A kortárs kultúra keretei, feltételrendszerei tehát megváltoztak. A globális média és kommunikációs tér, a transz- és posztnacionalizmus, a Zwischenland, Borderland, a regionalizmus, a hibriditás fogalma nem véletlenül, s nem pusztán az angolszász társadalomtudomány kategoriális kolonializmusa miatt váltak releváns kérdésekké. Tudhatja-e például valaki egy vajdasági magyarnál, Tolnai Ottónál vagy, Végel Lászlónál jobban, hogy mit is jelent határok között élni, mit jelent a kultúrák hibriditásának, kreolizációjának felszabadító élménye, s mire vezet a kulturális homogeneitás hamis próféciája? Azt hiszem, hogy e kategóriák segítségével egy sor helyi, errefelé is ismerős kulturális formát, jelenséget értelmezhetünk igen gazdagon. A nemzeti kultúra korának historizálódása azonban nem a vég, s nem végzet. Nem a magyar nyelv és kultúra kanonizálhatatlan, hierarchikus rendszerbe állíthatatlan, megannyi használati formát ismerő kora ért véget, mindössze az elbeszélések, szövetségkötések, utalási hálók szerveződésének egyik kora zárult le – és történetesen nem is éppen ma, mindössze mostanában látszik végérvényesen a múzeumba tűnni. Ha van hozzá elég fantáziánk, akkor a posztnacionalizmus korát a magyar nyelv és kultúra új korszakaként, ígéretes kezdetként is érthetjük.
De vajon nem találhatjuk-e meg az elveszettségen való felülemelkedést, a határok definiálta léttel való szembefordulást a kisebbségi lét fogalmát felrúgó, posztnacionalista magyar irodalmak olyan nagyszerű alkotóinál, mint Végel László, Tolnai Ottó, Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes? Marosvásárhely hű fia s a világirodalom elképzelt köztársaságának állampolgára, Kovács András Ferenc, nem Borges, Pessoa egyik legigazabb tanítványa-e? Azaz KAF költészete nem az élmények, attitűdök, versbeszédek, színházi szerepek soraként való ironikus elmesélésének lebírhatatlan és sodró erejű áradása-e? S nem találkozunk-e újra és újra azzal a megkerülhetetlen érzéssel, hogy azért ezek „nagyon komoly játékok”. Itt van például az 1995. június 24-én, Marosvécsett keletkezett Kisebbségi lét. „A sajátosság vértócsája.” Akármint is: a határokon onnan/innen keletkezett magyar irodalom jelentős részében a „nemzeti kultúra” szerepének való megfelelés nem evidencia többé. Orbán János Dénes és Sántha Attila „transzközép kulturális életérzése” ennek a pszeudo-avantgarde szerepjátszásnak, identitásteremtésnek az egyik figyelemre méltó dokumentuma. (…)
György Péter: Otthon és otthontalanság. Elhangzott
a Magyar Olvasástársaság
által szervezett konferencián,
Budapesten április 16-án.) Megjelent A hét, Marosvásárhely, 2004. őprilis 22.