A franciák és mi
2012. június
Az emlékezés kínja, az emlékezethiány veszélyei
Belgrádban, de Újvidék utcáin is időnként fel-feltűnik egy régi ismerős, akit nem láttam vagy huszonöt-harminc éve. Sokan bejárták a nagyvilágot, ahol gyökeret akartak ereszteni. Ők a jövőre voltak ítélve. A maradók viszont annak köszönve tartottak ki, hogy nem gondoltak a jövőre, ezzel is kishitűség fölé akartak kerekedni. Csakhogy ez nem lehet tartós magatartásforma, könnyen vezet a maradiságba. Ilyesféle a feszültségekbe ágyazva rajzolódnak előttem az emberi sorsok. A kilencvenes évek után nemzedékek döbbennek rá, hogy felborult életük alakulása. Úja kezdeni nem lehet – folytatni sem lehet. Akkor mit lehet? A huszonöt-harminc év nem adott erre választ. A legjobb azoknak, akik minderről semmit sem tudnak, semmire sem emlékeznek, de ahogy látom, ők is elégedetlenek. Az emlékezet nem fegyelmezi őket, s talán ennek köszönve a legfiatalabbak körében egyre nagyobb az agresszió, s a szélsőséges nézetek hatása. Újvidék utcáin a házfalakra rajzolva egyre több horogkeresztet látok, igen, így élik át a jelent azok, akik nem tapasztalták meg az agressziót, a megaláztatást, a félelmet.
A Rákok Rendje – itt és ma
A nagy választási hangzavarban, az elképesztő öndicséret idején, a kisebbségi marakodás láttán, éjszakánként Arany Jánoshoz menekülök. Tanulok tűrni és zsörtölődni, ahogyan ezt Márai Sándor jegyezte meg Arany Jánossal kapcsolatban. Éjfél után, a hétköznapi élmények hatása alatt Az elveszett alkotmányt olvasgatom, s Rákok Rendjének említése után a mi diadalittas maradiságunkra gondolok. Hogy zsibongnak, tülekednek a korteskedésben! „Változik itt minden: pénz, szín, köpenyeg, divat és toll”, panaszolta a költő. Halkan ismételgetem a mondatot. Nem csoda hogy Arany János ebben a magyar valóságban egyedül maradt. „Én magam most is szabadelvű vagyok – írta 1845. augusztus 1-jén keltezett levelében -, de fájdalmasan hat rám érezni, hogy nincs e megyében elvrokonom. Meglehet, nekem különös fogalmaim vannak a szabadelvűségről.” Szerencsére nem „ebben a megyében” él Arany János, és nem ma, mivel szabadelvűsége miatt kétségtelenül a fejére koppintanának a pártsajtóban. Az Elveszett alkotmányból pedig hiányolnák a magyar szellemiséget. Hát, így vagyunk Arannyal!
Az újvidéki Egység épülete előtt
Vihart várunk, Anikóval éjszakára becsukjuk az ablakokat, de a vihar elmarad, s reggel ragyogó napsütés fogad. Nyugtalan éjszakám volt. Az osztálytársaimról álmodtam, mind megszépült, és megfiatalodott. Ismeretlen városban találkoztunk, riadtan bámultuk egymást, valamit akartunk mondani, de elharaptuk a szavakat. Délelőtt kialvatlanul ténfergek a városban, az Újvidéki Színházzal szemben megpillantom Guelminó Erzsébet szüleinek lakását. Együtt érettségiztünk 1960-ban az újvidéki Mosa Pijade gimnáziumba, őt Zágrábba vetett a sors, ahol 1967-ben találkoztunk a Dubrovnik szálló teraszán. Az osztálytársnőmből igazi zágrábi szépség lett, az főtéren sétálva azonnal észrevettem, hogy a férfiak mohón bámulják. Talán csodálkoztak is, mert én katonaruhában ballagtam mellette. Furcsa látvány voltunk. A Šafarik utcában levő Guelminó-házra pillantok, s azt kérdem, ki lakik ma ott? Lelki szemeim előtt megjelentek régi újvidéki ismerőseim házai, kertjei, s arra gondolok, hová tűntek a polgári hagyományt ápoló újvidéki magyarok. Ettől a kérdéstől vezérelve elsétálok az Egység épülete elé, ahova éveken át rendszeresen eljárogattam, s döbbenten bámultam a romosodó épületet. Írtam is róla, s a megboldogult Dániel Józseffel cinkoskodva szőttünk terveket arról, hogyan kéne megmenteni ezt a magyar emléket. Az épületet időközben renoválták, s feltárult igazi szépsége. Arra gondolok, hogy a megújult Egység épülete előtt mennyire örülne Dániel József, a magyar vállalkozó, aki személyes vagyonával támogatta a vajdasági magyar kultúrát.
A korszakváltástól a perpatvarig
Az idei Sterija Játékok repertoárja perpatvart idézett elő. A díjkiosztáson nem éppen halk lehurrogás hangzott el, ami azt jelenti, hogy az előadások megosztották a közönséget. Mindez nem ritka a színházi életben, és van értelme, ha alapos vizsgálódás követi. Tény ugyanis, hogy nyugat-európai kapitalizmus-válság és a kelet-európai vadkapitalizmus korában az egykori, de immár akadémikus modernizmus is mély válságba került. A művészi korszakok válogatják egymást, de manapság nem csak stílusváltásról, hanem korszakváltásról van szó, amely elkerülhetetlenül rombolja az eddigi kánonokat. Sokáig úgy véltem én is, hogy 1989-cel lezárult a XX század. Tévedtem. A korszakváltás csak mostanság kezd lezárulni, nagy kínnal és gyötrelemmel. A század végén villámlott és dörgött, most viszont a föld reng alattunk. Nálunk a szocialista esztétizmus kora után sokáig úgy tűnt, hogy a vadkapitalizmus korában a művészeknek mégis sikerül besomfordálni a kissé kopottas, de külsőleg mégis csillogó elefántcsonttoronyba, s ennek köszönve az új establishment tagjai (hogy T. S. Eliotot parafrazeáljam) a szalonokban „a szépséget dicsérik”. Dicsérték, de csak úgy mellékesen, mellékesen, mert nem vetett fel problémát. Nagylelkűen engedélyezik tehát, hogy a szépség fonnyadjon és senyvedjen a pókhálós elefántcsonttoronyban, annál is inkább, mert ha bevallatlanul is, de az új uralkodó elit többsége a turbó-folkban vagy az „akadémikus banalitásban” ismeri fel az esztétikai élvezeteket. Az önkényuralomban a kultúrát megfegyelmezték, a vadkapitalista demokráciában megalázzák. Beköszöntött a demokratikus giccs uralma, ami ellen, főleg a fiatalabb művészek és írók, az utóbbi időben fellázadtak, s érdes szavakkal, nem pedig felcicomázott mondatokkal közölték, hogy a király meztelen. A senyvedő szépségről lehullott az álarc és szörnyű arcát pillantottuk meg. Tulajdonképpen erről szól az idei Sterija Játékok repertoárja. A keresésről. Meg kell találnunk világunk, sorsunk hiteles nevét, vissza kell térnünk a megnevezés tiszta és egyszerű forrásához. Elég volt a mímelt bonyolultságból, ma a legnehezebb feladat a dolgokat megnevezni. Nem állítom, hogy a keresés remekműveket szült, a repertoár inkább kitörést jelképezett, rádöbbentette a nézőket, hogy létezik egy másik világ is, amelyet le akarunk tagadni, ez pedig éppen a mi sorsunk, a mi életünk. Sokan gondolják, hogy a művészet feladata elkendőzni, lehazudni a valóságot, ám a művészi gerilla nem ezt az utat járja. A gyermekek kezdik faggatni az apáikat, hol voltatok, mit csináltatok, hova taszítottatok bennünket? Igaz, eközben a rendezők még keresik a szövegeket, mert az irodalom léptei mintha lelassultak volna. Az apák egy része felháborodva menekülne vissza az elefántcsonttoronyba, onnan nézve ugyanis megszépül a világ. S menekülés közben azt hangoztatja, hogy torkig van a valósággal. Szeretne látni valami szépet, magasztost, felemelőt, s csalódottan tapasztalja, hogy még a színházban sincs ilyen. Nincs! Nincs sehol, akkor miért legyen éppen a színházban vagy az irodalomban?
Kik azok a franciák?
Az Újvidéki Színház különdíjat kapott az idei Sterija Játékokon, hozzátenném, nem először. Ami azt jelenti, hogy állandó versenyben van. Nem ért váratlanul, hiszen még 2000 elején jegyeztem le a naplómba, hogy a vajdasági magyar szellemi életben éppen a színházban kezdődött a megújulás, „Az ólomévekben egy fiatal, tehetséges csapat, azt is mondhatnám, összeesküvők, voltaképpen lerakta kultúránk új alapjait, tőlük tanulhat az egész értelmiségünk”, írtam akkortájt, nem kis reménységgel. Abban bíztam, hogy ha bicegős a kisebbségi politika, majd a kultúra kiegyenesíti lépteit. Sajnos a kultúra is bicegni kezdett, de nem mindenütt. A jobb példák közé sorolható még a szabadkai Kosztolányi Színház országos tekintélye is. Jó példák ezek, ha a magyar értékek megteremtéséről és képviseletéről van szó. Nálunk ugyanis sokan szónokolnak a magyar szellemről, de közben elfeledkeznek annak legfontosabb, Németh László által sokat emlegetett meghatározójáról, a minőségről. Legfőbb hivatásunk a minőség, akkor magyarságunk magától értetődő lesz, nem kitűző, hanem egy mélységesen mély, bensőséges érzés, amely álomként követ bennünket. Nem lehet a magyarságra való hivatkozás fügefalevelével rejtegetni a színvonaltalanságot, a sekélyességet, a puszta demagógiát. A magyarságtudat nem alapítványi biznisz, nem főfoglalkozás, hanem a minőség kérdése. Nem hivatásom a bírálóbizottság döntésével vitatkozni, soha sem tettem ezt, most sem teszem, csak annyit mondok tehát, hogy az újvidékiek Mara/Sade előadása Urbán András rendezésében méltán került az élvonalba. Az Újvidéki Színház és Urbán mögött is kitartó munka áll, ami a kisebbségi tunyaságban szép teljesítmény. Lehet, hogy csak néhány milliméter hiányzott a nagydíjhoz, de az is lehet, hogy néhány milliméterrel előbbre lépett, mint amennyi a sikerhez szükséges. Időnként feltűnt benne belső bizonytalanság, hogy kikről van szó, rólunk vagy „csak” azokról a franciákról, s ekkor a bámulatra méltó színpadi energia céltalanul párolgott el, de amit végül is tisztázott az előadás zárójelenete. Ne ámítsuk magunkat, a darab végén felharsanó megdöbbentő éljenzés, nem „azokról a franciákról” szól, hanem rólunk. Mi éljenezünk. Mint ahogy az előadás bizonytalanságai is rólunk szólnak, hiszen Urbán tisztában van vele, hogy óvatosan és cselesen kell kimondani azt, amit a konformista kisebbségi elitek nem akarnak hallani.
Családi Kör, 2012. 06.07.