A Bábel gondja
1990. május 5.
A sokszínű, a változatos közép-kelet-európai kultúra mellett szálltam síkra, az új szellemi eklektika lehetőségét és – szerény esélyeit latolgattam. A nemzeti elitek már akkor kifejezett ellenszenvvel nézték ezt. Azokban a napokban végeztem az utolsó simításokat a Túl az Óperencián című drámámon, és spontánul azzal zártam a naplómat, hogy valójában az „operett és az apokalipszis” korát éljük; „énekelve, elvarázsoltan táncolunk bele a szakadékba”. Ott vagyunk ma is. Nagyon nehéz megállapítani, ki hogyan érzi magát ebben. Igaz, az énekszó elhalt, a hosszú csendet időnként segélykérő sikoly szakítja meg. De senki sem hallja a másik hangját, csupán a sajátját. Pedig kiutat csak akkor találunk, ha minden sikoly egyaránt hallható lesz. És fogékonyak leszünk az elgyengülő hangokra. Mert az sem biztos, hogy az szenved legtöbbet, akinek a sikolya a legerősebb.
1990. május 6.
Elkészültem egy hosszabb esszésorozat két újabb részével: a Hontalan lokálpatriotizmussal és a Nach Berlinnel. A pécsi Jelenkornak szántam ezeket is, nehéz éveimben ez a folyóirat menekülésem volt. Most sok helyütt kitárultak a kapuk, de nem mondok le régi menedékemről. Az újságokban éles viták folynak a nyelvhasználati törvényjavaslatról. A közép-kelet-európai Bábel híveként szerényen közbeszóltam. A viták tükrében meglepődve olvasom a Hontalan lokálpatriotizmusban feljegyzett, Újvidék történetére vonatkozó részletet. 1795-ben a város tekintélyes képviselői megegyeztek, hogy 13-ról 12-re csökkentik a tanácsosok létszámát. Miért tették ezt? Ezzel megnehezítették a döntéshozatalt, mondanák a mai ideológusok. A régi újvidékiek azonban bölcsek voltak. Valószínűleg az járt az eszükben, hogy jobb nem dönteni, mint rosszul dönteni. Ugyanis azért csökkentették a tanácsosok számát, hogy egyenlő arányban képviseltessék magukat a katolikusok és a pravoszlávok. Ez lenne a Bábel méltósága.
1990. május 7.
Hozza a posta a pécsi Jelenkor áprilisi számát, amely közli a szegedi egyetemistáknak az 1988 tavaszán adott interjúmat. A lábjegyzet arról tájékoztat, hogy a JATÉ hamarosan kiadja a vajdasági írókkal készített Rózsaszín flastrom című interjúkötet. Jól emlékszem a könyv 1987-ben kezdődő történetére. Az egyetemisták a Soros-alapítvány támogatásával a jugoszláviai magyar irodalom szellemi állapotáról készítettek volna felmérést. De Szajbély Mihály keserűen állapította meg, hogy Újvidéken zárt kapukra talált a kutatási együttműködésre vonatkozó kérelem. Mi legyen? Vesszen kárba az eddigi munka? Rövid tanácskozás után Szajbélyvel arra az elhatározásra jutottunk, ha Újvidéken nem kap papírokat, próbáljuk meg Belgrádban. Kocsiba ültünk, Belgrádban Sonja Licht, az egyik köztársasági tudományos intézmény támogatását ígérte. így történt: az egyetemisták rövid idő múlva sorrajárták a jugoszláviai magyar írókat. A könyv valószínűleg nyolcvanas éveink maradandó dokumentuma lesz. Kiderül, hogy mi érdekelt bennünket ebben az időszakban, amelyben, – mint tudjuk – lesújtó dolgok játszódtak le. Szabad-e nem észrevenni azokat? Hogyan válaszoltunk a kor kihívásaira? Vagy pedig tobzódott a vidékies tetszelgés? Vajon a hivatalos kritika által kitenyésztett lombik-szellemnek még mindig magas volt az árfolyama? Vagy 1988-ban már tiltakoztak íróink ellene? Korai találgatni, de reménykedni jó. Tanúskodjék a könyv, valljon rólunk és időnkről.
A Jelenkorban közölt interjúmban rámutattam a jugoszláviai magyarság lélekszámának a csökkenésére. Felsorakoztatom a statisztikai adatokat, amelyek – néhány embernek köszönhetően – azóta ismertek. Velük kapcsolatban a nemzetiség modernizálódásának elmaradására figyelmeztettem. Most lenne időszerű ennek a kérdésnek az újbóli felvetése. Közép-Kelet-Európában a lét vagy nem lét kérdésének tartják az „európai utat”. Hogyan járja ezt a nemzetiség – szellemileg, kulturálisan? A többiről jó lenne az illetékes szakembereket hallani.
1990. május 8.
Ismerősökkel, barátokkal találkozom, akik a tegnapelőtti, a televízióban látott, az új szerbiai nyelvhasználati törvényről folytatott kerekasztalbeszélgetést kommentálják. Néhányan rezignáltak, a hiábavalóságot emlegetik. Egy biztos: nincs többé varázspálca, amely büntet és kitüntet, engedélyez és – félrevezet. Ma a legszélesebb nyilvánosság előtt kell meggyőzően érvelni. A demokratikus játékszabályok bonyolultak, nem mindig a legigazságosabbak, de – miként Karl Popper mondta – jobbat eddig nem találtak fel. Szellemi életünknek szerteágazóan be kell kapcsolódnia a jugoszláviai szellemi vérkeringésbe. Amíg lesz ilyen… Akkor is, ha általános emberi, szellemi értékekről, s akkor is, ha sajátos nemzetiségi ügyről van szó. Eddig a nemzetiségi érdekek az egypártrendszer csatornáiba terelődtek, de most mindenütt fel kell bukkanniuk. – Elgondolkodtató, hogy a középnemzedék tudósai, akiknek szinte munkahelyi feladatuk az érzékeny szakterületek vizsgálata, nemigen lépnek elő olyan művelődés- és eszmetörténeti, szociolingvisztikai, komparatisztikai stb. dolgozatokkal, amelyek megalapoznák a közéleti vitákat, párbeszédeket. Azok kezdeményeznek a tudományban is, akik hivatástudatból, emberi felelősségtudatból végzik ezt a munkát, s nem munkahelyi kötelezettségből.
1990. május 9.
Kézhez kaptam a Jugoszláv Emberjogi és Jogbiztonsági Fórum Kisebbségügyi Bizottságának június 4-én és 5-én megtartandó, maribori tanácskozására szóló meghívóját. Több mint két hónapja a dr. Gavro Perazictyal folytatott rövid, de éles vitám után a Fórum egyhangúlag elfogadta javaslatomat, hogy tűzzük napirendre a jugoszláviai nemzetiségek helyzetét. A szenvedélyre vagy az ideológiai prekoncepciókra alapozó vélekedések elkerülése végett törekedjünk tárgyilagos felmérésre.
A tanácskozáson indítványozni kívánom, hogy ez a Fórum, más európai emberjogi fórumokkal karöltve, kezdeményezze egy közép-kelet-európai kisebbségvédelmi kódex kidolgozását. Aztán a kormányok lelkiismeretére apellálunk. Egy közép-kelet-európai kisebbségi Helsinkire gondolok. Napjaink eseményei arra figyelmeztetnek, hogy a „gyengéd forradalmak” ebben a kérdésben jobban is vizsgázhatnának. Egy ilyen kódex legalább részben ésszerűsítené a kölcsönösségről kirobbanó vitákat. Véleményem szerint minden kisebbségnek minden országban egyazon jogokat kell élveznie – a számuktól függetlenül. A kisebbségieknek pedig rokonszenvezniük kell egymással. Lehet, hogy ők képezik majd Közép-Kelet-Európa jövendőbeli idegrendszerét. Amit Kundera egyszer a zsidóknak tulajdonított. Valójában ez lenne az igazi emancipáció kezdete. Üljenek egy asztalhoz Közép-Kelet-Európa kisebbségei, és igyekezzenek kölcsönösen megérteni és támogatni egymást.
1990. május 10.
Már nemcsak a tévében látom a szónokokat, hanem minden utcasarkon, irodában, étteremben. Mindenki szentül meg van győződve az igazságról. Azt hiszem, hogy a dogmatizmusba, a totalitarizmusba vezető utat sokszor a vélt igazságok szegélyezik. Még sohasem láttam egy irodalmi korifeust sem, aki – miután megvonta a publikálás jogát egy művésztől, mert az másként gondolkodott – ne talált volna magának valamilyen igazolást. Pontosan így van ez mindennapjainkban. A hatalom tíz évvel ezelőtt is rontó volt – és még ma is az. Demokrácia csak akkor lesz, ha ennek a rontásnak nem lesznek áldozatai.
1990. május 11.
Hallgatom a híreket. Figyelem az embereket. Olvasom az újságokat. Mindenki Európába igyekszik, míg büszkén cipeli magával provincializmusát, évszázadok nyomorát, bélyegét. Ettől nem lehet egyszerre megszabadulni. De önelégült dicséretre sincs szükség.
Vuk Draskovic interjúját olvasom. Keményen ostorozza a jugoszláv orientációt. Ismerős hangok, nemde?
Napló, Szabadka, 1990. május 16.