Kuckóban vagy Európában?
2012. november
Kerékpár paradicsom Münsterben
Frankfurtban ébredek. Ködben úszik a táj. A reggeli vonattal észak felé robogunk. Kölnben és Münsterben verőfényes idő. Münster büszke hírnevére, a város bejáratánál tábla hirdeti: egyetemi város. Első szempillantásra érezni a pezsgést a város kellemes hangulatát. Hihetetlen, mennyi a bringa! Talán nincs is két egyforma kétkerekű! És a kerékpárosok hada! Amszterdammal vetekszik. Fiatalok, idősek egyaránt szélsebesen száguldanak, a várost behálózzák a széles bicikli utak. Magabiztosan vezetnek, olykor komolyan veszélyeztetik a gyalogosokat. Eseményre, így pl. irodalmi estre is kerékpárral járnak. Az épületek előtt parkoló kerékpárok számából megbízhatóan meg lehet állapítani, hogy egy-egy íróra mennyire kíváncsiak a münsteriek.
Semmit sem tanultak…
Megállok a brüsszeli Grand Place közepén, rácsodálkozom a gazdag díszítő elemekkel ellátott, lenyűgöző épülettömbre, amely körülhatárolja a teret, és Kongóra gondolok. Az egykori gyarmatosító birodalom léte megingott, viszont a teret körülvevő létesítmények, biztonságot és stabilitást sugallnak. A téren nyüzsögnek a fotózó turisták. Évente szokták itt megalkotni a több százezer élő virágból készült, közel 2000 négyzetméteres virágszőnyeget, most viszont éppen az Adventi készülődés folyik. Minden bizonnyal, mindenki karácsonyfája lesz a tér központi helyén, ami alatt, mellett, előtt, mögött köszöntik majd egymást az egymással szóba sem álló flamandok meg vallonok. Külön saját nyelvet beszélnek, és nem hajlandók megérteni egymást. Mindez Európa, úgymond fővárosában történik, ahol a legfényűzőbb éttermekben az euróbürokraták, jóízűen elfogyasztják, méregdrága brüsszeli ebédjüket. Nem emésztik magukat az egyre növekvő euroszkepticizmus miatt. Miért is rágódnának ilyesmin? A sült krumpli, a pommes, amúgy sem egészséges! Jobb nem tudomást venni a rázós dolgokról, semmit sem tanultak az európai történelemből. A Grand Place hangulata könnyen megtéveszti őket.
Kínos helyzet
A német sajtóból értesülök arról a megdöbbentő adatról, miszerint az idei év első hat hónapjában, 25 415 ember vándorolt ki Magyarországból Németországba. Rekordszám! Sokat mondó adat. Többen is faggatóra fognak. Ismerem a német sajtó magyarázatát, emiatt, kínos helyzetbe kerülök.
Csokoládé és marihuána
Brüsszelben dúskálnak a finom belga csokoládékülönlegességekben, Amszterdamban pedig a canabis, a marihuána illata lengi be a bisztrók levegőjét. Viszont amivel takarékoskodnak, az a tér. A kávézók, a büfék kicsinyek, illetve inkább keskenyek, az asztalok racionálisan vannak elhelyezve, a lépcsőfeljárók is keskenyek. A lakótér is piciny. A templomokban nincs hívő, üresek, csak szombatonként népesedik be, amikor átalakul az istenháza, mert antik vásárt, illetve zenei rendezvényt tartanak, ugyanakkor a galériák, meg a múzeumok látogatottak. A színházi előadásokra hónapokkal előbb elkelnek a jegyek. Európa legliberálisabb városa, mondja egyik német barátom.
Kényelmes kuckók
Az internet sok dolgot sejtet ugyanakkor leleplez is. Brüsszeli látogatásom után, arra voltam kíváncsi, miként jeleníti meg magát a Vajdaság, ezen belül is, a vajdasági magyarság kultúrája. Annál is inkább, mert találkozásaim, személyes beszélgetések alkalmával, kénytelen-kelletlen be kell ismernem, hogy Vajdaság, sajnos, még mindig terra incognita. A német anyagban böngészek a neten. Akad néhány művész, akinek a munkásságáról rangos német újságok is beszámoltak, ellenben, számos „helyi nagyságról” semmit sem tud a világ. Jobbak vagyunk, mint aminek látszunk, vigasztalom magam, azonban, ennek nyomán felmerül a kérdés, hogy mit tettünk annak érdekében, hogy ez kiderüljön. Ünnepélyesen megnyílt a belpolitikai viták kereszttüzébe kényszerült brüsszeli iroda. Jó ideje létezik, viszont milyen kulturális sikerrel? Egyébként az említett viták, csak nekünk jelentenek, ha egyáltalán jelentenek valamit. A németek szemében nevetségesek. Érdemes megismerni például Szászország berlini konzulátusának kulturális programját. Természetes, hogy a tartománynak konzulátusa van Berlinben, persze, nem amiatt, mert el akar szakadni Németországtól, hanem azért, hogy Berlinben megjelenítse a tartomány kultúráját. Elképzelem, hogy mekkora botrány törne ki, ha a Vajdaság, konzulátust nyitna Belgrádban, a célból, hogy megjelenítse a vajdasági kultúrát, ahova, esetleg szívesen betérnének a vajdasági származású belgrádiak is. Egynéhány Dedinje környéki politikus és túlbuzgó akadémikus bizonyára összeesküvést szimatolna a szándék mögött, még akkor is, ha netán a mákos gubáról csevegnének. Miért ne lehetne a mákos guba az összeesküvés metaforája? Azt nem tudom, hogy miről folyik az eszmecsere Vajdaság brüsszeli irodájában, lehet, hogy nem a mákos gubáról, hanem az európai politikáról, továbbá hálásan megköszönik a brüsszeli főméltóságok leereszkedő mosolyát, miközben külföldi kereskedelmi hálózatok képviselői előtt rimánkodnak, jöjjenek Szerbiába (igaz, ha megéri, jönnek azok nélkülük is), ám a vajdasági kultúra európai terjeszkedéséről nem találok releváns bizonyítékot. Igen furcsa, hogy az autonomista politikusok mennyire elhanyagolják a kultúrát. Az egypártrendszer autonomistái legalább fontos kulturális intézményeket alapítottak. Ez dicséretükre válik, bár erre árnyékot vet, hogy – micsoda ellentmondás! – éppen a vajdasági értékeket becsülték le, és szívesebben bratyiztak harmadrendű belgrádi irodalmárokkal. Aleksandar Tišma személye, ékesen bizonyítja állításomat. Vajdaságban csak akkor ismerték el, amikor Belgrádban a legrangosabb díjakkal tüntették ki. A harcias vajdasági politikusok ugyanis szelíd belgrádi kulturális sznobok voltak, de érdemeiket, mármint, hogy intézményeket teremtettek, fenntartás nélkül, el kell ismerni. Ezek az intézmények, utódaik szeme láttára, éppen napjainkban rogyadoznak. Pedig tudnunk kellene, hogy határozott kulturális identitás nélkül, Vajdaság autonómiájának követelését Európában, a kutya sem ugatja meg. Legfeljebb udvariasan kijelentik, hogy igen, elképzelhető, hogy ez valamiféle fontos státuskérdés lehetne, azonban maguk sem tudják, hogy miért. A kulturális tényező viszont igenis mozgósítja a közvéleményt, a nyugati értelmiségi elitet mindenképp, minek következtében a diplomaták is serényebbek. Azonban a kulturális öntudat nemcsak emiatt fontos, hanem az elmúlt két évtizedben lejátszódó bevándorlási mutatók miatt is. Vajdaság a kilencvenes évektől kezdve az eddiginél hangsúlyozottabb bevándorló terep lett. Csakhogy ezúttal az új polgárok elvesztették előző területi identitásukat, mivel szülőföldjük immár más államalakulathoz tartozik. Ebben különböznek az 1945 után érkező bevándorlókból, akik – legalábbis 1990-ig – nem a vesztették el a szülőföldjüket, csak elköltöztek. Mára azonban ez módosult. Az egykori haza most máshol van, másik állam határai között, miután olyan kényszerhelyzet áll elő, miszerint új hazára kell lelni. Az új integráció sokszor fájdalmas folyamatára a kultúra gyógyír. Ahol nincs erős kulturális identitás, ott az integráció eltorzul, és politikai színezetet kap. A politika pedig inkább megosztja a polgárokat, egyesíteni csak a kultúra képes. De hogy integrálódjanak az új vajdasági polgárok, ha maguk a vajdaságiak sem ápolják saját kulturális identitásukat? Amit most átélünk, az minden csak nem egy nyitott, európai szellemű kultúra. Van egy kis magyar kuckó, egy kis szlovák kuckó, stb., egy nagyobbacska szerb kuckó, amelynek melegében mindenki jól érzi magát, és mindenki jól tudja, hogy az egyes kuckókban ki az úr. Elvannak. Szerintem Vajdaság nem a népek, a nyelvek, a kultúrák olvasztótégelye, mert ha az lenne, akkor nem lenne többé Vajdaság. Viszont mégiscsak tudomásul kéne vennünk, hogy Európában élünk és nem külön-külön, a meleg, de beporosodott kuckókban. Ortega y Gasset jut eszembe, ő még a nagyobbnak számító „ibér kuckóban” sem akart élni. Vajdaság igazi hangját a következőképp fogalmaznám meg: minél inkább európai, annál inkább vajdasági (szerb magyar, horvát, szlovák, ruszin, ukrán, román, stb.). Minden más üres bla-bla.
Családi Kör, 2012. november 22.