A béke betömködi a háború gödreit, amelyek felett, mint a névtelen sírhantokon, kékeszöld ködpárnák lebegnek és elmossák a háború és a béke közötti józan különbséget, permetűk beszivárog legszemélyesebb érzelmeimbe, mintha velük háltam volna, cseppfolyóssá oldják a dolgokat, s az egymásra ülepedő palimpszesztus-időrétegek sem tudják megfejteni a bennem lejátszódó változásokat; azt hogy miért bámulom kitartóan a napfény aranyára szomjazó galagonyabokrot, miért köti le a figyelmem a fák lombozatának ideges rezegése, miért vagyok képes rendületlen kitartással magamban akár tízezerig is számolni, habár nyugtalan természetemtől semmi sincs ennél távolabb. Magamban ismételgetem a számokat és érthetetlenül kérdezem, miért tüzelnek váratlanul egymásra polgárok a belvárosban vagy a perifériákon. Mindenhol ugyanaz a jelenet fogad. A minap valamelyik Duna menti városkában hat napig dúlt valamilyen háborúféleség. Senki sem kérdi, miért. Csodák csodájára, a gyűlölet sem lángol fel többé. Sem a jónak, sem a gonosznak nincs következménye, tehát okokra sincs szükség: sterilizált szórakoztató vágóhíd a világ. Fellángolnak és lecsillapodnak a harcok, észre sem vesszük őket. Ez nem háború, hanem polgárháború, vigasztalódnak a derűlátóak. Mások azzal hitegetik magukat, hogy a bűnözők számolnak le egymással. Kínosan együgyű magyarázatokkal verjük ki a fejünkből, hogy a háború szorosan kötődik létezésünkhöz, főleg most, amikor az ok nélküli halál vírusa hódít, hiszen mindenki megvan győződve: mégis beköszöntött a várva-várt béke, amelyben idő előtt „boldog barbárok” lettünk. Az igazi megváltás a Balkánon, vagy – merjek-e őszinte lenni az itt élő népek határtalan büszkesége láttán? – az eufórikus, az örökös másnaposságban szenvedő Kelet-Közép-Európában, az irodalmi logomániában gyógyulást kereső Duna menti térségben, hogy mindannyian Hanns Kasparokká váljunk, újratanuljuk a szavakat, vánszorogjunk el az egyszerű, világos mondatokig, előttük ássuk a földbe magunkat és esküdjünk meg: nem tovább. Csak a tiszta igent és a tiszta nemet becsüljük meg, a többit felejtsük el. Ezen túl életveszélyes révületbe esünk, a bonyolult nyelv olyan tapasztalatba sodor, amelynek köszönve létezőnek tartjuk azt, ami nincs, de nem veszünk tudomást a láthatatlanról, amely körülkerít bennünket. A szavak öntörvényű hatalma megsemmisítette tapasztalatainkat.
Nézem a béke harsány színekkel kikozmetikázott arcát és felháborodom, mert a tökéletes álca bájos bohóckodást rejteget. Rezignáltan legyintek, hiszen részese vagyok az eseményeknek, s látom, hogy megint követeljük a szép és az okos hazugságokat, tehát nem ajánlatos egyszerű érzelmeinkkel előjönnünk, csupán önmagunkat és másokat kell elkápráztatnunk a rajtunk ejtett sebekkel, mint ahogyan a baljós naplementében is csak azért szabad gyönyörködnünk, mert szép látványnak kiáltottuk ki. Azzal áltatjuk magunkat, hogy a vulkánkitörés is afféle formajáték. A szépségeszményünk ravasz öncsalás, elegáns félrevezetés lett és az marad mindaddig, amíg cinkos bűnrészességének nyilvánvaló bizonyítékai nem borzongtatnak meg bennünket.
Komikus kor az, amelyben a téboly és a boldogság ollója ily tágra nyílt. Nagy, látványos komédiásként toporog az ezredvég, amelyben senki semmiért sem akar meghalni, tehát bármikor tömeghalálba terelhetnek bennünket. Győzött az elitista nyájszellem, mert többé nem akarjuk hallani az égi lépcsőkön dobogó kemény lépteket. Nem akarjuk látni a mennybe menetelő súlyos bakancsokat. Lelkünk azért olyan érzékeny s kifinomult, mert testünkkel durván hazudunk.Poznavao sam samo jednog pravog izbeglicu, nije mi se pridružio u izgnanstvu. Tokom ratnih godina često smo se šetali zajedno novosadskim ulicama. Potom kao da ga je neki pitomi lahor poneo, sav sretan se prepustio Erinijama, koje stavljaju na muke sve one koji napuštaju svoja ognjišta. Nije se razmetao svojim izbeglištvom, rekao je samo toliko da odlazi u Pariz da umre. To su bile njegove poslednje reči, infarkt ga je dokrajčio u kupeu Meridijan-expresa. Mora da je seo na pogrešan voz, ili je osluškivao glas svog bezazlenog srca. Tek naknadno sam shvatio da se odlučio za lutanje, za beskrajna putešestvija, kada je njegovo srce počelo da preskače. Odbio je da napusti kupe, odlučno je zahtevao da nastavi svoje putovanje u beskraj, jer uzaludna su naređenja razuma, ispod kože, u žilama žestoko bije damar krvi, i u srcu se propinju zle strasti. Ako mi se ruka ponekad, usled navale besa, nehotice digne, imam osećaj da sam se sa njim rukovao.
Pre nekoliko godina život je naglo procvetao i, posve neodgovorno, pomislili smo da su na poklopili mir i spokojstvo. Postigli smo ono čemu smo težili: jezivu dosadu zapadnjaka. Pala nam je u naručje a da nismo morali ni da se promenimo. Sahranili smo mrtve, a živi se razmeću hrabrošću. Baš me zanima ko će se odreći osvete.
Sumnjičavo nabirem obrve kad god u požutelim novinama naiđem na svoje ime. Hteo sam da se umešam svojim glasom u jednolično vijuganje sleda događaja. Tumarao sam dole-gore prljavom Futoškom ulicom. Piljio sam, pred izlozima, u karirane košulje. Na prepreden način posadili su u mene osećanje da sam sumnjiv tip, premda sam bio samo zbunjen. Prisluškivali su mi telefonske razgovore, znali su o meni i to što ja nisam mogao znati. Bezizgledna situacija samo je jačala moju istrajnost, svoje poraze ublažavao sam uobraziljom. Dok su na drugoj strani gruvali topovi, savladavši strah, izašao sam na Dunavski kej. Hteo sam samo da me vole. Izgubivši samopouzdanje, usled navale prevelikih nada, popeo sam se na Meridijan, ali stupivši na peron budimpeštanskog kolodvora Keleti, osećao sam se isto kao na novosadskoj stanici. Ne znam ni to da li su me više privlačile prljave železničke stanice ili brzi vozovi. Nigde nisam živeo u stvarnosti. Borio sam se s jezikom, kao Odisej sa sirenama, ali nije bilo čvrste tačke za koju bih mogao da se privežem. Bio sam skoro na putu. Skoro na Meridijanu. Skoro svuda. Imao sam još nekoliko sličnih ciljeva koji su se skoro ostvarili.
Ko veruje u Boga taj je razrešio najvažniji paradoks. Ko ne veruje taj se opredeljuje za moć interpretacije, odnosno, mešetari s paradoksima.
Do jutra ću možda sakupiti dovoljno snage da se suočim sa sramno smešnim zadatkom da saberem svoje krivice. Ili uveče. Možda u toku dana. Ili noću, krenuvši uvek ispočetka sa nabrajanjem. U potaji, naravno, jer o tome se ne sme više pričati. Ali moj naum sve do sada završavao se neuspehom, jer preda mnom uvek iznova izranja prizor Isusovog poraza. Razuzdana gomila optužila je pred njim neku ženu da je prekršila Mojsijeve zakone. Teško je priznati, ali je istina da je Isus oprostio njene grehe na način koji je ravan najmučnijem porazu kada je rekao da prvi kamen na nesretnicu baci onaj ko je bezgrešan. Na to se pravdoljubiva gomila razišla, a on je ostalo sam, zaprepašćen spoznajom na čijoj je strani bio. Da se našla samo jedna ruka koja bi hitnula kamen nesretnica bi bez sumnje iskusila i ljubav milosti. Tada bi Isus mogao da ostane — Isus. Ali ovako? Zadrhtao je pred bezimenom kolektivnom laži i požurio s podelom pomilovanja. Treba priznati da je bar patio zbog toga, i njegova jedina zasluga je u tome što je znao zašto. Nas je lišio čak i toga.
Prokleti predeo nudi svoja blaga. Po restoranima strani turisti uz gromku gestikulaciju kušaju balkanske specijalitete. Pored puteva, vrte se na ražnju jaganjci. Nisu pokolji bili najjeziviji u ratu, već ono što je posle tih pokolja sledilo. Svako objašnjenje s moje strane bilo bi samo na štetu razuma, stoga samo umornim pokretom rukom brišem tragove masti s usana. Jedan autobus zaustavlja se pored roštilja. Profesori prestoničnog univerziteta putuju na naučnu konferenciju o krizi vrednosti. Gazda sipa domaće vino u čaše, stvori se tu ubrzo i duvački orkestar, profesori se zdušno hvale međusobno, čavrljaju o naučnom životu, iz uglova usta cedi se svetlucavo mast, profesorice — poput Eliotovih lady — skromno se smeškajući, oslanjaju se ovlaš na ruku svojih šefova, sve u povodu krize vrednosti, docenti briljiraju pred asistentkinjama, strani turisti ne propuštaju priliku da ih snime svojim malim video-kamerama. U jeku je rasprava o izdajstvu pisaca. Kakvo izdajstvo je ovde uopšte još moguće? Ko su ovi?, pita me jedan stranac. Farmeri, kažem, kako bih izbegao sva dalja objašnjavanja. Brzo se maši svog foto-aparata, štedro škljoca sa njim i pritom započinje nadugačko razmatranje o mnogostrukim koristima neposrednog kontakta s prirodom. Svakodnevni rad? To će izlečiti u ratu ranjene duše, mirna sila prirode, ponavlja, i s očitim zadovoljstvom fotografiše raspojasanu srednjo-istočnoevropsku inteligenciju.
Svuda po gostionicama u velikim kriglama penuša pivo. Gosti nazdravljaju jedni drugima, jedna grupa s oduševljenjem govori o diktatoru koji je trenutno na vlasti i, naravno, s prezirom pominju mrtve diktatore, dok druga grupa, s ništa manjim oduševljenjem, pripoveda o pokojnim diktatorima, sve u nadi da će prikupiti dovoljno snage za mržnju sadašnjeg. Vredno smo ponavljali prepredenu igru, na šta su nas izdresirali. Naša dosadašnja iskustva ionako nam ni u čemu ne mogu pomoći.
Uveče se oblačim, kao da polazim u šetnju. Ali ne odlazim daleko, posedim neko vreme na terasi susedne poslastičarnice, čiji vlasnik priprema vrsne sladolede prema italijanskim receptima. Teško pamtim nazive i ukuse brojnih vrsta sladoleda, znam samo to da najviše volim sladoled s orasima. Uistinu, međutim, ne sedim na toj terasi zbog sladoleda, već zbog toga što pred sjajno osvetljenom rashladnom vitrinom moje sećanje dobija priliku da se odmeri sa svetom predmeta. Moram da se izborim s evidencijama da bih u svom sećanju sačuvao hiljadu puta viđene stvari, boje, forme. Nazuo sam cipele, ali ne izlazim iz stana. Da li sam možda običan strašljivac? Ili sam priznao svoj poraz? Razgrnem zavese, širom otvaram prozore, puštam u sobu svežu tamu koja nosi sa sobom štetne mirise cveća. Mogao bih se zakleti da su se moje nade obistinile.
Primi me, prihvati me, opaki svete! Zarazi me! Zaslužujem to, jer postao sam preko mere uviđavan i primam k znanju nepromenljive činjenice. Ne verujem više ni u kakvu ideju. Ili bar težim k tome. Dobro znam da će najbanalniju vezu sa svojim ljubavnicima imati žene koje najviše insistiraju na njenoj emotivnoj komponenti. Ali toliko se boje da to i priznaju, pa svoje težnje prikrivaju živčanim smetnjama. Sažaljevajući sebe, odnegovaće mržnju prema voljenom biću pa će potom godinama proklinjati sebe što nisu bile u stanju da žive u dobrovoljnom izgnanstvu.
Rodio sam se tamo gde je moj maternji jezik na samrti. Zajedno sa njegovom agonijom, odvija se i moja. Tek sad mogu da razumem kakva se samorazorna snaga staložila u onom jevrejskom intelektualcu koji je, izopšten iz nacionalne države, iz pukog inata hteo da spase čovečanstvo. Ali šta će biti s onim ko se i u okviru manjine našao u manjini, ko ne može da bude ni Jevrejin, niti išta drugo, te zahvaljujući tome, imenovanjem biva nagrađen viškom značenja. To je onaj ko u Jeremijin vrt stupa u trenutku kada ga svi ostali napuštaju. Pred njim zjapi pustoš. Upućuje se nekud probijajući se kroz nabujali korov, satire jednu, pa drugu stabljiku. Zatim nestaje među gustim žbunjem. Oni koji su morali da ostanu u vrtu sad pevaju o uspomeni na njega, trudeći se da zaborave istinu da su ga baš oni izdali. U snobovskim salonima njihovoj pesmi aplaudiraju, ovako je lakše i zahvalnije nego zalutati na malenom prostoru koji je biblijski Jeremija nazvao vrtom kada je pozvao vernike da ne slušaju lažne proroke, upozorivši da čas oslobođenja neće uskoro kucnuti, ali uprkos tome, moraju negovati svoju baštu. Danas se svako ponaša poput Jeremije, nakon što je pobegao iz vrta. Onaj ko ostaje, bez imalo nade prepušta se melanholiji univerzalizma, više i ne govori o tome koliko je ovaj vrt mali, jer od naraslog korova ne vidi nikakvu granicu, samo natmureno nebo.
U Pešti često proklinjem sebe, jer su moji doživljaji sasvim drugačiji od doživljaja mojih prijatelja. Ta okolnost budi u meni osećaj kao da i ne postojim. Nisam imao nijednu domovinu, već dve imaginarne, te dve sam izgubio, što je mnogo gore nego kad čovek izgubi svoju jedinu, stvarnu domovinu.
Mladi ljudi mi zameraju što sam sve nade položio u Evropu. Zašto sam se radovao kada se srušio berlinski zid? Zašto sam naivno verovao glasinama po kojima ta bajkovita Evropa, osim ubistvenog oružja, šalje i neke druge stvari? Znao sam vrlo dobro da svaka nada može preko noći da postane smešna samo zato što jedno po svemu obično popodne diže svoju čašu vode poput pehara s otrovom. Kako da im objasnim da je u trenutku nestanka svake nade preko potrebna bila jedna slamčica i da je to bila moja Evropa? Moja poslednja slamčica. Neka ne brinu i neka me ne osuđuju. Krhka slamčica nije za njih nikakva prepreka. Neka je samo zgaze, meni će i onda ostati od nje trunčica, makar i ne bila veća od čiode. Ne tvrdim da je Evropa delila darove, ne, nikad. Ona je samo ponižavala i kažnjavala. I Prometeju je vatra bila potrebna samo da bi se kasnije, pod sramnim okolnostima, potčinio bogovima.
Moja čežnja za ljubavlju potisnula me je na prostore večne strepnje. Ako i ta čežnja zamre u meni, ni strepnja mi više neće biti potrebna. Iako se u mom životu desilo svega toliko da su se jedna vrata preda mnom neočekivano otškrinula, ostala tako na trenutak otvorena, a ja nikad više nisam bio u stanju da se odatle pomaknem.
S prozora osmatram blistava svetlosna polja Novog Sada. Tolikim sam stvarima u njemu želeo da izrazim svoje divljenje, ako već nisam imao vremena i da ih iskusim. Ali nisam samo u vremenu oskudevao, nedostajalo mi je i hrabrosti. Sticanje iskustva je u mirnodopskim vremenima lepa, melanholična delatnost, dok se u varvarskim razdobljima ono svodi na jalovu i u potpunosti bezvrednu strast, jer ono malo iskustva koje nas zapljuskuje suprotno našoj volji pre ili kasnije učiniće nas smešnima.
Svakodnevno inventarišem u stanu. Iz fioke u kuhinjskom stolu nestaju noževi i viljuške, kašike su već izlizane, istanjene od duge upotrebe. Budući da sam ih nadživeo, izvesna zluradost mešala se u meni s osećanjem neke vrste nežnosti prema njima. Pegla, lopatica za smeće, četka blatarica evo, istrajavaju. Ovi predmeti za svakodnevnu upotrebu uporno pojednostavljuju stvari života i smrti. Kad je o priboru za jelo reč, međutim, ne preostaje mi ništa drugo nego da kupim nov. Pažljivo planiram u koju prodavnicu da odem, i kojim sve ulicama da prođem do odabrane prodavnice. Bar jednom ću s određenim ciljem da obiđem grad. Kao da proslavljam nešto, ulazim u jednu prodavnicu u centru grada, pažljivo razgledam komplete pribora za jelo pod staklenim pultom. Brzo sam odustao od neukusno nalickanih kompleta, odlučio sam da kupim kašike, noževe, viljuške na komad. Prodavačica ravnodušno pita koliko želim da ih kupim. Pravim se kao da se preračunavam u sebi, dok, zapravo, pokušavam da rešim smisao jedne stare legende po kojoj na trpezu treba uvek postaviti tanjir i pribor više, simbolično, za Mesiju. Voleo bih da se oslobodim svake mogućnosti samoopravdavanja, i prebrojavam u sebi koliko tanjira treba da pripremim, svestan da će za trpezom svoje mesto potražiti svedoci, koji nisu ništa videli, i sudije, koje ništa ne znaju o meni, i pojavljuju se čisto po profesionalnoj dužnosti. Rastreseni, sedaju za sto i brbljaju, budući da im je to zanimanje. Ja sam za njih stranac, kao što su i oni za mene stranci, premda sedimo za zajedničkim stolom. I jezik nam je zajednički. Nije važno koliko će ih se okupiti, to zavisi od slučajnosti i od toga koliko će njih imati vremena da izrekne verdikt nada mnom. Ne osporavam da je to tako u redu. Hoću samo da za stolom bude jedno mesto više nego što će ih doći. I da se pojavi neko, sam-samcat, ko me ne poznaje, ko nikad o meni ništa nije čuo, ko ne želi ni da svedoči, ni da sudi, ko će nam se pridružiti za trpezom samo zato da zajedno dočekamo zoru. Jer to je još jedino što može da mi se dogodi. Bilo bi mi lako kada bih znao koliko ih je namerilo da govori za ili protiv mene, i koliko će biti onih koji će mi suditi. To bi me donekle utešilo, ukoliko bi željno iščekivani posetilac kojim slučajem izostao, jer mogao bih reći da me nije moje znanje prevarilo, već da me je stvarnost izigrala. Zar tako jeftino da se prepustim laži? Ne tražim prednosti koje pripadaju ljudima lišenih svojih sudbina, ako već predstojeći događaji ne obećavaju ništa dobro, treba im poći u susret bistre glave i, bez obzira na to da li će posledice biti neprijatne, da li će moje sudije biti površne, vešte, inventivne ili uticajne, neću da smišljam sebi nikakva opravdanja. Kupiću celu zalihu. Kupiću noževe, viljuške, kašike, kupiću i nove tanjire, tako ću doskočiti vremenu koje neumitno izmiče, jer onaj ko misli da preživi može da se nada jedino tome da će mu mnogi suditi, i da će mu suditi nepravedno, ustrajno ponavljajući nekakav unapred napisani, banalni i svečarski tekst. Tako i bi. Gostiju je sve više, odmeravaju me uobičajenom ozbiljnošću pozvanih, deklamujući svoje unapred naučene govore. I stižu novi, naviru sa svih strana, ispred svih njih postavljam novi tanjir. Ne brinem. Onaj ko veruje u legendu o Mesiji taj unapred zna da najvažniji posetilac neće stići i da je, uprkos tome, veoma važno da na trpezi uvek bude jedan tanjir više. Neki će posle izvesnog vremena ustati od stola i, kao posle dobro obavljenog posla, otići. Ali pristizaće novi. Neka samo dolaze. Praznik je. Konačno, do uha mi dopire glas sveta. U tome sam živeo, u tim fragmentarnim razgovorima, u ovakvim isprekidanim, nedoučenim, mudrijaškim polurečenicama, dosadnim konotacijama, izanđalim pojmovima. Kad i poslednji gost ode, uzeću čist tanjir da ga operem, kao da sam samo jednog jedinog gosta imao.
Najpre se uobrazilja suprotstavila osećanjima. Zatim se sve okrenulo protiv razuma. Vejavica polako prestaje, predeo je beo, mraz ne popušta, mramorno oplemenivši prizor. Razum se više čudi nego uobrazilja i osećanje. Konačno sam našao sebe!
Ne. Niko ne kuca na vrata. Niko me ne uznemirava, nikud me ne mame, ni na šta me ne primoravaju. Slobodan sam. Očistio sam cipele, ispeglao košulju. Spreman sam na velika dela.
Gde sam? U Pešti? U Novom Sadu? Ko bi to sad mogao tačno da odredi?
Umiruje me saznanje da je nebo pri zalasku sunca žućkastosmeđe, a samo Sunce, minut-dva pre nego što će nestati iza horizonta, poprima boju duvana.
Rano ujutro širom otvaram oči. I kažem, hvala.
Jedna ruka dotiče mi čelo. Zatim jedna druga. Koje su me volele.
Pokušavam da podignem jedan od kofera. Ne mogu ni da ga pomaknem. Prepun je.
“Laslo”, čujem u praznom stanu.
Dve crne pepeljare. Jedna velika, bela šolja za čaj. Halogena lampa. Zelena kulska čoja na pisaćem stolu. Jedna stolica, s pohabanom presvlakom. Pokvareni, istrošeni upaljači. Stare torbe. Spajalice. Jedna fotografija, iz Grčke. Vreme zahteva akribije.
Nekoliko predmeta ponovo je nestalo iz sobe. Stan se polako prazni. Proređuju se knjige na policama, nasred prazne sobe nekoliko praznih kofera.
Jedno razdoblje iskrada se napolje. Širom otvaram pred njim vrata.
Sve je, širom, otvoreno.
Objavlejno: Polja, 2009. 5.
Gyűlölöm a természetet, mivelhogy közömbösen méri az órák fogyatkozását. Ha becsülném és fejet hajtanék előtte, akkor elborulna az agyam. Az út végi fenyegetésnek – ezen a ponton nem kell a köveken szikrát vető vagy az aranysárgán csordogáló fény, hiszen egyszál gyertya lángja is nagy ragyogást teremt – tiszta fejjel megyek elébe; kifinomult a látásom, a gyertyafény rendet teremtett bennem. Végre minden tárgy megtalálja biblikusan pontos helyét, visszanyeri eredeti rendeltetését. Megtanultam: csak akkor keressem a helyem, ha véglegesen kijelölték azt. Mindaddig lebegjek, mint a homokszem a szélviharban, vagy a hópehely a téli ítéletidőben. Az idő úgy forog velem, ahogy én keringek lebegés közben. Zöldell a lugas, a fő kisarjad, reggelente dagadva-duzzogva ömlenek a kerti teraszra a rozsdavörös fénysugarak. Így muszáj kezdenem a napot, puha árban ringva szeszélyes hatalmaknak engedelmeskedve. Az éghatáron szétszóródnak a napkelte mívesen ívelt felhőinek utolsó pihéi, a felhőhullás felkelti bennem a boldogságszomjat, megszakítja az élet nyomasztó egyhangúságát. Nincs szükségem önazonosságnyomozó hely- és időváltoztatásra. Mozdulatlanságomat a magányérzet gyöngyzápora jutalmazza. Beavattattam a képzetek varázsába. Nem félek többé attól, hogy szótlanul is megszólalok s ezzel akaratlanul leleplezem magam, hiszen már a szavak is megkímélnek, akárcsak a gyorsan múló órák.
Esténként számonkérő pillantást vetek az Almási úti pravoszláv templom kivilágított tornyára. Évtizedeken át figyeltem, s nem értettem, miért nem növekszenek körülötte a juharfák? Vagy az ágak is imádkoztak, s ami fohászkodik, az undorodik a változástól. Csakis erről lehet szó, merthiszen a párszáz méterre odébb, a tömbház körül szépen terebélyesednek a juharfák koronái. Meglehet ugyanabban az esztendőben ültették el őket, mégis mekkora különbség van köztük. Melyik fa töprengett igazságosabban? A fákat nézem, de magamat keresem. Szeretném tudni, melyik csoportba tartozom. A testem már törékeny, a szélfodor is meghorzsol és könnyedén elsodor. A Duna felől fekete viharfelhők közelegnek, de nem csukom be az ablakot, befogadom a szobámba a szelek homokfelhőit. Hozzák csak az üzenetet! Végre lesz kikkel elbeszélgetnem. Szép sorban faggatózom majd. Melyik esztendőben ment véglegesen tönkre a televízióm? Az íróasztalom vagy húsz centiméterre elmozdult a könyvespolctól. Mikor történt ez, és miért? Nem találom a nagyapámtól örökölt töltőtollamat? Eltűnt F. ajándéka, egy vászon könyvjelző, amelybe sajátkezűleg hímezte be a nevem. Lehet, hogy ezzel együtt nevem is elvesztettem. Kotorászok a fiókokban, de hiába. Megállok az ágyam előtt és eltűnődök, hova tűnt el a fehér ágylepedő. Melyik évben kallódott el a párnahuzat? Pedig a frissen vasalt lepedő, párnahuzat meggyőzne arról, hogy a saját időmben élek. Miért csúszok le az ágyról álmomban? Meddig fogok még álmodni? Nem akarok semmiről sem tudni, úgy szeretnék üldögélni az ágy szélén, mintha egy hosszú szólóéneket hallgatnék. Ne szakadjon meg soha! Szívemnek nem volt elég ideje a változásra.
Azt mondják, a művészet: emlékezés, de ki hisz még ilyen közhelyekben, amikor a jobb társaságokban neveletlenségnek számít rákérdezni a közelmúltra, amelyet elsikkasztottuk, mint a nevünket, vagy a szavak eredeti jelentését. A legnagyobb hazugság a múlt lett. A gyilkosok elviselhetetlenül józanok és találékonyak; igazuk van: élni kell. A történelem a szobatudósok dolga, mondják, ez alatt az értendő, hogy az élet a bűnrészesek égi mezeje. A millenáris közérzet nyomasztó optimizmusa uralkodik felettünk. Vidám apokalipszist mímelünk, de még annyi eredetiség sincs bennünk, amennyi mint száz évvel ezelőtti elődeinkben volt. Szinte valószínűtlen, hogy valóban lejátszódott néhány botrányos esemény. Védekezésből nonszenszé gyúrjuk át a tragédiát, s a permanens háború is olybá tűnik, mintha az újságok pletykarovataiból költözött volna a valóságba. Vagy egészen másként játszódott le, mint ahogy én megfigyeltem? A vánszorgó időből kiemelkedik az öntelt csend, amelyben halkan, a leghalkabb suttogásnál is halkabban görög le-föl a történelem. Néhány silány évre érvényes belépőjeggyel körülkémlelek benne. A szemem előtt előregomolygó múltbeli eseményekből levontam a tanulságot: kitaszíttatva figyelem őket: egy-egy ponton ideiglenesen megtorpannak, várakoznak, megpihennek. Ezeket a pihenőhelyeket katasztrófaként éljük át, de csak a szemünk káprázik, a történelem csupán elszenderedett, hogy aztán látványosan meggörnyedve, egy pillantást vessen rám, a szemvillanásnyi idő elég ahhoz, hogy üres, közömbös tekintete megdermesszen. Miért élek, miért? Ezekért a kocsonyás szemgolyókért? Ezért a medúzaarcért? Létezésemnek meghátrálási esélyt teremt a felismerés, hogy minden ami velem történt, nélkülem fog befejeződni. Vidámság honol a Balkánon, csak a bűn lapít bennünk, ettől vezérelve türelmetlenül követeljük az ezredfordulót, a felejtő megváltást, a Szörnyű Csodát. Közeledtét egyenlőre csak a Nagy Alföld széle felett süvítő hideg kossava jelzi, mire önkéntelenül is, fogvacogva a fűtőtest mellé húzódom. Pedig a szobában olyan meleg van, mint a gőzfürdőben. Nyáron is így melegszem, nem az aranysárgán-ezüstszürkén tűző napsütésben. A bőrömön táncoló perzselő napsugár csak feltételezés, a hideg fűtőtest a hiteles valóság. Olajból, sóból, cukorból, lisztből is van elegendő. Sok borsófőzeléket készítettem be, ez az egyedüli főzelékféle, amelyet gyermekeim fogyasztanak. A húskonzerveket szép sorban elhelyezem a polcokon. Mindezeket, akárcsak a kenyeret és egyéb szükséges dolgot bármikor megvásárolhatom a szomszédos draggstorban. A gyermekeim is saját útjukra tértek, csak időnként nyitnak rám ajtót. De mégis bekészítem a tartalékot, nem a régi félelemteli reflexeim működnek bennem, hiszen immár akkor sem érzem az éhséget, ha napokig nem eszem, hanem az a felismerés ösztökél, hogy egyre lassabban emelem fel a kezem, és néha nagy gyengeség kap el. Évekkel ezelőtt az agyamba vésődött, hogy mindennek kéznél kell lennie. Egy határvonalon túl az élet természetes adományai mellékesekké válnak, csak azok a tartalékok fontosak számunkra, amelyekre soha semmi szükségünk nem lesz.
Olyan vagyok, mint a gyümölcsfa késve beérő egyetlen szem gyümölcse. A természet másra készülődik, nem a szüretre. Nem bocsátják meg nekem a percek, hogy valamennyivel később születtem, és ezért néhány nappal tovább kell élnem.
A fehér papír elsötétedik a szemem előtt, már megint áramszünet van, gondolom magamban. De nem a múlt kísért, csak a szemem hunytam le, mivel egy elképzelt dolog valósághitelét akartam ellenőrizni, ezért tévesztettem össze a fény és a sötétség váltakozását. Nem nyitom ki a szemem, nem folytatom az írást, amely éppen arról szól, hogy átölelt, megcsókolt egy ébenfa-arcú balkáni szerb lány. De csak egy pillanatig tartott az egész. Nem érzem arcomon az ajkát, sem a leheletét a bőrömön. Csak egy árnyrajz rajzolódik ki a szemem előtt megvillanó késpengén. Az élmény hitele az időtáv dolga; minél jobban eltávolodik a velem megtörtént esemény, annál hitelesebb a rám kimért csapása, vagyis semmi sem távolodik el, csak a vánszorgó idő nem cipeli magával az eseményeket, amelyek továbbra is körülöttem ólálkodnak. Felejtenem kell az emlékezést, mivelhogy nincs mire emlékeznem. A valóságos események sorra meghazudtolódtak, csak a késpengén kirajzolódó ébenfa-arc árnyképe maradt utánuk. Csak ennek alapján feltételezhetem, hogy átölelt az a lány, hogy valóban érzékeltem testének bűnös illatát, miközben arról faggatott, miért léptem arra az útra, amelyik nem az enyém. Miért tolakodtam közéjük? Miért lézengek haszontalanul a Balkánon? Hiszen úgysem tudtam azonosulni semmivel. Úgy mért végig, mint egy zsebmetcőt. Nem tudta eldönteni, szeressen-e vagy gyűlöljön azért mert egyszer lefeküdt velem. Vagy azért gyűlöl, mert láttam bűneiket. Együtt estünk át a sunyi balkáni próbatételen, de hiába: magunkra maradtunk, egymással szemben – idegenül, gyűlölettel. Még egy kívánatos női test is a késpengevillanásban mutatja meg magát, de mást nem várhatok, hiszen a hazátlanoknak nincs szerelme, jutalmuk a tárgytalan sóvárgás. Pedig úgy szeretnék hazára találni, mint a szeretetre, hogy akadjon egy asztal, amely mellett nem ülök egyedül, s legyen valaki, akinek a szobájába lábujjhegyen besurranok, ha éjszaka villámlik és recsegés rázza meg a toronylakást, hogy becsukjam az ablakot, nehogy megfázítsa testét a beáramló hideg levegő. A zaj azonban felriasztotta, régi becéző szó hagyta el az ajkát, nekem ennyi gyengédség is elegendő volna. De ezután tágra nyitja a szemét. Ki bízza rá magát a szavakra, int le türelmetlenül. Hiszen nem te állítottad, nagy egyik napról a másikra megváltozott a jelentésük? Nem te mondtad, hogy legnagyobb csapdánk a szavak feletti győzelem, a jelentések kihullottak hüvelyükből és láthatatlan kísértetekként kóborolnak körülöttünk. Felszabadítottuk a szavakat, amelyek hálátlanul megbosszulják magukat. Hát igen, megint játszunk a szavakkal, bólintottam kényszeredetten. Ilyesféle csonka párbeszédfoszlányok maradtak kettőnk után. Országok omlottak össze, átharaptuk egymás torkát, házhoz járt a gyűlölet, végre feltártuk, kik vagyunk. A háborúban megpillantottuk az igazságot, s felháborodva tiltakoztunk: ez tiszta hazugság. A békében viszont nem maradt más hátra, mint eltűntetni az igazságot, ami nem lesz nehéz, hiszen a történelmet úgyis átírják a tudósok, pontosan annyira lesz romlott és annyira szelíd, pontosan annyi értelemmel rendelkezik majd, amekkora hazugságot megérdemel.
Lehet-e még a szülőföldről beszélni? Szabad-e még szeretni azt? Kell-e még ájtatosan hízelegni neki? Az is romokban hever, de jönnek majd újabb balga nemzedékek, amelyek betemetik a beomló sírhantokat, megpuhítják az időt, hogy kényelmesen elszenderegjenek benne. Pedig úgy tűnt, hogy a szülőföldet könnyebb lesz megvédeni, mint a hazát, hiszen az még a tenyeremben is elfér. Elvesztettem mindent, olyan lett a táj, mint egy üres lakás. Az éjféli vihar többé nem ébreszti fel bennem az aggodalmat, hogy az ég aranyszálakkal magához emeli a várost, s csak annak makettjét hagyja idelenn. Szorongva csatangolok a makett-utcákban, hogy felfedezzek legalább egyetlenegy ismerős arcot. Saját szülőföldem száműzöttje lettem, ezért sóvárgok arra a szeretetre, amely gondolataimmal, élettapasztalataimmal fordított irányba hív. Szülőföld: ez azt jelenti, hogy a kövek, a fák, a hópelyhek, a homokszemek is szeressenek. Ez a vak szenvedély azonban egy ponton túl istenkáromlással ér fel, mert végül is csak azt a szerfölött kellemetlen felismerést tudatosítja bennem, hogy a szeretkezés idejéből csak néhány perverz óra őrződött meg. Az asztalon száraz virágcsokor-törmelékek, ceruza, szalámihéj, joghurtos zacskó, kenyérmorzsák a zsírfoltos papírszalvétán, mintha éppen most fejeztem volna be a vacsorát; töltőtoll, félig teleírt papír, olvashatatlan feljegyzések, velem szemben egy üres tonettszék. Ütött-kopott szőnyeg. A széken felejtett piszkos vagy vasalatlan ingekről hiányoznak a gombok. Az előszobában félretaposott cipők. Évekkel ezelőtt meghibásodott a bejárati csengő. Búcsúzik fattyúgyermekétől a század. Mivelhogy jobb dolga nem akadt, unalmában rendszerint a hajnalra várakozott. Régóta mehetnéke volt már, kissé elunta a dolgot, de ki kellett tartania, ugyanúgy mint nekem, szórakozottságból élte túl saját romlását. Kizárólag ezt az öncélúságát becsülöm benne. Mostohám volt, de végül is együtt várakozunk. Egymásba botlottunk, mire ő durván eltaszított magától. Magatokra hagylak benneteket, mondta, de képtelen volt folytatni, mert megbénult a nyelve. Testamentumot sem hagy maga után, hiszen ő is csak a néhány órányi perverzitásra emlékezik. Látványosan érkezett és sértődötten elsántikál, zsebei ki vannak tömve azokkal az ajándékokkal, amelyeket szét kellett volna osztogatnia közöttünk. Nem tehet róla, hogy rendszerint kihagyott az emlékezete.
A környező utcákban virágoznak a hársfák, belélegzem édeskés-kesernyés illatukat, amitől valamennyire kitisztul a fejem. A hársfák márciusi virágzása figyelmeztet, hogy újra elmúlt egy év. A Futaki utcai piacról eltűntek a valutaüzérek, a cigarettacsempészek, a kávét, a wc-papírt áruló roma kölkök, A tölgyfák lengetik leveleiket, amelyeknek nincs többé alkalmuk arra, hogy megbotránkozzanak. Csak egy puffadt arcú rendőr ácsorog a sarkon, a járókelők rá se hederítnek, senki sem lesi a felbúgó szirénahangot. Nem fékez a rendőrkocsi, amelyből kezükben gumibotot szorongató rendőrök ugrálnak ki, hogy összefogdossák a zugkereskedőket. A pultokon gyümölcsök virítanak, mellettük üvegházi paradicsom, elsuhannak a hónapok, az árusok kiteszik a pultokra a hagymát, kaprot, sárgarépát, kelkáposztát, sokszor még ananászt is látok. S minden változás ellenére az élő sövény tövében csillognak az üres golyóhűvelyek. Elkapom a tekintetem. Esténként rendszeresen mossák az utcákat. Reklámok ragyognak a házak homlokzatán, természetesen európai cégeket hirdetnek. Sunyin besompolygott közénk a gyilkosok pénzével barátkozó nagyvilági tőke. Csodálatos fickók, meséli lelkendezve valamelyik bank rendésze, aki nem oly régen a Szarajevó környéki hegyekben orvlövész volt. Egyikük autójában két telefon van, fax, kávéfőző és televízió. Az egyik bankár szeretője, a boszniai harcterekre volt kíváncsi. Én kalauzoltam el, elől vezettem a kocsimat, ő mögöttem a sajátját, amikor ő fékezett, hogy fényképezzen, akkor én is fékeztem. Ha egy fontos színtérre értünk, akkor bevártam. Beavattam a háború titkaiba. Hol gyilkoltuk a muzulmánokat. Hol gyilkoltak minket a horvátok. A fordító kapásból lefordított mindent, aztán kocsikáztunk tovább. Egyszercsak a visszapillantó tükörbe néztem, s a meglepetéstől majdnem az árokba fordultam. A nő a térdével kormányozta az autót. Ilyesmit még nem éltem át, pedig nem vagyok mai gyerek: a háborúban megtörtént, hogy az egyik kezemmel a harckocsit irányítottam, a másikat pedig a gépfegyver ravaszán tartottam. De ettől a látványtól hányinger kapott el. Unom már, hogy állandóan a harcmezőkre küldjenek a banktulajdonosok, hogy hiteles turistavezetőként szórakoztassam az üzletfeleket. A volt harcosok rendszeres szombat esti kávéházi találkozóira sem járok el többé. Összejöttünk mi, a volt bajtársak, hogy felidézzük a közelmúltat. Valóban érdemes volt oda eljárogatni, morfondírozott tovább, mert aki ebben a városban ér valamit, az mind megjárta a harctereket. Banki rendészként is ők alkalmaztak, én voltam ugyanis a legjobb orvlövész. Értek a revolverhez. A kezem még most sem remeg. Azóta csak sétálok a hallban és megsaccolom a szőrmebundás nőket. Látszik rajtuk, hogy hisztérikusak, esténként nem bírnak elaludni, ha nem iszák le tökre magukat. Még a szexet is holtrészegen gyakorolják, szemük kimered, és szétrakják a lábukat. A világfájdalmuktól, a mélabújuktól felfordul a gyomrom. Bezzeg nem így volt a háborúban. Akkor rugalmasak voltak, mint a macskák. Izmos volt a testük, rugkapálóztak és karmoltak. De őszintén szólva, elegem van a háborúból, meguntam már, hogy amerikai és német üzletembereknek mutogassam a helyszíneket. Ezt csinálták belőlünk. Ezért harcoltam, hogy félmeztelen, illatos nők fényképezzenek? És a karizmaimat tapogatva faggassanak, valóban elvágtam egy bosnyák torkát? Így degradálják a balkáni háborút. Azt gondolják, hogy örök időkre térdükkel kormányozzák az autót? De nem! Egyszer még megfizetik ezt a kéjelgést is.
Néha-néha megremeg egy emeletes ház, tudom mi történt, már megint kézibomba robbant. Még a fejemet sem kapom fel. Egy családapa forgatta a kezében a régi trófeákat, kíváncsiságból szét akarta szedni a gyújtószerkezetet. A városszélen gránátokkal játszanak a gyerekek. A búzamezőkön időnként aknák robbannak. A vállunkat vonogatjuk. Eltűnt a különbség a véletlen baleset és az időnként fel-fellángoló, majd derűsen elcsituló harcok között. Vagy mégis megkülönböztethetjük a kettőt: az utóbbiakban állítólag cseppet sem gyűlölik egymást – sovány vigasz, hogy a békében sokkal nagyobb a gyűlölet, mint ezekben a villámháborúkban. Csak átvergődjünk valahogy a következő évezredbe, hitegetjük magunkat. Nem sok idő maradt hátra, csak néhány esztendő. Micsoda milleneumi tűzijátékra számíthatunk majd szilveszter éjszakáján. Az ég krétafehér lesz, földöntúli világosság ragyogja be a tájat, az ablakokban kattognak a gépfegyverek, az ég felé világító kézirakéták repülnek. Csodával határos módon kapcsolatba kerülünk az istenséggel, hogy megfélemlítve felriasszuk.
Mit nyomozok magamban, ha odakinn minden a helyére került? Vagy az a betegség gyötör, amely megszünteti az odakinn és az idebenn közti neurotikus feszültséget? Rámtelepedett a harmónia, mint a betegség, elviselhetetlen szellemtompító csapdába estem, amely álmatlanságra emlékeztető ébrenlétbe taszít, ahonnan nem lehet kimenekülni.
Hol vannak a nehezen megtakarított pénzemből vásárolt riasztóberendezések? Hol van az erkély szögén csüngő gázálarcom? Hol van a halogén lámpám, amely olyan gyéren világította meg komputer tasztatúráját, hogy senki sem tudta, ha a lakásban tartózkodtam? Hol van az, akit szerettem? Akinek megesküdtem. Hova tűntek az utak, amelyekről nincs visszatérés? Istenem, mire várok még a lombok foszlányos árnyékában töprengve, hogy miért nem sötétedik el soha az ég? Hova repültek el az éjszakáim? Úgy érzem, egy másik ember voltam, aki találkozott egy idegennel.
A fiam nyit ajtót rám, megáll a szoba közepén és titokban kémleli az arcom. Szeméből kiolvasom, hogy felderengnek előtte azok az első rosszul exponált fotók, amelyeket Budapesten készített rólam. Ezek a sárguló fényképek őrzik emlékemet, az órákat, amikor kilobbantak belőlem a vágyak. Lehet, hogy éppen ott lobbant utolsót, Eörsi István lakásában, amikor éjszakánként felriadva Maggi levest kerestem, ő pedig fényképezőgéppel a kezében lázálomszerű dadogásomat hallgatta. Méreg rombolta szívemet, ő pedig időnként felemelte a gépet és megörökítette a múltat. Azokat a szavakat, amelyeket nem értett, amelyekre nem emlékszem, holott kizárólag azok őrzik a titkot, hogyan került testembe a méreg. Ezért soha sem tudom meg, hogy ki és miért akart halálra ítélni, ezzel is elismerem, kizárólag a tudatlanságomnak köszönve vagyok kapcsolatban az igazsággal, amely ellen időnként fel lehet lázadni. A fiam kezében bőrönd, ingje vasalatlan, úgy tűnik, ő is, akárcsak én, már évek óta ébren van. Akar valamit? Vagy csak meglátogatott? Vagy távozik éppen? Bármiként legyen, búcsút veszek tőle, ami azt jelenti, hogy nem mondok el neki mindent, amit fontos lenne tudnia. Jobb, ha nem tudja meg, hogy valamikor bennem is lobogott egy láng, csakhogy én belenyugodtam, hogy a lázadásra nincs gyógyír, ezért rejtegetem, mint a betegséget. Nem tudom, mibe zuhantam, feleslegesen faggatóztam, hova rohanunk az istenért? Már nem akarok beleszédülni a hitelesség sóvárgásába, annál is inkább, mivel megtapasztaltam, a lemondás a logikai túlzás testvére, ezért inkább ide sáncolom be magam. Hol van, kérdezi tőlem habozva. Ki, kapom fel a fejem. Nem tudom, mondja és gyermekkorára emlékeztető bizonytalan mozdulatot tesz. Akkor tárta szét így a kezét, amikor azt akarta, hogy szeressék. Sehol, válaszolom neki. Akárcsak számomra, számára is csak az életidegen fotográfiák maradtak fenn a rövid ideig tartó közös történelmünkből, egyedül ezek állnak ellen a valóságban megtörtént események vak híreszteléseinek. Csendesen behúzza maga után az ajtót, neszezései elárulja, hogy sokáig álldogál az ajtó előtt, mivelhogy még valamit akart kérdezni.
Az újvidéki pályaudvaron megilletődve szemlélem a tolató villanymozdonyokat, a világ négy sarkából érkező teherszállító vagonokat. Nemsokára érkezik a Meridián Expressz. Egy-egy utazás feltérképezi mindazt, ami nem lehettem, ezért kockázatos utazás, akkor is ha ezredszer teszem meg ugyanazt az utat. Betérek az ajándékboltba, gondosan kiválasztok egy fehér hamutartót, egy fekete kévéscsészét, mindazt amit boldogan ajándékoznék F-nek. A bejárattal szembeni képernyőn villogó számok mutatják a vonatok érkezési és a távozási idejét. Dél irányába nem közlekednek néhány napig, mert felrobbantották a vasúti síneket. Kockázat nélkül megtehetik, hiszen egy női táskába elfér annyi robbanóanyag, amennyivel városokat romba lehet dönteni. Céltalan portable-terrorizmus leselkedik mindenütt, ahol a Meridián áthalad. Amikor berobog a pályaudvarra, mérlegelni kezdem, valóban akarok-e utazni. Elmenekülni könnyű, csak egy csillogó-villogó szenvedélyt kellene kitalálnom hozzá és némi dölyföt, a maradás balga vakmerősége viszont a tárgytalan remény szerelmébe taszít, amivel elismerem, hogy a világ egyik biztos pontján megszűnt a holnap. Nincs lelkierőm felszállni a vonatra, halasztgatom az indulást és a megérkezést, hiszen a kezdet és a cél annyira viszonylagos lett, hogy értelmét veszíti minden mozdulat. Mozdulatlanságom mindenhova begyökereztet. Kezemben szorongatom az ajándékokat, visszatérek a lakásomba, kicsomagolom a holmimat, holott biztos vagyok benne, hogy pár nap múlva a mégis elindulok. A kockázat, mint minden más, ami valóságosnak élményt ígér, úgyis a véletleneken múlik immár.
Úgy szeretnék élni, mintha még lenne esélyem az egyszerű, dísztelen történetre. De ezeket szétrágták a kor divatos érzései. Vegyem őket sorjába? A kétségbeesés csupán a baklövés szakszerű eszményítése, képmutató cinkosság a szükségszerűséggel, a cinizmus órája viszont elnémítja az értelmet, egyformán szürkére festi a jót és a rosszat. Legyek ironikus, játékos, hazudjak magamnak fensőbbséges helyzeteket? Vagy éljek a művészetnek? Hogyan, ha magamnak sem tudtam? Legyek kesernyésen fölényes neofrivol? Rágcsáljam a Semmit, lakjak jól a csömörrel? Szégyellem ezeket a változatokat. A lehetőségektől való rettegés, a menekülés elutasítása, a megoldás gyűlölete, sehol semmi szentesíteni való: ez a fikció ideje. Rendben van, megkötöm az alkut, aláírom a szerződést. Ha már beleszülettem a Balkánba, akkor nem viselkedhetek benne előkelő idegenként, mivelhogy bárhova meneküljek, nem törölhetem ki magamból pecsétjét, amelyet belém égetett. Kacéran repült el felettem az idő, elszántan végigkóboroltam egy zűrzavarba vesző utat, ezért az elsötétedés óráiban élesedjék ki a tekintetem, a kétségbeesés legyen virrasztó, de ne jutalomdíjként részesüljek benne. Inkább kárpótoljon az apró képzeletbeli dolgok váratlan felmerülése, mint a minap, amikor a belvárosi nagyáruház kirakatában megpillantottam egy dohányzöld-barnászöld színű kockás inget. Nem hittem a szememnek, pontosan erről írtam első regényemben. Sokáig várakoztam képzeletem jutalmára. Köszönöm a súlyos terheknek, egyedül ezek segítették elő álmaim megvalósítását, egyedül ezek élesítették ki látásomat. Jellemünk azon a mélyponton szilárdul meg, amikor tudatosul bennünk, hogy nem alkudozhatunk egyszerre az élettel és nem vigasztalódhatunk a szellem gyógyító erejével. Az utóbbitól azért félek, mert nem akarok semmiféle igazolást az élettel szemben.
Immár úgy vándorolnak a népek, hogy a nagyvárosok túlzsúfolt befogadótáborokra hasonlítanak. Párizsban, Berlinben, Rómában félreverik a harangokat, nincs többé emberjog, nincs humanizmus. Európa olyan, mint egy klimaktérikus asszony, aki az Istenre leskelődik, nemes szavakkal vigasztalódik, mert silány tettekkel éli az életét. Ennek árnyékában eltörpülnek néhai szorongásaim. Hol vannak a tegnapi menekültek? Hova kanyarodott a vészterhesen hullámzó boszniai, bácskai menekültáradat? Akik miatt biztonsági zárat szereltem az ajtómra. Akik ide menekültek, mostanra megtollasodtak. Akik innen elmenekültek, szintén megtollasodtak. Végül is sokaknak szerencsét hozott a nagy balkáni etnikai menstruáció. Csak egy csepp volt mindez a tengerben. Egyedül mi maradtunk hiteles menekültek, akik a balkáni zűrzavarban tévelyegtünk, és sehol sem fogadtak be bennünket. Hova rejtették el a polgárok a fegyvereiket? Megkopott az ég feketepiros bíbora, ragyog a láthatár, de a szemünk sarkából gyanakodva lessük egymást. Csepereg az eső, az urak egyszerre nyitják ki az esernyőjüket, a hölgyek pedig gyengéden beléjük karolnak. Mindenki ugyanúgy, ugyanazt, ugyanakkor. Kezdődik az újvidéki promenád. Most már szégyenkezem a sétányok láttán, de főleg azért szégyellem magam, mert nekem nincs bátorságom egyedül sétálni le-föl, hogy lengessem a kalapomat és jóéjszakát kívánjak a szomszédoknak Mintha misem történt volna ezekben az években.
Csak egy igazi menekültet ismertem, nem tartott velem a száműzetésbe. A háborús években sokat sétáltunk az újvidéki utcákon. Aztán mintha egy lágy fuvallat sodorta volna tova, boldogan engedte át magát az Erinnüszeknek, akik megkínozzák a házuk küszöbét cserben hagyókat. Nem kérkedett menekült mivoltával, csak annyit mondott, hogy elmegy Párizsba meghalni. Ez volt az utolsó szava, és a Meridiánban infarktus végzett vele. Bizonyára téves vonatra ült, vagy pedig ártatlan szívére hallgatott. Utólag jöttem rá, hogy amikor a szíve rendellenesen kezdett dobogni, akkor döntött a bolyongás, a vándorlás, a kóborlás mellett. Nem volt hajlandó kiszállni a kupéból, rögeszmésen folytatni akarta útját a végtelenségig, mert hasztalan az értelmünk parancsa, bőrünk alatt hevesen lüktet a vér, és gonosz szenvedélyek ágaskodnak szívünkben. Ha az időnként rámtörő harag hatására önkéntelenül a levegőbe lendül a karom, akkor olyasféle érzés vesz erőt rajtam, hogy ővele fogtam kezet.
Néhány évvel ezelőtt kivirágzott az élet és felelőtlenül elképzeltük, hogy békesség borul ránk. Elértük amit akartunk: a nyugati emberek szörnyűséges unalmát. Ölünkbe hullott anélkül, hogy meg kellett volna változnunk. A halottakat elhantoltuk, az élők pedig bátorságukkal hivalkodnak. Kíváncsi vagyok, ugyan ki fog lemondani a bosszúról.
Gyanakodva felkapom a fejem ha a megsárgult újságokban találkozom a nevemmel. Bele akartam szólni a történetsorok egyhangú kígyózásába. Le-föl csatangoltam a piszkos Futaki utcán. A kirakatokban a kockás ingeket bámultam. Ravaszul elhintették bennem az érzést, hogy gyanús alak vagyok, holott csak tanácstalan voltam. Lehallgatták telefonbeszélgetéseimet, azt is tudták rólam, amit én nem tudhattam. A kilátástalanság fokozta kitartásomat, kudarcaimat képzeletemmel kárpótoltam. Miközben a másik oldalon dörögtek az ágyúk, félelmemet legyőzve kimerészkedtem a Duna partra. Csak azt akartam, hogy szeressenek. Reményektől elbizonytalanítva felszálltam a Meridiánra, de a Keleti Pályaudvaron ugyanúgy éreztem magam, mint az újvidékin. Azt sem tudni, a piszkos pályaudvarok vonzottak jobban vagy a robogó vonatok. Sehol sem éltem valóságosan. Küzdöttem a nyelvvel, mint Odüsszeusz a szirénekkel, de nem volt szilárd pont, amihez odakötöztem volna magam. Majdnem úton voltam. Majdnem a Meridiánban. Majdnem mindenhol. Volt még néhány hasonló célkitűzésem, amelyek majdnem megvalósultak.
Aki hisz az Istenben, az megoldotta a legfontosabb paradoxont. Aki nem hisz, az az értelmezés hatalmát választja, vagyis üzletel a paradoxonokkal.
Reggelre talán lesz elegendő akaraterőm arra a gyalázatosan nevetséges feladatra, hogy összeszámláljam vétkeimet. Vagy este. Vagy a nap folyamán. Vagy éjszakánként, mindig elölről kezdve a felsorolást. Titokban persze, mert erről sem szabad beszélni többé. Szándékom mindeddig kudarcba fulladt, mivel makacsul megjelenik előttem Jézus vereségének látványa, amikor a bősz tömeg a színe elé rángatta a mózesi törvények ellen vétő bűnös asszonyt. Nehéz elismerni, de igaz, hogy Jézus kínos vereséggel felérő módon gyakorolt bűnbocsánatot, mondván a tömegnek, az vesse az asszonyra az első követ, aki ártatlan. Erre szétszéledt az igazságtevő nép, ő pedig rádöbbenhetett arra, hogy kiknek a Jézusa volt. Ha akadt volna legalább egy kéz, amely felemeli a követ, akkor bizonyára az asszony megérezte volna a kegyelem szerelmét is. Akkor a Jézus – Jézus maradhatott volna. De így? Beleremegett a névtelen tömeghazugságba és kegyelmet osztogatott. Elismerem, legalább szenvedett, és egyedüli érdeme, hogy tudta, hogy miért. Minket még ettől is megfosztott.
Kincseit kínálja az istenverte táj. A kávéházakban a turisták harsány gesztikulációk kíséretében kóstolgatják a balkáni különlegességeket. Az utak mentén nyársat sütnek. Nem az öldöklés volt a legborzalmasabb a háborúban, hanem az, ami utána következett. Minden magyarázatom az értelem kárát szolgálná, ezért bágyadt kézmozdulattal megtörlöm a szám a zsírtól. Egy autóbusz fékez a nyársonsült bárány előtt. A fővárosi kar tanárai az értékválságról szóló tudományos konferenciára utaznak. A gazda házibort önt a poharakba, rázendít a fúvószenekar, a tanárok lelkesen dicsérgetik egymást, a tudományos életről csevegnek, a szájuk széléről csurog a zsír, a tanárnők – mint Eliot ladyjei – szerényen mosolyogva főnökeik karjába támaszkodnak, az adjunktusok az asszisztensnők előtt brillíroznak az értékválság ürügyén, a külföldi turisták fényképezik őket. Folyik a vita az írástudók árulásáról. Miféle árulás lehetséges még itt? Kik ezek, kérdezi tőlem az egyik külföldi. Farmerok, mondom, hogy ne kelljen sokat magyarázkodnom. Felkapja a fejét és gépét kattintgatva hosszas okfejtésbe kezd. Lám, mit jelent a természettel való közvetlen kapcsolat? A mindennapi munka? Ez fogja kigyógyítani a háborúban megsebzett lelkeket, a természet nyugalma, mondja és elégedetten fényképezi az ugrabugráló, táncos közép-kelet-európai értelmiséget.
A kocsmában nagy kriglikben habzik a sör. A vendégek koccintanak egymással, az egyik csoport rajong az éppen uralmon levő diktátorért és megvetéssel beszél a halott diktátorokról, a másik csoport viszont lelkesen emlegeti a megboldogult diktátorokat, hogy elegendő erőt gyűjtsön össze magának a jelenlegi diktátor gyűlöletére. Szorgalmasan ismételgettük a ravasz játékot, amire beidomítottak bennünket. Eddigi tapasztalatainkkal úgysem kezdhetünk mást.
Esténként felöltözködöm, mintha sétára indulnék. De valójában megelégednék azzal is, hogy elüldögéljek a szemben levő fagylaltárus teraszán, aki olasz receptek szerint készíti portékáját. Nehezen jegyzem meg a fagylaltfajták neveit és ízeit, de azt tudom, hogy a diósfagylaltot szeretem legjobban. Igazából nem a fagylalt kedvéért járok oda, hanem azért, mert a pult előtt mutogatva alkalmat kapok, hogy emlékezetem megmérkőzzék a tárgyak világával. Meg kell küzdenem az evidenciákkal, hogy megőrizzem emlékezetemben az ezerszer látott dolgokat, színeket, formákat. Felhúzom a cipőm, de nem távozom a lakásból. Gyáva volnék? Vagy elismertem vereségemet? Széthúzom a függönyöket, kitárom az ablakokat, hogy akadály nélkül hatoljon be az ártó virágillatot hozó friss sötétség. Szavamat merném adni, hogy reményeim beteljesültek.
Fogadj be gonosz világ! Fertőzz meg! Megérdemlem, hiszen túlontúl elnéző lettem és tudomásul veszem a megváltoztathatatlan tényeket. Nem bízom többé semmiféle eszmében. Vagy legalább is erre törekszem. Jól tudom, hogy a legbanálisabb kapcsolatuk szeretőikkel az érzékiséget legjobban hajszoló nőknek lesz. Csakhogy annyira félnek ettől a beismeréstől, hogy idegzavarokkal palástolják mindezt. Önsajnálatuk meggyűlölteti velük azt, akit legjobban szerettek, aztán éveken át átkozzák magukat, mert képtelenek voltak önkéntes száműzetésben élni.
Ott születtem, ahol haldoklik az anyanyelvem. Vele együtt játszódik le az én agóniám is. Most értem csak, milyen önpazarló erő gyülemlett fel abban a zsidó értelmiségiben, aki a nemzetállamból kitaszíttatva, puszta dacból az emberiséget akarta megváltani. De mi legyen azzal, aki a kisebbségben is kisebbségi, aki nem lehet zsidó sem, és semmi más, aminek köszönve a megnevezés jelentéstöbblettel ajándékozza meg. Aki akkor lép be Jeremiás kertjébe, amikor mindenki elhagyta azt. Csak az üres kert tátong előtte. Igyekszik valamerre a buja gazban, kitépi az egyik szálat aztán a másikat. Aztán eltűnik a bokrok között. Akiknek ott kellett volna maradniok, most a kertek emlékéről zengik a dalt, hogy feledtessék az igazságot, hogy éppen ők árulták el a kertet. A sznob szalonokban tapsolnak nekik, könnyebb és hálásabb foglalatosság ez, mint eltévedni egy tenyérnyi helyen, amit a bibliai Jeremiás kertnek nevezett, amikor arra szólította fel a hívőket, ne hallgassanak a hamis prófétákra, a szabadulás órája nem fog egyhamar bekövetkezni, de ennek ellenére műveljék kertjüket. Ma mindenki Jeremiásként viselkedik, amint eliszkolt a kertből. Aki a marad, az reménytelenül gyakorolja az univerzalizmus melankóliáját, nem azt ismételgeti, hogy milyen kicsinyke ez a kert, hiszen a gaztengerből semmiféle határt nem lát, csak az elboruló eget.
Pesten átkozom magam, mert egészen más élményeim vannak, mint a barátaimnak. Ez olyan érzést kelt bennem, mintha nem is léteznék. Nem volt egy hazám sem, hanem két képzeletbeli, ezt a kettőt veszítettem el, ami sokkal rosszabb, mintha az ember elveszti egyetlen valóságos hazáját.
Fiatalemberek megrovóan kérik számon rajtam, miért vetettem minden reményemet Európába. Hogy miért rajongtam, amikor ledőlt a berlini fal? Miért hittem naivan a híreszteléseknek, miszerint a gyilkos fegyvereken kívül mást is küld a mesebeli Európa. Jól tudtam, hogy a reménykedés egyik napról a másikra nevetséges lehet, azért mert egy egészen közönséges délután úgy emeli fel a vizespoharát, mint egy méregkelyhet. Hogy magyarázzam meg nekik, amikor minden remény elapadt, akkor kellett még valamilyen szalmaszál, ezt volt az én Európám. Az utolsó szalmaszálam. Ne aggódjanak és ne marasztaljanak el. A gyenge szalmaszál nem képez előttük akadályt. Zúzzák csak össze, nekem akkor is jut marad belőle egy gombostű nagyságú. Nem állítom, gondolják, hogy Európa jutalmat osztogatott, nem, soha. Csak megalázott és büntetett. Prométheusznak is csak azért kellett a tűz, hogy aztán gyalázatos körülmények között behódoljon az isteneknek.
A szerelemvágyam taszított az örökös szorongásba. Ha ez is elhamvad bennem, akkor a szorongásra sem lesz szükségem. Pedig mindössze ennyi történt az életemben: egy ajtó váratlanul kicsapódott előttem, egy pillanatra nyitva maradt, és soha többé nem tudtam többé elmozdulni előle.
Az ablakomból lesem Újvidék csillogó fénymezőit. Annyi dolgot szerettem volna megcsodálni benne, ha már nem volt időm megtapasztalni. Nemcsak időm volt fogytán, bátorságom sem volt hozzá. A tapasztalatszerzés a zökkenőmentes időkben szép melankolikus foglalatosság, viszont a barbár korokban sivár és teljességgel értéktelen szenvedély, hiszen az a kevés, amely akaratunk ellenére ránkzúdul előbb vagy utóbb nevetségessé tesz bennünket.
Naponta leltárt készítek a lakásomban. Az evőeszközfiókból eltünedeztek a kések és a villák, a kanalak pedig a használattól már kopottak, foltosak. Némi kárörömöt érzek, mivelhogy túléltem őket, valamiféle gyöngédség ébred fel bennem irántuk. A vasaló, a szemétlapát, a súrolókefe lám, kitartott. Ezek a mindennapi használati eszközök makacsul leegyszerűsítik az élet és a halál dolgait. Az evőeszközök ügyében azonban nem tehetek mást, minthogy újakat vásároljak. Gondosan számba veszem, melyik üzletbe menjek, és melyik utcán haladva közelítsem meg a kiválasztott üzletet. Legalább egyszer célirányosan járom be a várost. Mint aki éppen ünnepel, egy belvárosi üzletbe térek be, ahol jól szemügyre veszem az üvegpult alá helyezett evőeszközöket. Elhatározom, hogy nem afféle ízléstelenül cifra készletet választok ki, hanem darabszámra vásárlok. Az elárusítónő közömbösen megkérdezi, hány kanalat, kést, villát akarok venni. Úgy teszek, mintha magamban számolnék, holott egy régi legenda értelmét szeretném megfejteni, mely szerint az asztalra mindig egy terítékkel többet kell tenni, hogy a Megváltónak is jusson hely. Szeretnék megszabadulni minden önigazolási esélytől, és számlálom magamban, hány tányért készítsek elő, tudván tudva, hogy az asztal körül helyüket követelik a tanúk, akik semmit sem láttak, és a bírák, akik semmiről sem tudnak, abból, ami velem kapcsolatos, és pusztán csak szakmai kötelességből jelennek meg. Szórakozottan helyet foglalnak és fecsegnek, mivelhogy ez a hivatásuk. Idegen vagyok nekik, mint ahogy ők is idegenek számomra, habár közös asztal mellett ülünk. És közös a nyelvünk. Nem fontos, hogy hányan lesznek, mindez a véletlenen múlik, és azon, hogy hánynak lesz éppen szabad ideje kimondani a verdiktumot felettem. Nem vonom kétségbe, hogy ez így van rendjén. Csak azt akarom, hogy eggyel több teríték legyen, mint ahányan ők jönnek. Csak egyvalaki jelenjen meg, aki nem ismer, aki soha sem hallott rólam, nem akar sem tanúskodni, sem ítélkezni, csak azért foglal helyet, hogy együtt várjuk a hajnalt. Hiszen ez az egyetlen, ami még történhet velem. Könnyű dolgom volna, ha tudnám, hogy hányan kívánnak mellettem vagy ellenem beszélni, hányan fognak felettem ítéletet mondani. Akkor megvigasztalódnék a várva várt látogató elmaradása esetén, és azt állítanám, nem a tudásom tévesztett meg, hanem a valóság játszott ki. Ilyen olcsón engedjem át magam a hazugságnak? Nem kérem a sorsatlanság ajándékát, ha már az események nem ígérnek semmi jót, akkor világos értelemmel megyek eléjük, legyenek a következmények kellemetlenek, legyenek bíráim felszínesek, ügyesek, találékonyak és befolyásosak, akkor sem fogok magamnak semmiféle igazolást kitalálni. Felvásárolom az egész készletet. A késeket, a villákat, a kanalakat, még új tányérokat is veszek, így játszom ki a múló időt, hiszen a túlélő egyetlen reménye, hogy sokan és igazságtalanul ítélkeznek felette, miközben kitartóan ismételgetnek valamilyen előre megírt a banális és ünnepélyesen hangzó szöveget. Így is történik. Szaporodik a vendégsereg, a látogatók az elhívatottak szokásos komolykodásával végigmérnek, és mondják a magukét. És jönnek mindig újak, és mindnek új tányért teszek elébe. Nem aggódom. Aki hisz a Messiásról szóló legendában, az eleve tudja, hogy a legfontosabb látogató nem érkezik meg, de mégis fontos, hogy ennek ellenére maradjon egy felesleges tányér. Vannak, akik egy idő után felkelnek az asztaltól és dolgukvégzetten távoznak. Jönnek az újak. Csak jöjjenek. Ünnep ez. Végre hallom a világ hangját. Ebben éltem, ezekben a beszédfoszlányokban, ilyen szaggatott, tudálékos félmondatokban, unalmas utalásokban, agyoncsépelt fogalmakban. Amikor az utolsó vendég is távozik, előveszem a tiszta tányért, hogy elmossam, mintha csak egyetlenegy vendégem lett volna.
Először a képzelet feleselt az érzelemmel. Aztán minden az értelem ellen fordult. A hóhullás csillapodik, kifehéredik a táj, a fagy nem enged fel, márványszerűvé nemesíti a látványt. Az értelem jobban csodálkozik, mint a képzelet és az érzelem. Végre magamra találtam!
Nem. Nem kopogtatott az ajtón senki. Nem zaklatnak, nem csalogatnak sehová, nem kényszerítenek semerre. Szabad vagyok. Kitisztítom a cipőm, kivasalom az ingem. Felkészültem a nagy tettekre.
Hol vagyok? Pesten? Újvidéken? Ki tudná ezt pontosan meghatározni?
Megnyugodva tapasztalom, hogy napnyugtakor az ég sárgásbarna, az éppen lehanyatló nap pedig néhány percre dohányszínű lesz.
Kora reggel kitárom a szemem. Azt mondom, köszönöm.
Egy kéz megérinti a homlokom. Aztán egy másik. Akik szerettek.
Felemelném az egyik bőröndöt. Nem bírom megmozdítani. Teli van.
„László”, hallom az üres lakásban.
Két fekete hamutartó. Egy nagy fehér teásbögre. Halogén lámpa. Zöld kulai posztó az íróasztalon. Egy forgószék, szakadozó bútorszövettel. Rossz öngyújtók. Régi táskák. Iratkapcsok. Egy fénykép Görögörszágból. Akríbiát követel a kor.
Néhány tárgy újra eltűnt a szobámból. Lassan kiürül a lakás. A könyvespolcok hézagosak, néhány üres bőröndöt pillantok meg az üres szoba közepén.
Egy korszak lopakodik ki. Kitárom az ajtót előtte.
Tárva-nyitva minden.
Megjelent:
A Holmi 1994. februári számában, továbbá a Körkép ’95 c. antológiában (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1995).