, felhős kilátások. Süddeutsche Zeitung, 2011. december 23.)
*
A cím megtévesztő. „Egy strici emlékiratai” [németül ez a cím] kelet-európai helyszínnel – ez úgy hangzik, mint egy újabb botránykönyv a „Piroslámpás negyed a vörös csillag alatt” sorozatból. Valami olyasmi, mint Viktor Jerofejev prostituáltregénye, Az orosz széplány, csak éppen Végel László […] regényében nem egy kurva, hanem egy strici jut szóhoz, és nem orosz, hanem jugoszláv – pontosabban szólva vajdasági magyar kisebbségi […]. Aki a kukkolás ilyesfajta örömeire számított a moszkvai szépség jugoszláv húgocskáival, az persze hamar félreteszi a könyvet. Mert a jerofejevi szövegömléshez semmi köze Végel regényének.
A cím által ígért stricik és kurvák mögött pártfunkcionáriusok, mérnökök, irodalmárok rejtőznek, röviden szólva a Tito-állam felsőbb körei. Mert Bub és barátai már régen felismerték, hogy a szocialista jelszavak és ideálok, amelyeket a felnőttek előszeretettel emlegetnek, csupán mázat képeznek egy mindenestül megvásárolható világon. […]
Ahol az állam maga jelenti be monopóliumát a forradalomra, amelynek eszméit mégis folyamatosan elárulja, ott a lázadás csakis mindenféle ideológia visszautasításában állhat. […] Fiktív naplóbejegyzésekben írja le Végel hősének a hazugságból való megszabadulás felé vezető útját. Pátosztól mentesen teszi ezt, a giccs mindenáron való elkerülésének szándékával, és gyanakvással telve minden ideológiával szemben.
Aleksandar Tišma szemében mérföldkő volt ez a regény a magyar kisebbség irodalmában. Végel szerinte túllépett a „vidék komplexusán”. Valóban csak utalásszerűen jelenik meg a regényben a nemzetiségi probléma. […] Az igazodási kényszer és az autentikus azonosságtudat közötti konfliktus itt egzisztenciális dimenzióba helyeződik. Egy visszatérő kép a mindent tagadó főhőst mutatja, ahogy a Szabadság tér kellős közepén megáll, és nem tudja, merre induljon tovább. Ez így akár Camus-nál is szerepelhetne.
(Bettina Kaibach: Annak van igaza, aki remekül érzi magát. Der Tagesspiegel, 2012. január 23.)
*
A fiatalság mindig együtt jár a zavarodottsággal. Mi legyen belőlem, merre haladjon az életem – ezek döntő kérdések, amelyek időtől és tértől függetlenül generációról generációra ugyanazok maradnak. […] Mégis, ha az ember kézbe veszi Végel László regényét, meglepődik, hogy olyan sok párhuzam van a 2012-ben húszas évei közepén járó berlini fiatal és a Tito-rendszer dezorientált ifjúja, az 1968-as kommunista Jugoszlávia felnőtté váló flanőrje között. Itt is a kószálás a tanácstalanok menekülési stratégiája; itt is a mindent elnyelő […] nagyváros a mámor délibábos, ködös helyszíne, amely (mint Berlin) hamar a csalódottság lepusztult, korrumpálódott helyévé válik. […]
Vigasztalannak kell neveznünk ezt az egzisztenciát. És éppen ezért tükröz ex negativo annyi igazságot, szomorúságot és – a hamis boldogság pillanataival […] elfedett – időtlen ürességet. A szöveg olyan, mint a Zabhegyező egy helyspecifikus verziója, mint egy kulturálisan másképp hangolt, mégis rendkívül aktuális, az elkeseredettség döbbenetes erejével zajló értelemkeresés. […] Azt gondolhatnánk, hogy ez a regény perspektivátlanságában fatalista. De ez nem így van. A végefelé a hedonista szórakozások illúzióként lepleződnek le, amelyek azt szemléltetik, hogy a puszta távolságtartás nem megoldás. Hogy aztán az alternatívák társadalmi jellegűek-e vagy a magánéletben keresendők, azt nyitva hagyja a regény.
(Tomasz Kurianowicz: A csalódás krónikája. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2012. február 1.)
*
Végel László a magyar kisebbség tagjaként az észak-szerbiai Újvidéken él, és 71 évével Közép-Európa politikai földindulásainak és katasztrófáinak legélesebb elméjű megfigyelői közé tartozik. Szülővárosa elég szemléltető anyagot biztosított ehhez. […] Végel László a világra nyitott közép-európai, aki a provinciális szűkösséggel és a politikai fanatizmussal soha nem tudott megbékélni. Kritikus szemléletű kívülállóként – magyarul – számtalan regényt […] és ragyogó esszét […] írt, de a kényszerű elszigeteltségből nem tudott kiszakadni. Mert utazgatásra […] nemigen volt lehetősége. Ez akkor változott meg, amikor Végel 2006-ban a Német Akadémiai Csereszolgálat (DAAD) meghívására egy egész évet Berlinben tölthetett. A lüktető német főváros kiszakította az otthoni konfliktusokból, kapcsolatokat nyitott meg előtte, megváltoztatta a nézőpontját, habár itt is lépten-nyomon a történelem alattomosságaival szembesült. Végel lelkes városi flanőrré vált – és efölött pedig Némethon ismerőjévé. […]
Így aztán nem meglepő, hogy legújabb esszékötete, a Bűnhődés, azt az alcímet kapta, hogy Szövegek útközben. [A magyar kiadás alcíme: Naplóregény.] Aki azonban egy globalizált utazó beszámolóira számít, annak csalódnia kell. Végel származását és szocializációját viszi magával poggyászként, látása ki van élezve az európai hőbörgésekre és a posztjugoszláv abszurditásokra. […] Végel azok közé az illúziótlanok közé tartozik, akik a keserű tényeket szatírába fordítják, nála a vicc és a szigorúság elválaszthatatlan egymástól. […]
Végel bűnöket ír mind a Kelet, mind a Nyugat számlájára, de tükröt mindenekelőtt a volt jugoszlávok elé tart […]. Szabadság, egyenlőség, testvériség senkit nem érdekel, mondja Végel, Közép-Európából és a Balkánból egy folytatásos valóságshow lett. Keserű szavak ezek, amelyekbe a „peches” szerző személyes panasza vegyül: hogy nincs hazája, csak egyre erősebb honvágya.
Az új esszék felveszik Végel néhány régi témájának fonalát, összefoglalják – pregnánsan és szarkasztikusan, elbeszélés és reflexió között kanyarogva – Jugoszlávia végnapjait és a rájuk következő zűrzavart, megmutatják a politikusok, oligarchák és köpönyegforgatók erkölcsi gátlástalanságát, olyan társadalmi klímát írnak le, amelyben még egy liberális értelmiségi is homo duplexszé korcsosul. […] Végel László már régen meghallgatásra talál Nyugaton, gondolkodói és művészi munkájának nyomai kézzel foghatók és termékenyek. És mi a jövőben sem nélkülözhetjük az újvidéki látnok kritikus hangját.
(Ilma Rakusa: Honvágy haza nélkül. Neue Zürcher Zeitung, 2012. augusztus 9.)
Válogatta és fordította: Kovács Edit