Végel László és Želimir Žilnik beszélgetése a Móra Ferenc Kollégiumban

Végel László: Úgy beszéltük meg, hogy majd én kezdem, később pedig Želimir Žilnik is beszél, s akkor megpróbálunk majd fordítani. Nekem személyesen elég nehéz erről az időszakról szólni, egyrészt, mert valami módon bele is voltam keverve, – akárcsak Žilnik barátomnak -, másrészt mi már azért megszoktuk, hogy ha Jugoszláviában beszélünk erről a kérdésről, ott létezik egy bizonyos közmegegyezés, hogy mi mit jelent, és én teljesen abban élek. Ezért valószínű, hogy bizonyos dolgokat majd csak a beszélgetés folyamán tudok tisztázni, mert vannak szavak, melyeknek itt más a jelentésük. Például, ha itt Magyarországon azt mondom „baloldali”, az itt mást jelent, valahogy ironikusan és gúnyosan veszik az emberek, máshogy, mint Jugoszláviában. Nagyon sok ilyen terminus akad, amit a beszélgetés folyamán majd tisztázunk.

Inkább ’68 reakciójával kezdem, azzal, hogy Jugoszláviában sok mindenről nagyon nyíltan lehetett beszélni – 1968 előtt is és 1968 után is -, nagyon sok témát nyíltan meg lehetett tárgyalni, ennél fogva nem volt szükség rá, és nem is alakult ki igazán szamizdat-irodalom. De a ’68-as események tárgyalása területenként máshogy alakult, Jugoszlávia egyes részein, -és ezt is mindig hangsúlyozni kell, hogy nagyon nehéz általában beszélni Jugoszláviáról, más ideológiai és politikai mércék uralkodnak egyik köztársaságban, illetve egyik városban és mások másikban – szabadabban lehetett beszélni, más részein kevésbé. Például a Vajdaságban a hatvannyolcas szellem emlegetése egész komoly politikai botránynak minősült, és az ottani vezetőség ezt többé-kevésbé szocialista-ellenes szellemi, ideológiai törekvésnek minősítette, még a különböző hivatalos dokumentumokban is. Úgyhogy például Želimir Žilnik filmje – amelyet a jelenlévők többsége láthatott – nagyon hosszú, kínos vitákat idézett elő, mindig a betiltás határán állt, külön párttanácskozást szervezetek a film ellen közvetlen ’68 után.

Szóval mindig a legalitás határán levő filmről volt szó. Vagy például az én regényem, az Áttüntetések magyarul csak a szerb kiadás után jelenhetett meg. Csak miután Belgrádban kiadták, akkor lehetett valahogy odahatni, hogy magyarul is a Forum, az egyetlen kiadóház kiadja. Tehát ezek elítélendő dolgok voltak ott. Nagyon érdekes, hogy a hivatalos terminológia szerint a ’68-as mozgalom ultrabaloldali jellegű volt, és az ultrabaloldali nagyon negatív terminus ott. Épp a napokban nézegettem a régi dokumentumokat, és még ’83-ban is, amikor az Új Symposion harmadik nemzedékét leváltották, az egyik fő vádpont éppen az, hogy ezek a fiatalok ultrabaloldaliak voltak. Ők igazából nem is vehettek részt, – mert túl fiatalok voltak – a ’68-as eseményekben. Ezzel csak ezt akartam mondani, hogy amikor mi erről szólunk, akkor az egy nagyon élő és eleven kérdés. Nem csak nosztalgiával emlékszünk vissza, és nem tartjuk úgy, – én személy szerint nem tartom úgy -, hogy minden vonatkozásában idejétmúlt.

A délelőtti témához, a csehszlovákai ’68-hoz visszatérve, az ottani eseményekkel ellentétben a jugoszláv mozgalom rendkívül nyitott volt. Az ifjúsági sajtó a hatvanas években rendszeresen tájékoztatott mindenről, minden fontos művet lefordítottak és Jugoszláviában közöltek, akár a nyugati, akár a keleti mozgalmakhoz kapcsolódott. Tehát ez egy nagyon aktív viszony volt. Ha jobban megnézzük, és hogyha elemeznénk, akkor volt benne résszint a nyugati mozgalmaknak bizonyos nézetrendszere, de mivel szocialista országról volt szó, annak elemeit is tartalmazta. Tehát ez a nyitottság volt az egyik sajátosan jugoszláviai jellemző. A másik mégis Jugoszlávia speciális útja, amely azt jelentette, hogy (nálunk van ez a sok nyolcas: ’48, akkor történt a Sztálinnal való szakítás, ’68 és ’88 – számmágia, ha már délelőtt erről szó volt, csak úgy mellékesen megjegyzem.) Jugoszláviában maga a ’68-as diákmozgalom nem konfrontálódott szigorúan egy adott szocialista rendszerrel, sőt részint annak a következménye is volt. A gazdasági szinten is megrekedő reformokhoz is kapcsolódott. Nem teljesen idegen tőle tehát, ezért a rendszerbőlnem is lépett ki az adott modell keretein belülről, hanem azt akarta radikálisan demokratizálni, átformálni. Például a többpártrendszer, vagy ehhez hasonló kérdések nem merültek fel a jugoszláv ’68-as eseményekben. Ugyanakkor a rendszeren belül felmerülő dilemmákat radikalizálták a történések, és itt kezdődött egy elementáris konfrontáció az uralkodó politikai réteggel. Tulajdonképpen nem a rendszeren kívül, hanem azon belül próbált gondolkozni.

Később fokozatosan változások jöttek, de az első egyetemista tüntetések úgy alakultak, hogy egy este, az akkor este történt egész apró dolgok ürügyén elindultak az egyetemisták, másnap Belgrádba mentek volna a parlament elé. A rendőrség leállította, szétverte őket, mire ők visszavonultak és akkor hét napra elfoglalták az egyetemeket, ahol különböző vitafórumok voltak, ezt dolgozza fel ez a dokumentumfilm is. A mindezt tehát a rendszeren belül gondolkodott, radikalizálta a Jugoszláv alternatívákat, ez hozta létre nagyon gyors tempóban azt a reagálást a politikai elit részéről, mely sokkal élesebb volt, mint ahogy az logikus lett volna. Tulajdonképpen ebben a pillanatban szaván fogta a rendszert, hogy az a saját eszméihez nem hű. Ez volt az első probléma és ettől a pillanattól kezdve Jugoszláviában a ’68-as események nem olyan keretek között folytatódott, mint máshol. Az volt a sajátossága, hogy 1971 körül, tehát két-három évnyi átmeneti időszak után kezdődött el egy radikálisabb bürokratizációs folyamat. Tehát a ’68-as események fölvetették a dilemmát, és a politikai elit erre úgy válaszolt, hogy lemondott még azokról a saját demokratikus hagyományairól, amelyek előzőleg léteztek, s elindult egy bürokratikus irányba. A hetvenes évek Jugoszláviája ilyen szempontból politikailag erősen konzervatív volt. És mindinkább kerestek bizonyos konzervatív alternatívákat és válaszokat. Tehát erősödött a represszió és minden vonatkozásban, művészi kulturális szinten, gazdasági téren is állandóan a konzervatív megoldásokat választotta ez a bürokratikus rendszer. Szóval minden szinten egy megrekedés tapasztalható.

Természetesen nem azt mondom, hogy ez a ’68-as események következménye. A ’68-as események csak annyiban, hogy tényleges válaszút elé állított egy réteget, és az a réteg akkor mutatta meg, hogy mire képes, és hogy mik a történelmi céljai. Ugyanakkor Jugoszláviában, mint ahogy máshol is, a ’68-as eseményeket főleg az értelmiségiek és egyetemisták indították el, tehát nem csak egyetemisták, hanem az értelmiségnek nagyon széles rétegeiben is visszhangra talált, és ez érezhető a folyóiratokban, újságokban, de magában az egyetemista gyakorlatban is. A bírálatoknak az éle az egyetemi tanítási feltételeket, másrészt a szociális egyenlőtlenséget, harmadikként pedig a demokrácia és a bürokrácia kérdését érintette. Ezt a hármat nem is lehetett mindig harmonikusan összhangba hozni, mert a szociális egyenlőség jelige sokszor alkalmat adott éppen egyféle politikai demagógiára is, és a későbbiek folyamán például pont ezt a követelést használta és át is vette ez a bürokrácia. Mindezek ellenére, de főleg a harmadik pontban, a demokrácia kérdésében, talán ez volt Jugoszláviában az utolsó szellemi áramlat, amely általános jugoszláv jellegű volt, tehát, amelynek volt egy egységes jugoszláv grammatikája, hogy így ami még nem zárkózott be területi alapon, nem partikularizálódott. A 68-as nemzedékre jellemző az együttműködés, a gondolatok cseréje, a gondolatok áramlása -Belgrád és Ljubljana között például soha nem volt jobb -, később megindult egy partikularizációs tendencia, ami persze nem kizárólag negatív hatású, de mindenesetre unióellenes, így ’68-as háttérbe szorulásával ez az egységesség és együttműködés tulajdonképpen meg is szűnt.

1974-ben létrehozzák az új alkotmányt, amely már egy egészen eltérő gondolati modellt fogadott el, amelyben a köztársaságok szuverenitása, s így a dekomponálás megvalósul. Ennek szintén megvannak az értékei és az előnyei, tehát ítélkezni, de valószínű, hogy nagy problémája volt, hogy éppen a hatvanas éveknek a gondolatai nem voltak képesek egyrészt maguk módosulni, hogy életképesek legyenek a hetvenes években, másrészt meg az adott rendszer nem volt annyira értelmes, hogy ezeket a ’68-as gondolatokat termékenyen, alkotóan be tudja fogadni. Tehát mindkét részről volt valami félreértés.

Želimir Žilnik: Húszéves távlatból azt mondhatjuk, hogy 1968 Jugoszláviában sokkal többet jelentett, mint ahogy akkor gondoltuk. Ez volt az a pillanat, amikor egy sikeres és a szocializmuson belül alternatív rendszer válsághelyzetbe került. Az egyetemisták követelései az adott ideológiai modell keretén belül történtek. De a lényege az volt, hogy az az ideológia valósuljon meg, ám hatalom minél kevesebbet tudjon manipulálni ezzel az ideológiával. Tehát az egyetemisták követelései a szocialista forradalom folytatásának az igényével léptek fel. És nekünk, akik ebben részt vettünk, számunkra kellemetlen volt néha az a felismerés, hogy ez egy apologetikus mozgás. És akkor még elszörnyülködtünk, mikor láttuk a hatalomnak a rettegését ettől a hatalomtól. És azt is láttuk, hogy a tömegkommunikációs eszközök meghamisítják azt, ami a valóságban történt. Mert tulajdonképpen ez az egyetemista mozgalom a polgári társadalom szétszerelését kísérelte meg, és akkor az egyetemisták kezdeményezték, hogy a belgrádi egyetem Marx Károly Vörösegyetem legyen. A mai tapasztalatok birtokában már tudjuk, hogy ha mindazok a dolgok megvalósultak volna, akkor újabb részkérdések és konfliktusok jöttek volna elő. De a megtorlás és a represszió olyan erőteljes volt akkor, hogy ezen a represszión alakult, formálódott ki egy, mondjuk egy új párt-ikonográfia.

A megtorlás első szintje volt az ifjúsági sajtó betiltása, akadályozása, fékezése. A második szint Jugoszláviában az osztálytudatnak a neutralizálása. És ugyanennek következtében és ezzel párhuzamosan megindult egy más típusú identitáskeresés. Regionális, nemzeti, területi. Tehát civilizációs szempontból ezek az új identitáskereséseknek megvan a legitim alapjuk, és ez rendben van, de akkor lett volna jó, hogyha ezeknek párosultak volna az előző tapasztalatokkal. Mai szempontból látható, hogy a morális és viszonylag kompakt pártideológia és pártapparátus megrendült, azt láttuk, hogy legendás, hírneves, tekintélyes partizánparancsnokok abban a pillanatban zavartak voltak, egyszerűen ők is félelmet éreztek azokban a hetekben. És hogy elkezdtek manipulálni, az viszont egy nemzedéknek egyrészt segített fölismerni azt a helyzetet, amiben él, másrészt pedig akkor már elkezdődött az egységes jugoszláv modell szétszerelése, dekomponálása. És a hatalmi apparátus, – mint később láttuk -, egyik pillanatban nacionalizmussal szövetkezett, másrészt közben posztkapitalista segítséget igényelt, aztán mindenféle regionális ideológiát fölhasznált. De az elitnek ez a kapkodása, ugyanakkor egy baloldali orientációjú értelmiségiek általában megmaradt ideológiailag ellenségesnek… minősítették. Ebből a szempontból a ’68 fölvetette azt a kérdést, hogy vajon az állam elviseli-e a forradalmi permanenciát.

A Korai munkák c. filmem készítése közben, – a hatvannyolcas egyetemista lázadás és a csehszlovákiai események hatása alatt készült alkotás -, azt kérdeztem magamtól, hogy milyen alapon lehet megváltoztatni az emberi sorsokat, életeket. Milyen nagy gorombaság és érdekesség rejlik ebben a változtatásban, a változásban. És az a kérdés került előtérbe, hogy vajon sodródjon az emberi élet valami sajátos, természetes módon, úgy ahogy ez adott, vagy pedig bizonyos ideológiai prekoncepció szerint működjön, amit mi elgondolunk. Tehát akkor, a ’68 nyara és ősze tapasztalatával egy balladisztikus és ironikus filmet készítettem és nem romantikus lendületűt és érzelműt. Ma sokan mondják azt, hogy a jelenlegi tömeggyűlések Jugoszláviában valamiképpen a ’68-as emlékezetre utalnak. Mind a kettőn részt vettem, nincs a kettő között kapcsolat. Mi a különbség? Az, hogy a ’68-as egyetemista tüntetések kommunikációt akartak teremteni, nem csak Jugoszlávián belül és nem csak úgy általában a világgal, hanem a világban keringő gondolatokkal, könyvekkel, eszmékkel. Szóval ugyanazokat a könyveket idézték az egyetemisták is meg tanáraik is (Robespierre, De Sade márki, Jean Paul Sartre). Ma ez a spektrum nem érzékelhető. Tehát nincs a kettő között semmiféle identitás vagy kontinuitás.

Végel László: Kevesebben vagyunk, mi igyekeztünk rövidebbre is fogni, hogy a beszélgetésre jusson idő. Még valamit hozzáfűznék, amiről nem lehet megfeledkezni, amit én megfigyeltem, érzékeltem, tapasztaltam is a beszélgetésekben. A jugoszláv ’68, az egy erős nemzedéki élmény mindenhol. De miről van szó? Tulajdonképpen minden nemzedékben van valami követelmény, hogy alakítsa a saját történelmét, a legjobb pillanatokban nem elégszik meg azzal hogy kívülálló legyen vagy pedig egyféle távolságtartó nézőpontból szemlélődjön, – bármilyen radikális kritikával értelmezze is a valóságot -, hanem az őt körülvevő jelenségeket cselekvően interpretálja. Na már most Jugoszláviában a 68-as esménysor ezt az erőt, ezeket az energiákat mozgósította. De amire volt is bizonyos alap, mert mondjuk – és ez nagyon fontos a jugoszláv ’68-as dolgok megértéséhez -, az ún. partizán-tradíció az egyetemista mozgalmaknak egyik ilyen autentikus visszapillantó-tükre, és nagyon sokszor idézett jelképrendszere éppen itt is keresendő. Želimir Žilnik említette, hogy én tudom, mert az egyik első bírálója voltam, elsők között mutattam be. Major Nándorral vitatkoztunk, hogy ez nem káros film ideológiailag, mert ezt íróknak kellett akkor bizonygatni.

Csak úgy közbevetőleg említeném, hogy miközben a film Berlinben megkapta az Arany Medve-díjat, ami a nagydíj a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, addig nálunk a sajtó ezt le akarta tagadni, egészen odáig ment, hogy már majdnem valamiféle kapitalista csapdának minősítette a filmfesztivált. Úgy tűnt, hogy már a fesztivál se ér semmit, ha megkapta egy jugoszláv film a nagydíjat. Előzőleg egy könyv is megjelent erről, volt egy bírósági tárgyalás, melyen a film betiltását követelte az ügyész. Én tudom, mert Újvidéken nem mutatták be, és akkor én voltam az Ifjúsági Tribün vezetője, és az ifjúsági tribünnek volt egy lehetősége, melyet kihasználva végül bemutattuk. Mert ugye vannak ezek az önigazgatási állapotok, ezekkel mi éltünk, azt mondtuk, hogy önigazgatási jogunk van, mi eldöntöttük, hogy bemutatjuk, és bemutattuk. Eleve cenzúra nincs, tehát ez az intézet bemutatta, mert ilyesmire volt jogunk.

Persze azonnal megkezdődött a háború politikai szervezetekkel. Ők bíráltak és felelősségre vontak minket, hogy miért mutatjuk be ezt a filmet. Mi pedig mondtuk, hogy nekünk erre jogunk van és majd utána vita lesz, és mindenki elmondhatja a véleményét demokratikusan, tehát ők is elmondhatják. És hát persze nagy volt az érdeklődés, a jegyeket fél óra alatt elkapkodták. Na de a politikusok megszokták azt, hogy ők ingyenjegyet kapnak, és egyszer csak jönnek, hogy küldjünk jegyet. Mi erre azt válaszoltuk, hogy vegyenek, és akkor itt is tartott a huzavona, hogy akartak venni, mi meg nem akartunk adni. Végül elküldtek, – nem tudom én ezt szaknyelven – egy ilyen hitel-levelet, egy szervezet mégis megvásárolta a jegyet. Tudniillik mi azzal védekeztünk, hogy ingyenjegyet senkinek sem adhatunk, mert ezt úgysem fogják támogatni, finanszírozni, tehát saját pénzünkből kell játsszunk, és ezért nem adunk senkinek ingyenjegyet. És akkor elküldték a hitellevelet és kaptak jegyet. De akkor volt ezekben az apróságokban is bizonyos egalitárius szenzibilitás, hogy nincs szék, illetve nem számoztuk a székeket, hanem mindenki oda ült, ahova jutott hely. És persze több jegyet adtunk el, mint ahány szék volt, és természetesen főleg fiatalok jöttek. Mikor megnyitottuk a kapukat és berontott a nézősereg, és elfoglalták a széket, az egy csatára emlékeztető bevonulás volt, és nekem kellett ott megnyitni a bemutatót, és akkor, ahogy fölmegyek oda a vászon elé, látom, hogy jövendőbeli bírálóink mind állnak a fal mellett, és nem kaptak széket sem. Na utána megrendeztük a vitát, de ott senki sem bírálta, mi bíráltuk azokat, akik nem jöttek el.

Želimir Žilnik: A filmet a bírósági tárgyaláson sikerült megvédeni a betiltástól, nem tiltották be, de tegnap elolvastam, hogy hogyan védekeztünk. Voltaképpen úgy védekeztünk, hogy azt bizonygattuk, ez a rendszer nem lehet olyan gyenge, hogy megijedjen egy filmtől, tehát a rendszer érdeke, hogy bebizonyítsa, hogy erős, hogy egy filmtől nem fél. Akkor miért féljen Jugoszlávia, hogy filmben bíráljuk, persze ez… mindenki érzi bizonyos, bíráljuk a Csehszlovák intervenciót, hát ez tulajdonképpen a mi ideológiánk, tehát a hivatalos ideológia érveivel védte meg a bíróság. Tehát csak azt akartuk mondani mindezzel, hogy a vereségek korát éljük, de ez bizonyos teret biztosít alkotói gondolkodásra, szóval nem kell annyira menekülni a vereségtől.

A mai jugoszláv kulturális színtér gazdagabb és pluralisztikusabb, mint ’68-ban volt. És ha ma védeném a filmet a bíróság előtt, akkor nem hivatalos ideológiai érvekkel védeném, hanem teret keresnék a játékra, megkérdőjelezném a dolgokat… Mert amikor csináltuk a filmeket, az alternatív filmgyártást …érezhettük a szellemében expresszionista orosz film, az új amerikai film… egyszerűen gondolatával játszottunk, ők úgy készítettük a filmet. Tehát az, hogy a monolitikus képet dekomponáltuk Jugoszláviában, az nem szegényítette el a kulturális alkotómunkát és ezt a rendszert. Fölvethető az a kérdés, hogyha azok a gondolatok, amelyek bennünket megragadtak, netalán győztek volna, képesek lettünk volna-e pluralizmusra, vagy pedig éppen a vereségek tanítottak meg rá bennünket.

Ezt azért is mondom, mert még tegnap mikor utaztunk Szeged felé, akkor mi éppen egy széljegyzetünkben megállapítottuk, hogy az egykori baloldali értelmiségnek ma, – ha ma nézzük ezt a tíz esztendőt visszafelé Jugoszláviában – van egy regresszív egy visszafelé lépő vonulata is. Ha ma vennék részt valami ifjúsági mozgalomban, akkor nem helyeznék előtérbe semmiféle eszkatologikus (?) vagy ideologikus célokat. Hanem az életben és a művészetben lévő különbözőségek játékaira helyezném a hangsúlyt.

Szeged, 1988. nnovember 19.

In: Virág Zoltán (szerk): Végel-symposion -Végel László műveiről. Kijárrat Kiadó, 2005.