Hónapló

Csodaváró nemzetek

Igazi indián nyár fogad Budapesten. A város utcáin ténfergek, szívesen leülök egy-egy kávézó teraszára, bámészkodom, és fülelek, hallgatom a magyar szavakat. Ez az élvezet maradt számomra a magyar fővárosban. Meg a barátok és a könyvkereskedések. A hatvanas évek végén kezdtem rendszeresebben járni Budapestre, amikor a tájékozódási pontjaim a könyvkereskedések és az antikváriumok voltak. Aztán egyre több barátra tettem szert, akikkel ha találkozót beszéltem meg, mindig azt kértem tőlük, hogy valamelyik általam ismert könyvkereskedésben vagy antikváriumban találkozzunk, merthogy oda eltalálok. Számomra Budapest jelentette a magyar nyelvet és a magyar kultúrát. Abban osztoztam a többi kisebbségi író vétkében, hogy a magyar vidéket nem ismertük meg eléggé. Időnként eljutottam az egyik vagy a másik vidéki városba, mindenek előtt Szegedre vagy Pécsre, azonban a többi Magyarországi városról csak halovány emlékeim vannak. Debrecenben vagy Miskolcon bizonyára nehezen találnám meg a legjobb könyvkereskedéseket.

A kilencvenes években azonban hirtelen kitágult a világ, Magyarország szerbiai ázsiója példátlanul megugrott. Lehet, hogy 1956-ban volt ekkora, azonban rövid ideig tartott. Akkor egyszersmind csodálták, meg sajnálták az országot, a kilencvenes évek elején viszont a nagyrabecsülésen túl példakép lett. A liberálisabb szemléletű szerb értelmiségiek gyakran utaztak Budapestre, mivel az volt a meggyőződésük, hogy ott kezdődik a szabadság. Kénytelen-kelletlen a szerb nacionalisták is elismerően bólogattak, ez egy rendezett ország, mondogatták. Nem tévedek, hiszen akkortájt, a miloševići rendszer dühöngése idején, Magyarország, láthatatlan kézként óvta a szerbiai magyar kisebbséget. Mert tévednek azok, akik azt gondolják, hogy a magyar kormány diplomáciai hadjárata a leghatásosabb védelem. Az ilyesféle gondoskodás persze ártani nem árt, azonban éppen a szlovák-magyar vita bizonyítja, hogy mennyit használ. Viszont ha az ország európai tekintéllyel rendelkezik, akkor ez kétségtelenül használ, mert a magyar kisebbségre is átvetül az európai rokonszenv. A jól működő magyar gazdaság sokkal többet segít, mint a diplomáciai perpatvar. A magyar kultúra sikere Párizsban, Londonban vagy Berlinben növeli a kisebbségi közösség tekintélyét – főleg akkor, ha az, tud élni az adódó lehetőséggel.

Ezek után érthető, hogy a kilencvenes években örömmel utaztam Magyarországra, és már nem csak a könyvkereskedések és a barátok érdekeltek, hanem az egész magyar világ. Úgy éreztem, hogy 300 év után Magyarország magára talált. Szándékosan beszélek kilencvenes évekről, nehogy pártüggyé egyszerűsödjön a mai helyzet. Azokban az években ugyanis hatalmon volt a jobboldal is, a baloldal is, és láss csodát!, mind két oldal tudta nem csak azt, hogy mit nem akar, hanem azt is, hogy mit akar. De ezen túl, mármint a pártokon túl is léteztek eszmék, eszmerendszerek, értékrendek. Végül azonban Magyarországon a pártvilág kerekedett felül. Immár az ember félve ejti ki még azt a mondatot is, hogy kék az ég, mert egészen biztosan besorolják az egyik vagy a másik dobozba. Az utcán, a villamoson rosszkedvű emberekkel találkozom, akik fogcsikorgatva mondják ki, hogy kék az ég. Nagyon jól tudják, hogy mit nem akarnak, de azt már nem, hogy mit akarnak. Vagy ha mégis, akkor kiderül, hogy általában csodavárást művelnek, de azt aztán tömegesen teszik.

Magyarország csodaváró ország lett.

Aki ügyes és hatalmat akar, az mindenféle szemfényvesztést bevet.

A közhangulat miatt lassan-lassan ismét csak a barátok és a könyvkereskedések maradtak. Úgy, mint régen. Nem csatangolok többé oly önfeledten Budapest utcáin, hallgatózva, anyanyelvem dallamosságába feledkezve, holott idén tényleg gyönyörű indián nyár fogadott.

Erről az életérzésről beszéltem a Nyitott műhely fórumán. Szinte ugyanazt mondta az est másik vendégeGrendel Lajosis. Mindketten értetlenül állunk az új magyar öndestrukció előtt.

Persze, azt nem állíthatom, hogy mostanság Szerbiában nem esik szó Magyarországról. A Nyitott műhely pódiumbeszélgetésén is elmeséltem, hogy senki más, mint a szerb szélsőjobboldal egyik csoportja dicsérte fennhangon. Éppen Újvidék felé tartottam, amikor a szomszédos fülkében szerb szavakat hallottam. Mivel a Balkánon mindég hangosabban beszélnek, mint Kelet-Közép-Európában, könnyen megértettem, hogy miről van szó. A kupéban ülő szerb fiatalok a magyar kormányt bírálták, mert betiltotta a Magyar Gárdát. De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy követendő példának tartják azt, hogy a Magyar Gárda egyenruhát hord. A cigányok, így mondták cigányok, – Szerbiában is a roma elnevezést kell használni – sokkal jobban félnek, ha egyenruhát látnak, állították. És a zsidók is tartózkodóbbak lesznek, sőt velük együtt a (szerbiai) magyarok is. Mert az utóbbiaknak Milošević halála után visszatért a hangjuk, és állandó jelleggel a magyarverésekre panaszkodnak. Summa summarum: rövidesen ők is bevezetik az egyenruha hordását. Igaz, némi fenntartásuk volt a Gárda egyenruháját illetően, ugyanis többen kifogásolták, hogy a Magyar Gárda egyenruhája nem elég magyaros. Nem is értik, hogy a gárdisták miért nem használtak több magyar motívumot. Ők mindenképpen meg fogják tenni, párosítani fogják a katonás szabást és a népi motívumokat.

Nem tudom elképzelni, hogyan tervezik meg az egyenruhájukat, milyen lesz a „katonás” és a „népi” szintézise, de jelképeiket máris kipingálták a városok falaira. És buzgón tevékenykednek. Ebben a hónapban például Belgrád utcáin hasba lőttek egy angolt, összevertek három ausztrált meg egy libanonit, egy franciát pedig halálra püföltek, olyannyira, hogy négy-öt életmentő műtéttel sem sikerült megmenteni. A francia közvélemény felháborodott, a francia kormánypolitikusok erélyes intézkedéseket követeltek. Úgy jött ez, mint a hideg zuhany. A belgrádi politikusok felhördültek, és végre belátták, haladék nélkül fel kell számolni a szélsőséges szervezeteket, ha kell, akkor be kell tiltani néhányat. A magyarverések, vagy a romák elleni atrocitások idején nem volt ekkora felháborodás, inkább a huligánok kilengéseinek meg kocsmai verekedésnek titulálták az eseteket. Még akkor is, ha rendőrkordon őrizte a roma településeket. Egy franciát halálra verni azonban nem tréfadolog,  mégsem lehet kocsmai verekedésnek titulálni az esetet, egyébként sem hát még akkor, amikor Szerbia eltökélten küzd, hogy valahogyan bejusson az EU-ba. Ez a szándék sokkal bonyolultabb, mint a többi ország esetében volt. Mondhatnánk specifikusan szerbiai. Ugyanis, Szerbia úgy kíván EU-s tagország lenni, hogy közben nem mond le Koszovóról, nem lép be a NATO-ba, megőrzi az oroszbarátságot, Kína pedig az EU és Oroszország mellett a szerbiai politika harmadik pillérét képviselné. A negyedik oszlopot az el nem kötelezett országok adnák. Vannak, akik a „partvonalon” túlról bekiabálják, hogy ez lehetetlen, ám hangjuk elvész, mert a nagy többség meggyőződése, hogy ez lehetséges. Ergo, Szerbia is csodára vár, csakhogy ez másmilyen látomás, nem olyan elvont, mint a magyar csoda; ha netán megvalósulna, akkor egyedülálló diplomáciai teljesítmény lenne Európában.

Hogy a tömeg hisz ebben az elképzelésben, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a napokban lezajlott rendkívüli óverbászi önkormányzati választás, amelyen az a Demokrata Párt került ki győztesként, amely a csoda szószólója. Óverbászon mindeddig Šešelj radikálisai domináltak, ezen a választáson azonban fordult a kocka és a demokraták fölényesen nyertek. Sajnos, a kisebbségi párt újra gyengén szerepelt. Tudniillik, Óverbász lakosságának öt százaléka magyar, ám a választásokon induló VMSZ csupán a szavazatok 1,6 százalékát szerezte meg. Tehát a magyarok kétharmada nem szavazott a kisebbségi pártra vagy pedig nem élt törvény adta jogával és nem jelent meg a szavazáson. Óverbász nem kivétel, körülbelül ezt az arányt tükrözik az elmúlt években lezajlott tartományi és köztársasági pártok választási eredményei is.

A jelenségre azonban most különösképpen oda kellene figyelni, hiszen Boris Tadić minapi budapesti látogatása, bizonyságot tett arról, hogy Szerbia és Magyarország viszonya viszonylag konfliktusmentes. Ha az EU-tag Szlovákiával vetjük össze, akkor kis túlzással, de azt is mondhatjuk, hogy idillikus.Sólyom Lászlóköztársasági elnök, a magyar kormánypártok meg a magyar ellenzék nem győzi dicsérni a szerbiai kisebbségvédelmi törvényt. Csupán arról a tényről feledkeztek meg, miszerint ilyen törvény létezett ez idáig is, sőt, ennek kezdeményezője 1990-ben Zoran Djindjić, a meggyilkolt kormányfő volt. Djindjić, a Habermas tanítvány, nagyon jól tudta, hogy egy ilyen törvény Szerbia jó hírnevét öregbíti. Személyesen ismertem Djindjićet, Újvidéken akkor mutattam be a könyvét, amikor Milosevic helyi politikusai nem engedélyezték, hogy a művelődési intézmények termet engedjenek át a kiadónak a rendezvény megtartására. Végül egy kis magán-könyvkereskedésben került sor a könyvbemutatóra, ahol mindössze 15 ülőhely fért el. Ilyenformán telt ház volt, persze más kérdés, hogy a közönség között mennyi volt a valós publikum, és hány az éppen szolgálatban lévő, kvázi hallgatóság.  Mindketten tisztában voltunk a tényekkel, ezért egy cinkos pillantással konstatáltuk a helyzetet. A bemutató után mi másról beszélgettünk volna, mint a magyarokról. Djinjić rendszeresen olvasta a német újságokat, amelyekből értesült Konrád és Eörsi, Esterházy és Nádas németországi sikereiről. Zoran Djindjić már akkor, – és ezzel kapcsolatban – felvetette a magyar kulturális autonómia megteremtésének a lehetőségét. Az új törvény tulajdonképpen ennek a folytatása, noha sokan már úgy beszélnek róla, mint történelmi haditettről.

A választási eredmények azonban – az óverbászi is – arról tanúskodnak, hogy a törvény önmagában nem elegendő. Értéke attól (is) függ, hogy a kisebbségi politikusok miféle tartalommal telítik meg. Jelenleg egy furcsa paradoxonnal állunk szemben. Ahogy csökken a kisebbségellenesség, úgy csökken a kisebbségi pártokra leadott szavazatok száma. Ezzel együtt a magyar tagozatokra iratkozó diákok létszáma is. Ebből következik a az alábbi kérdés: Hogyan őrizni a nemzeti önazonosságot, ha annak védelmét jó törvények biztosítják, és a többség méltányolja a másságot? Mondhatná valaki, hogy az aggodalmaskodás elhamarkodott, netán túl korai, és kétségtelenül igaza lenne. Azonban emlékeztetni szeretnék arra a tényre, hogy a változás nem egyszerre köszönt ránk, hanem részletekben, a körülmények alakítják; mindaddig, amíg fel nem gyülemlenek nem veszélyesek, azonban az említett részletek mostanság a küszöbön álnak. Úgymond, időről időre be-belopakodnak az életünkbe. A jobbik szövegkönyvre is fel kell készülni, nem csak a rosszabbikra. Lehet, hogy a vállalkozás nehezebb lesz, esetleg több megpróbáltatással jár.

Mozgó Világ. 2008/10.