Budapesten

2012. szeptember

Pólai magyarok

A pólai irodalmi est után, kedves meghívást kapok. A helybéli Móricz Zsigmond Kultúregyesület tagjai, akik megtiszteltek és eljöttek az estemre, invitálnak, hogy látogassam meg őket. Örömmel elfogadom a meghívást. A monarchia építette masszív létesítményben, a Rojc kaszárnyatömbben, többféle egyesület kapott életteret. Az emeleti rész egyik szegletében, néhány tágas irodahelység a magyar egyesület. A közel hetven négyzetméternyi alapterületen, barátságos hangulat uralkodik. Heti rendszerességgel találkoznak itt a pólai magyarok. Egészen különös érzés az Isztria félsziget legdélibb csücskén bepillantani azoknak a magyaroknak az életébe, akik itt élik ünnep és hétköznapjaikat. Anikó a pólai rokonság nyomára lel, én pedig találkozom a szenttamásiTóth Nándorcukrász egyik kollegájával, pontosabban cukrász mesterének fiával, Erdősi Gyulával és feleségével.  A beszélgetés során kiderül, hogy Horvátországban a magukat magyar nemzetiségűnek vallók 1% él a horvát tengermelléken, ami kb. 1500 főt jelent. (Egyébként, 2011-es adat szerint,9731 abejegyzett, és szavazójoggal rendelkező horvátországi magyarok száma). Ezért a nagyvárosokban, így Fiúméban és Splitben is létezik magyar egyesület. Ezek a „tengerparti magyarok” javarészt az ötvenes években kerültek ide, és főleg a turizmusban találták fel magukat.  Az Adria e pontján a magyar jelképek, egészen más erővel hatnak, mint Újvidéken vagy Magyarországon.

A japán turista és a nemzeti színű marcipán

A Budai Várban, a Tóth Árpádsétányra néző elegáns vendéglakásban kapunk elhelyezést. Ebben a patinás miliőben talál rám az ősz első napja. Még sosem sétáltam a várban vasárnap délután. Már kora reggeltől hömpölyög a turistaáradat. Néhány kisebb üzletben magyar különlegességeket, népművészeti tárgyakat árulnak. Az egyik japán kiránduló magyar libamájpástétomot vásárol. A Hilton szálloda cukrászdájában Marcipánmúzeum üzemel, egy német turista nemzeti színű marcipánt rendel. Eszembe jut a pólai magyar egyesület. Ugyanezek a nemzeti jelképek, ott egészen más hatást gyakoroltak rám. A Sándor palotával szembeni Dísztéren és a Budai várban, hetente más-más rendezvény. Érkezésemkor a budai borfesztivál fogad, a következő hétvégen az Édes napok elnevezésű csokoládéfesztivál. A borkóstoló is, meg a csoki különlegességek is nagyon drágák. Főképp a turisták vásárolnak és a gazdag magyarok. Éjszaka Büchner Danton halála című drámáját olvasgatom. Nyugtalanító ábrázolás arról, hogy a radikális mozgalom miként falja fel legértékesebb gyermekeit. Elkerülhetetlen vétek.  Lehetne rendszerváltás utáni kelet-európai történet is.

Rátarti szolgák

Halála előtt, 1988-ban Márai Sándor Nietzschét idézte: „A demokráciában a hős lelép a színről, helyében megjelenik a színész.” Ha akkor találkozom ezzel az idézettel, bizonyára kétkedve olvasom, hisz azt hittem, hogy a demokrácia az erényeket érvényesíti, annak ellenére, hogy a demagógok időről-időre sikert aratnak. Lassanként azonban belátom, hogy tévedtem, mivel az egypártrendszer tekintélyelvűsége, szívósan él tovább. A rendszer megváltoztatható, de a politikai kultúra átalakítása sokkal keményebb dió. Továbbra is demokrata érzelmű szeretnék maradni, de nem tudom legyőzni sem szkepticizmusomat sem lelkiismeret furdalásomat. A kollektivista mámor mindig felülírja és meghamisítja a demokráciát, amelynek nélkülözhetetlen előfeltétele a kritikusan gondolkodó egyén. Makacs és öntudatos individualizmus nélkül nem létezik demokrácia. Hamvas Béla jut eszembe: „ A kollektív ideológusnak – írta – nem érdeke, hogy az ember szabad legyen, hanem hogy engedelmes”. Csakhogy ennek a kollektivizmusnak, mint nyilvánvalóvá vált, sokféle válfaja van. Az egypártrendszerben az emberek szégyellték a szolgalelkűséget, a többpártrendszerben büszkék rá.

A Gerlóczy kávéházban

R-val találkozom a Gerlóczy Kávézóban. Azon tépelődünk, hogy létezhet-e önkorlátozó mértékletesség amai Magyarországon, vagy pedig nem marad más, mint az egymás elleni örökös harc? A jelenlegi ellentmondásokban nehezen tájékozódom, mert nagyon nehéz megkülönböztetni a személyes ellentéteket a szellemi nézeteltérésektől. A nyolcvanas évek végén ezt félreérthetetlenül érzékeltem, és őszintén szólva, abban az időben éreztem magam a legjobban Budapesten, hisz barátaim egy csoportba tartoztak. A kilencvenes évek elején, amikor Magyarország kelet-közép-európai minta ország lett, az egykori barátok útjai elváltak. Egy ideig úgy tűnt, hogy az utak mégiscsak kiegészítik egymást. Manapság ez elképzelhetetlennek tűnő gondolat, minek után, tanácstalanul csatangolok Budapest utcáin. Egyedül abban bízom, hogy ez az állapot nem tarthat örökké és azok az ellentétek, amelyek ma dúlnak, egyszer talán mégiscsak átlényegülnek, amikor kiderül, hogy külön-külön csonkák maradnak.

Márai töprengése

Márai 1952-ben, az emigrációban arról morfondírozik, hogy a trianoni magyar társadalom elvesztette nagyságát. „Aztán láttam ezt a társadalmat mindenféle színű gatyában, de mindig szaros volt ez a gatya”.

Optimizmus kontra pesszimizmus

A magyar kormányzati erők keserű optimizmussal nyilatkoznak, az ellenzékiek mélabús pesszimizmussal. A különbség hajszálnyi, viszont mégis szakadéknak tűnik.

A svájci út előtt

A svájci szervezők arról értesítenek, hogy Zürichben október 27-én kerül sor a fellépésemre és idén megjelent Bűnhődés (a német nyelvű kiadás Sühne címmel jelent meg) c. kötetemből olvasok fel a Cabaret Voltaire-ben. A vendéglátók precízek, percnyi pontossággal mindent előrelátnak. Szokásmondás, olyanok, mint a svájci óra! A tiszteletdíj tisztességes. Kiválasztok a Bűnhődésből egy részletet. A felolvasás magyarul kezdődik. Anikóval sokszor megfordultam a Cabaret Voltaire környékén, de soha sem gondoltam, hogy egyszer lesz alkalmam itt közönség elé lépni. Számomra most már minden kiszámíthatatlan.

Az egység ára

Többször, több helyről hallom Budapesten, hogy a Fidesz legnagyobb sikere a Kárpát-medencében a Vajdasági Magyar Szövetség megnevelése. Egyesek nem értik a történteket, mások pedig azt bizonygatják, hogy a rakoncátlan szlovákiai és romániai kisebbségi pártoknak is a VMSZ példáját kéne követni. Kisebbségben nem létezhet pluralizmus! Ezt követeli a magyar egység, mondogatják. Persze, az efféle összetartozásnak nagy ára van, a Vajdaságban hat magyar kisebbségi párt néz egymással farkasszemet, miközben a magyarok jelentős része nem szavaz a kisebbségi pártokra.

Egyébként, a helyzet változatlan, azaz minden rendben

A távolban olvasom a vajdasági híreket. A funkcionáriusok arra panaszkodnak, hogy a tartomány nem kapja azt a költségvetési összeget, amit az alkotmány előrelát, de nem tehetnek semmit. A Magyar Nemzeti Tanács meg arról sopánkodik, hogy a Jogi Egyetem nem szándékozik kiigazítani a felvételi vizsgák eredményeit, amikor is a magyar jelentkezők hátrányos helyzetbe kerültek, mivel nem magyar irodalomból vizsgáztak, hanem szerbből. Sajnálatos módon a MNT nem tehet érdekükben semmit. Ugyanis a Jogi Egyetem illetékesei állítják, hogy szabályosan jártak el. Valamelyest mintha derengeni látszana az áthidaló megoldás, talán lesz is belőle valami, hisz ez az előállt jelenlegi helyzet, teljesen abszurd. A pártlapok diszkréten szóba hozzák a tagozat-összevonásokat. Egyébként, minden rendben! A kisebbségi pártvezetők önzetlen, nem utolsó sorban sikeres munkájukat ecsetelik. Úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ellenben előre tudom, hogy amint hazaérek, az egyszerű emberek elkeseredett hangja, panaszai fogadnak arról, hogy semmi sincs úgy, ahogy kell. Szó sincs kivételes jelenségről, az egész országban hasonló a retorika, baljós optimizmus uralkodik, miközben az árak galoppoznak. A sikerek halmozódnak, az életfeltételek romlanak. A kritikus önreflexió elmarad a többségben is, a kisebbségben is.

Időjárás jelentés

A magyar köztelevízió jelenti: hideghullám érkezik Magyarországra. Ez az egyetlen kellemetlen hír. A többi optimista kicsengésű. Minden rendben találtatik. Nem furcsa? Aztán gondolok egyet és egy német adó hírműsorát nézem végig.  Németországban nincs minden rendben.

Családi Kör, 2012. szeptember  27