Egy makró emlékiratai (1967), részlet

Ma végre sikerült annyi időt szakítanom magamnak, hogy egész délután a kockás ingeket nézegethettem. Délután csavar­gok legszívesebben a városban. A Katolikus templom előtt Hajdúval meg a feleségével találkoztam. Hajdú kaján mosollyal adta tudtomra, az öreg Sík beírt, rossz néven vette, mert elmaradtam egy rendkívül fontos óráról. Azt mondtam, menjen a fenébe a faksszal. Neki mindegy, hümmögte, csak a jóindulat beszél belőle. Ilyeneket magyarázott. Végül a lakására hí­vott, igyunk meg valamit. „Sík biztosan kinyír bennünket a vizsgán, azt mondja, ez nem akármilyen faksz.” Én is ettől féltem. Néhány konyak után a felesége eldicsekedett, a minap új lemezeket szereztek. Művészlemezeket. De mégsem hallgattuk meg őket, valahogy el is feledkeztünk róluk. A lemezekről jutott eszembe Silvie Vartan fantasztikus népszerűsége. Kórus­ban válaszoltak: ők csak komoly zenét hallgatnak. Meg így. Aztán Hajdú felesége verseket kotort elő egy fekete dobozból, és hangosan olvasta őket. Mindketten verseket írnak, és mindig meghívnak valakit. Mondtam, a versek tűrhetőek. Aztán elége­detten ecseteltem, milyen szép ingeket láttam a városban. Hajdú közvágott, az ingek miatt nem kellett volna meglógnom a fakszról. „Mindegy”, hagytam rá. „Holnap valahogy szerét ejtem, hogy megjelenjek, és bepótoljam a lemaradást.” Közben eszembe jutott, a klubban találkám van Tornadosszal, aki megígérte, szerez pénzt, és megiszunk valamit.

Mondtam, hogy irtó jó éreztem magamat, meg ilyeneket. Fejükbe szállt az ital, és tartóztattak. Gondoltam, ha maradok, akkor reggelig a verseikkel untatnak. Inkább megígértem, máskor is eljövök. A klub előtt hányinger kapott el. Mindig ez történik velem, ha be akarok lépni. Aztán megnyomtam a kilincset, máshová úgysem mehetek. Megkérdeztem Tornadoszt, rendben van‑e minden. „Csak előbb hazakísérem azt a kis feke­tét, aztán megyünk.” „Hová?” „Meglátjuk. Mehetünk bárhová.”

A klubban úgy ismerjük egymást, mint a kisvárosi kurvák. Akármelyik asztalhoz leülhettem, mindenütt ismertek. Egy nagyobb társaságot választottam, meghúzódtam az asztal sarká­nál és Tornadoszra várakoztam. „Branko acisalt ivott”, mondta az egyik lány. Annyit tudok róla, hogy príma kocsit vezet, az anyja pedig csak magas pozíciójú szivarokkal szórakozik. Bólintottam, és megkérdeztem, miért tette. „Stószból. Ki akarta próbálni a hatást. Egész este a klubban szaladgál, mindenkinek beszámol fantasztikus élményről.” A mellettem ülő Olga, akit nagyon kiszámíthatatlan teremtésnek ismertem, ingerülten rám nézett. „Komolyabb oka volt, én tudom.” Irtó sápadt volt. „Rosszul vagy?”, kérdeztem. „Nem”, válaszolta. A sápadtság megszépítette, mert mindjárt megakadt rajta a szemem. Igen. Mondtam, szép ruhája van. „Miért kell butaságokkal előjönni?” „Hát valamit kell mondani, érted?” „Valamit kell mondani… irtó degeneráltak vagytok.” Elengedtem a fülem mellett a gúnyos megjegyzést. Megszoktam a kifogásait. Köze­lebb hajolt hozzám. Rendetlen táskájából egy papírlapot kotort elő, és ráírta: „Degeneráltak vagytok.” Kezembe nyomta a papí­rost. A zsebembe tettem, hátha szükségem lesz rá. „Azok ket­ten, gyanúsan sugdolóznak. Majd megmondjuk valakinek”, kiál­tott fel valaki. A társaság hangosan nevetett. Olgát fél­tettem. „Valami baj történt?” „Voltam az orvosnál, de már késő” „És?” „Szóba sem jöhet a házasság. Még egyetemista, a faterja azonnal kidobná.” Az arca falfehér volt. „Hazakísér­lek, az úton mindent megbeszélünk.” „Hálás lennék érte, mert alig vánszorgok.” Az úton komoly voltam, azt mondtam neki, én vagyok a legjobb barátja. „Mindig a legjobb barátod voltam.” Hallgattunk. Az ajtónál arra buzdítottam, szemeljen ki magának egy megfelelő férjet. „Újra hülyeségeket beszélsz.” „Vannak erre jó páciensek, menne valahogy.” Miért ne?, gondoltam magamban. Jobb egy hülye férj, mintsem hogy elvérezzen. Hülye lesz, ha várakozik és okoskodik. „Valakit be kell szerveznünk”, mondtam határozottan „Te félsz”, mondta. Végül kiböktem, nem mindegy mi lesz vele. „Te mindig félsz. Irtó beszari alak vagy. Ezért akarsz mindig valakit beszervezni.” „Tegyünk valamit.” Idegesen turkált a táskájában, sehogy sem találta a kapukulcsot. Javasoltam, öntse ki a táskája tartalmát, és úgy keresse. „Fontosabbat kellene csinálni, valami lényegeset. Ráuntam az okoskodására, elhatároztam, a kisujjamat sem mozdítom meg érte. Lesz, ami lesz. De ő mondta a magáét. „Ha tennék valamit, akkor ez olyasmi lenne, amit el sem merek képzelni. Ha elképzelném, akkor nem merném megtenni. Megérdem­lem az abortuszt.” Csak annyit mondtam, beszélgessünk, ha nem lesz ennyire zaklatott. Hátat fordítottam, s a kapu előtt magára hagytam.

A klubban Tornadosz várt rám. Mondtam, menjünk. Ha sokat akartunk inni, akkor kisomfordáltunk a klubból, mint a tolva­jok. Betértünk egy félig üres kávéházba. Konyakot rendeltem. Beszámoltam Tornadosz Olga értelmetlen viselkedéséről, és megjegyeztem, nem csodálkoznék, ha ostobaságot követne el. „Valamire készülődik, ebben biztos vagyok. Olyan lebegő állapotban van”, bizonygattam konyakozás közben. „Tegye, amit jónak lát. Ne üsd bele az orrod az életébe, mert rosszabbul végződik”, okoskodott Tornadosz. Sokat ittunk. „Az új nőm irtó gazdag”, dicsekedett. „Miért nem szerzel magadnak te is egy gazdag nőt?” Nem tetszett ez a fölényeskedés. „Szerez a fene”, válaszoltam. Erre leckéztetni kezdett. „A mai világban csak a gazdag nő jelent valamit, minden más nulla.” Pontosan így mondta. Igen. Azzal vádoltam, hogy nagy optimista lett. Egy gazdag nő rendbe hoz mindent. Az embernek felfordul a gyomra ekkora optimizmustól. Ebbe irtó belekeveredett. „Hinni muszáj, hinni muszáj”, ismételgette makacsul. Hiába röhögtem rajta, nem bírtam meggyőzni. Azt mondta, hogy még az istenben is hisz, ha ez hasznos. Meg így.

Péntek

Csicsi levágatta a haját. Most láttam csak, hogy retkes a nyaka. Azt hiszem, mindig ilyen volt. Amikor meglátott, nagyon megörült. „Lediplomáztál már? Olyan régen láttalak.” Mondtam, váltsunk témát. Aztán hencegni kezdett. Most van pénze dögivel, meg így. „Kölcsönözhetek is, ha szükséged van rá. Tudom, soha sincs pénzed.” De nem adott egy parát sem. Azt azonban sikerült megtudnom, honnan szerzi a pénzt. Nehezen ment, mert élvezi a titokzatosságot. Egy tekintélyes pasi ad neki havonta ötvenezret. „Még majd megkéri a kezed.” „Van már felesége”, válaszolta, és kalácsra hívott a cukrászdába. No, ilyen ez a Csicsi. Aztán azzal dicsekedett, hogy a pasija irtó kulturált, rendes ember. Nem követel mást, csak hogy kínozzák. Ezt nagyon élvezi, csak a feleségének nem meri bevallani, mert az is egy kulturált, rendes asszony, és neki köszönheti a karrierjét.” „És most boldog a pasi?” „Azt his­zem, igen. Csak mindig új módszert kell kitalálnom.” „Igazán boldog?” „Igazán.” „Miért?” Irtó bántott az eset. „Ki mondta itt, hogy boldog?”, kérdeztem erélyesen. „Ilyesmi nem létezik.” Csicsi zavartan pislogott. „Mondom, hogy boldog.” „Olyan nincs.” Mindig feldühösít, ha össze‑vissza beszél. „Hallottam, hogy az ember boldog ezért vagy ezért, de ez a pasi nem lehet boldog.” „Igenis, boldog”, ismételgette Csicsi konokul. „Az ember nem boldog, ha kínozzák.” „Próbáld meg te is”, ingerelt tovább, és megragadta a kezem. „Én még veled sem próbálnám meg ezt, Csicsi”, mondtam egészen őszintén. Kaca­gott.”Ezt nem is kell mondanod”, válaszolta, és elengedte a kezem, mintha nem szándékozna többet gondoskodni rólam. „Irtó speciális kurva vagy, Csicsi”, mondtam. Nem sértődött meg. Nekem egy konyakot rendelt. A le‑föl sétáló szivarok, szemtelenül bámulták. Igen ritka szép lánnyal ültem. Többen mondták, hogy szuper lány. Mindannyian szerettük, csak eltol­tuk a lépést.

Pud előtt letagadtam, hogy találkoztam Csicsivel. Pud is szerette. Mindig ígérgettem neki, hogy bemutatom Csicsinek, és ennek örömére nagyokat ittunk. Irtó szép meséket találtam ki neki Csicsiről. Olyan intellektuálisan szentis meséket. Azt hiszem, mind elhitte. Idővel ideális nőt faragtunk Csicsiből. Mindig mondtuk, ha gazdagok leszünk, a legújabb divat szerint öltözködünk, meglátogatjuk, és értékes ajándékokat viszünk neki. Érdekes, nem is voltunk egymásra féltékenyek. Egyébként marakodtunk. Amikor egyszer Pud a szobában tartózkodott, és ezért Tanját nem akartam bevezetni a lakásba, azt mondta, önző vagyok és féltékeny. De Csicsi esetében másképpen viselkedt­ünk. Istenítettük. Lassan ő lett nemzedékem eszményképe, és nem izgatott bennünket, hogy mindezt csak kitaláltuk magunk­nak. Örültem, hogy barátaimnak ilyen szép meséket eszeltem ki.

Pudnak csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy Olga nagyon megszépült. Helye­selt. Egészen rendes fiú. Csak mostanában nagyon el van kever­edve a vizsgákkal. Irtó hisztériás a vizsga előtt, de soha sem vizsgázik. Mondtam neki, ne vegye komolyan, úgysem lesz semmi a vizsgákból, jobb lenne ha kitalálnánk valami jó szórakozást. Mérgesen rám szólt. „Te sem vagy különb.” „Nem tudom”, válaszoltam. „De lehet, hogy különb vagyok.” Ez irtó felbőszítette. Ki nem állta, ha valaki azt állította, hogy különb, mint ő. Egészen dühbe gurult. „Én például, kaptam az öreg Síktól aláírást”, jelentettem ki elégedetten . „Ah, az öreg mindenki­nek aláír.” Aztán elővette villanyborotváját, és borotválkozni kezdett. Ilyenkor nem hajlandó egy szót sem kiejteni a száján. Unalmamban egy könyvet lapoztam fel, majd Pud francia szexi újságjainak a fotóit bámultam. Ezekre a meztelen nőkre irtó büszke volt.

„Pud, irtó vacakok ezek a nők”, vetettem oda. Letette a borotvát és kijelentette, nem értek a nőkhöz. Mindenesetre igaz, hogy jó nők voltak a képeken, meg nagyon csodálatos dolog ennyi meztelen nőt egy rakáson látni. Ahány ‑ annyiféle. A lányok biztosan émelygő gyomorral nézegetnék a képeket.

„Pud, hallgass meg. Komolyan akarok beszélni a fejeddel.” Letette a borotvát és felmordult. „Pud, az öreg Sík szeminári­umi dolgozatot írat velem. Azt mondta, e nélkül nem mehetek ki vizsgázni. Ne is álmodozzak róla.” „Ühüm”, válaszolta. „Mindenkinek ad szemináriumi dolgozatot.” Ne ismételgesd folyton ezt.” „Mit ne ismételgessek?” „Hát, hogy mindenkinek ad szemináriumi dolgozatot, mindenkinek ad aláírást, meg ilyesmiket. Ezért fizetik.” „Nekem borzasztó nehéz témát adott. Ez a címe: Az élet rövid, a művészet hosszú. Erről kell írnom. Valami Philosztrátosz‑idézet. „Tudom”, válaszolta, és a szemembe röhögött. Ettől felfordult a gyomrom. Azt gondoltam, rögtön összetöröm a villanyborotváját. Ízzé-porrá zúzom. Mondtam, hogy lekeverek neki egyet. Erre meg ő sértődött meg. Kijelen­tette, ne járjon a szám. „De jár, ha ilyen marha vagy.” A kezemet csavargatta, letepert az ágyra. „Csomóba kötlek”, morogta. A kezem irtó fájt. „Jár még a szád?” Intettem, hogy nem. Amikor rendbe jöttem, megjegyeztem, mégsem tudhatta, milyen balszerencse ért, mert én is tegnap tudtam meg.

Vigyorogva az asztalra tette az ostoba borotváját. „A művészet rövid, az élet hosszú, mondta Philosztrátosz. Éppen ezt mondta. Tavaly is, tavalyelőtt is. Mindig ezt mondta. Mióta az eszemet tudom, az öreg Sík kötelezően kiosztja ezt a témát.” Ez irtó sértett. „Akkor nem is érdekes. Azt gondoltam, először adja fel.” „No, most legalább tudod”, vágta ki diadalmasan, miközben a szőrszálakat fújta ki a borotva szitájá­ból. „Ismerd el, nehéz téma.” Pud elkezdte a hasát verni. „Tán csak nem akarod megírni?” „Nekem ez irtó nehéz lesz. Meg akartam kérni az öreget, változtassuk meg. ěgy: Az élet hosszú, a művészet rövid. Sokkal könnyebb lenne megírni.” Pud utálatosan röhögött. Trillázott is közben, mint egy homokos. Sokan mesélik, hogy Pud homokos. „Ez az öreg legkedvesebb témája, nélküle nem tudja elképzelni a világot meg a fakszot. A jövőnket! Te meg vitatkozni akarsz vele. Biztosan kirúgna a teremből. Másold át nyugodtan a tavalyi szemináriumi dolgozat­okat. Mindenki ezt teszi. Szerzek neked régi dolgozatot, és szépen átmeséled őket. Kész. Erről többet hallani sem akarok.” „Pud, figyelj ide. Valaki egyszer a saját feje szerint írta meg a szemináriumi dolgozatot. Arra gondolok, aki először megírta. Aztán kézről‑kézre járt, a többiek hazudtak. „Hadd az okosko­dást. Valaki. Ki emlékszik rá? Ez a legkönnyebb ‑ vagyis a leghelyesebb.”

„De ha mégis… megfordítanánk?” Pud végképp kijött a sodrából. Azt mondta, soha életében nem látott ilyen balekot, mint én. Ne is mondjam, miket hordott össze még. Ki akartam engesztelni. Valóban, minek törjem a fejemet ezekkel a hüly­eségekkel. A művészet ilyen, az élet olyan. „Pud”, kérdeztem, „kit keféltél meg az este?” Felvidult az arca. „Maját. Irtó stramm nő.” „Jó volt?” Pud szeretett a kefélésről beszélni. Szerinte, csak a szex ér valamit. „Jó, csak Maja kicsit per­verz csaj. Élhetetlen fajta. De ha az ember megzabolázza, akkor úgy viselkedik, mint a kezes bárány.” Meg így. „Pud”, szólaltam meg hirtelen, hogy újra felhergeljem. „engem újabban nem érdekel a szex.” Röhögve verte a hasát, mint egy dobot. Azt mondta ökör vagyok. Ráhagytam. „Pud, tudok egy stramm nőt, Olgának hívják”, mondtam neki békülékenyen. „Rendszeresen jár a klubba.” Bólintott. Azt mondta, ismeri, és valóban jó nő. „A kezedre játszom, ha akarod.” Először nem hitte. Meresztgette a szemét. „Becs szó”, mondtam, Megegyeztünk, hogy holnapután együtt megyünk a klubba. Olga biztosan ott lesz. Most már komolyan vette az ígéretemet. „Ma és holnap Majával leszek, aztán kitalálok valami hivatalos utat. De pénz is kel­lene, ugye?” „Nem sok, neki is van.” „Príma”, bólintott jelen­tőségteljesen. Távozása után szörnyű unalom vett erőt rajtam, nem tudtam mihez kezdjek. Egy ideig ténferegtem a szobában, majd Pud francia folyóiratait lapozgattam, a nagy női fenekek, a mellettük levő reklámszövegek megszépítik az életet. Közben eszembe jutott, írnom kellene Erzsinek Zágrábba. Egés­zen megfeledkeztem erről. Hallottam, hogy nagy zrí van körülötte, biztosan örülne, ha írnék neki. Papírt vettem elő, de nem jutott eszembe semmi. Végül egyszerűen oldottam meg a problémát. Nem dohosodhatok meg benn a szobában. Először a Duna parton sétáltam, aztán betértem a Gurmanba, ahol legalább valakivel találkozhatok. Megszámoltam a pénzem és kértem egy dupla konyakot. Megállapítottam, hogy betegesen szegény vagyok. Igen. Egyedül az vígasztalt, hogy mégis múlik az idő. Ideje lenne észrevétlenül átugrani néhány évet, ez nagyon eredeti megoldás lenne.

Akkor az asztalomhoz ült egy alak, és beszédbe elegyedett velem. Cigarettával kínált meg. Rendes embernek tűnt. Mondtam, hogy egyetemista vagyok. ô is bemutatkozott, egy nagy tervezőirodá­ban mérnök, mondta. Beszélgettünk a sportról meg a politikáról, ahogy ez szokás. Egyre rokonszenvesebbnek tűnt. ô is a Vojvodinának szurkolt, akárcsak én. Észrevettem, hogy megkedvelt. Azt kérdezte, mivel foglalkozok. Mondtam, a fakszra járok. „S valamilyen komolyabb foglalkozása nincs?”, kérdezte ravaszká­san. Mondtam neki, hogy nincs. Erre felajánlott egy komoly üzletet. Hallott rólam, tudja, rendszeresen járok a klubba, nem vagyok széltoló, tehát üzletelhetünk. Egyszerűen beszélt, mintha biztos lenne a dolgában. Mondtam neki, hogy szívesen belépnék valamilyen jó üzletbe. Egészen lázba jöttem ettől a szótól. Bizonygattam, hogy tele vagyok ambícióval. Néhány évvel ezelőtt még politikával is foglalkoztam, ki akartak nevezni funkcinak, de megfeledkeztek rólam. Nem tudom mi történt velük, biztos elveszett valami irat. Ilyesmiket magya­ráztam össze‑vissza. ô sokkal egyszerűbb volt. Magántitkára lehetnék. Rendes munka, fiatalembernek való. Megmagyarázta, mit csinálnék, úgy láttam, hogy meg­felelő üzletről van szó. Megbeszéltük, holnap este hétkor találkozunk a Putnik Szálló éttermében.

Szombat

Pudnak beszámoltam az üzletről. Nem értette pontosan, mi a munkája egy magántitkárnak. Gyanakodva kérdezte: „Nem homo­kos?” „Nem hinném”, válaszoltam. Aztán részletesen megmagyaráztam neki, mi lesz a munkám. „Nem igaz”, morogta. Kezébe vette a villanyborotváját. Meg kellett esküdnöm, hogy a színtiszta igazat mondom. „Titokban lányokat fényképezel, amikor meztelenre vetköznek a mérnök ágyában?” Csettintett a nyelvével. „Igen”, válaszoltam. „Aztán előhívom a képet, és ezzel megkaparintjuk magunknak a lányokat.” „Piszkos munka”, fejezte be a beszélgetést, és a villanyborotvája után nyúlt. „Nem hiszem, hogy piszkos.” „Hülye”, ellenkezett tovább. Bizonygattam, hogy nem piszkos. „Saját korosztályod zsarolod, te őrült”, mondta tudálékosan. „Saját nemzedékünket bocsátod árúba. A generációdat.” „Fütyülök a te szexuális nemzedékedre. Kapok legalább harminc ezret.” Pud valóban nem tudott józanul gondol­kodni. „Szerintem nagyon piszkos munka”, ismételgette makac­sul. Ezzel majdnem az őrületbe kergetett. De többet nem vitat­koztunk. Amikor megígértem neki, hogy Olgával rendben lesz a dolog, megenyhült. Irtó önző alak ez a Pud. De azért nem toltam ki vele. „A barátom szeretne megismerkedni veled. Szórakoztató alak, sok bolondos ötlete van”, mondtam Olgának. A lány még sápadtabb volt, mint pár nappal ezelőtt. Mintha mérget ivott volna. Megbántam, mert Puddal akartam megvigasztalni, de eztán legyintettem: egye meg a fene. „Bánom is én”, mondta Olga. Nem volt időm magyarázkodni, siettem a Putnik Szállóba. A mérnök pontos volt. Gyorsan nyélbe ütöttük a dolgot. Harminc ezret kapok. Még előleget is fizetett. Holnap munkába kell álljak. Azonnal megkerestem Tornadoszt. Neki irtó tets­zett az üzlet. Mondtam neki, hogy Pud szerint a felnőttek spiclije vagyok. „Ha a felnőttek fizetnek neked, hogy le­fektessék ezeket a kis kurvákat, akkor miért ne?” Tornadosz értelmes fiú.

Hétfő

Bebújtam a rejtekhelyemre, hogy fotókat készítsek arról a nagy, ideges, szőke lányról, akit ma este hozott fel a lakásá­ra a munkaadóm. Istenem, ez az első munkám. A szél kimondottan utálatos tavaszi virágillatokat hozott be a szobába. A szagok­ra érzékeny vagyok, nagyon idegesítek. Virágok! Még csak ez kellett.

A lány kényeskedve mosolygott. „Igyunk meg valamit”, javasolta a mérnök. A lány beleegyezett. „Keresek valami jó lemezt”, állt meg tanácstalanul a mérnök. „Akarod az Ave Mariát?” Erről jutott eszembe Hem meg a Mária‑kultusz. Egysz­er a Duna parton bevallotta, nem mer a lányokhoz nyúlni, mert azok angyalok. Minden lányról szeretett volna verset írni. „Ha angyalok volnának, akkor megútálnák a ruhát, amelyet megérint a kezünk. Például, tűzbe vetnék. Bezárkóznának szobáikba, s meztelenül sétálnának”, mondtam Hemnek. De ő makacskodott. Igaz, a fővárosból én is drága, külföldi divatlapokat hoztam Tanjának, mert úgy gondoltam, Hemnek igaza van. De nem az életben, hanem a divatlapokban láttam az angyalokat. Hem néha nagyon hiszékeny. Ez a baja.

A szőke vetkőzött. Beállítottam a lencsét. Majd a fotó hiteles angyalarccá változtatja. „Ne, ne, ne”, suttogta a nagy, ideges, szőke lány. „Nem akarok meztelenül. Csak a bugyimat vetem le.” Hirtelen izzadni, szenvedni kezdtem. De jól hallottam, milyen banálisan liheg a mérnök. A nagykant játszotta. „Szeretlek, szeretlek”, ismételgette. A lány a mennyezetet bámulta. „Biztos?” „Biztos”, nyugtatta meg a férfi. Rutinosan vetkőztette, de azért meggyűlt a baja az alsóneművel. Aztán a lány szétrakta a lábát. Még mindig a mennyezetet bámulta. Nagy, halott, ökörszeme volt. Szempillája meg sem rebbent, miközben a mérnök kefélte.

Ezt a szemet le kell kapni, gondoltam, és óvatosan ráirányítottam a lencsét. Valóban a döglött tehenek szemére hasonlított a szeme.

Aztán aprókat sikoltott. „Jó, jó”, ismételgette egyhan­gúan. „Irtó szeretem így.” Lábaujját szétfeszítette. Kattin­tottam a géppel. Miközben megfeszítette a lábát.

A férfi teste megnyugodott. „Jó volt?”, kérdezte a lány­tól, és megsimította a szőke haját. „Jó”, mondta az.

A lány hallgatott. A férfi hallgatott. Csend volt, mintha valahol megszakadt volna egy hajszálfinom ér. Íme, láttam az embert. Megfeszíti az izmait, bámulja a mennyezetet, boldog, elégedett és hallgat. Így volt ez mindig, csak nem tudtuk bizonyítani. De a fénykép minden megörökít. Ez a fon­tos: a bizonyíték. Máskülönben ezt hinnék, hogy hülyék va­gyunk. Legyen elég bizonyítékotok, és kezdjétek el a harma­dik világháborút, vagy pedig bújjatok ágyba és szerezzetek bizonyítékokat. Meg így tovább.

A lány minden ok nélkül felnevetett. „Engem most irtó bánt a lelkiismeret.” „Ennek így kellett történnie”, válaszol­ta a férfi. A lány rázta a fejét, nem erről van szó. „Csak én vérzem be magam”, mondta. „Minden nő bevérzi magát, mondta a férfi. „Nem ezt akartam mondani”, idegeskedett a lány. „Egészen kellemes így. Nem érted?”

A férfi cigarettára gyújtott. „Nem félek a vértől. Amikor azt mondtam ‘irtó szeretem így’, akkor hazudtam.” A férfi elmosolyodott. Újra feltette az Ave Mariát. „No és? Tudtam, hogy hazudsz. Én is azt tettem. Mi a fenét tehettem volna? Mindenki hazudik. Kivétel nélkül, mindenki. Csak ezt nem illik bevallani. De most nincs időm elmagyarázni ezt. Majd megtanu­lod mi illik és mi nem.” A lány szemtelenül felült az ágyon, keresztbe rakta a lábát. Combja ugyanolyan izmos volt, akár azé a pincérnőé, akit a múltkor elcipelt az egyik napilap főszerkesztője. A nő, miközben vodkát tett az asztalára felemelte szoknyáját, még a bugyija is kilátszott. A főszerkesztő huny­orgott, aztán óriási borravalóval jutalmazta. A záróra után a pincérnő követte, mint a kutya. Az apám néhanapján elolvasta a főszerkesztő cikkeit, és csodálkozott, hogy miért hazudik annyit. Ha nem hazudna, akkor a nő sem húzta fel volna bugyi­jáig a szoknyáját. És kész.

„De ha mégis…”, simogatta a combját elgondolkodva a lány. Hirtelen elhallgatott. A fejét a párnába túrta, és saját testét babusgatta. „De ha mégis. „Mit, mégis?” „Ha mégis igazat mondtam?”

A pasi az ablakhoz lépett. „Ha mégis? Mit tudom én! Honnan tudjam én azt? Lehet. Majd kiderül. Próbáljuk meg. Sokan megpróbálták. Egyelőre azonban menj a fürdőszobába Ofélia.” Az utolsó mondat után elnevette magát, mintha egy jó viccet talált volna ki. Úgy látszik, ez a kedvenc szójárása.

A lány felállt. Most vettem észre, hogy nagyon szép. A teste karcsú. Két tenyerével rejtegette melleit. Olyan volt, mint egy szobor. Amikor az ajtóhoz ért, jól láttam meztelen fenekén a hatszög alakú vérfoltot. Talán a lepedő festette bőrére. A fényképezőgép után nyúltam. De aztán meggondoltam magam. Ez már pimaszság lenne.

Letetem a gépet és menekültem a friss levegőre. Jó lenne Tanjával találkozni. Ki tudja, hol kóborol? Az utca még tele volt emberrel. Jobb eltünni az éjszakában. A sötét éjszaká­ban, mondaná valamilyen nagyokos. Egy ideig a mellékutcákban kóboroltam, a szemem sarkából lestem a szerelmespárokat. A főutcán nem merik egymást nyalni. A mellékutcákban susogtak, suttogtak, nyögdicséltek, duruzsoltak. Ne is mondjam, milyen hülyének éreztem magamat közöttük. Zavartak ezek a hangok. De jó ötletem támadt. Felkeresem Csicsit. Legalább átbeszélgetjük az éjszakát. Talán. Körüljártam a káváházakat, a kerthelyi­ségeket, de nem találtam sehol. A lakásán is kerestem, de nem volt otthon. A ház előtti lépcsőre ültem, és vártam. Egy szivar kísért haza egy lányt. Az orrom előtt, a sarkon megáll­tak. „Feljöhetsz a lakásba, az öregem pártértekezleten van, utána meg a Vojvodinában nyalja a főnöke seggét. Egy előtt nem jön haza.” „És az anyád?” „Alszik, mint a bunda.” „Szerencse, hogy az apád párttag.” „Igen”, mondta a lány, és szorosan a szivarhoz bújt. Alig másztak fel lépcsőn.

Nemsokára jött Csicsi. Úgy lépkedett, mint egy kislány. Igen. „Szerbusz”, mondta, és leült mellém a lépcsőre. Rágyúj­tott. „Ittál?”, kérdeztem. „Igen. A szivarom Čortanovcira vitt vacsorára.” Aztán felnevetett. „Hallom, hogy kollégák lettünk. Gondolom, félig‑meddig.” Bólintottam. „Most már te is izé vagy”, mondta csúfolódva. Mondtam, ne járjon a szája. Én komolyan veszem a dolgom. Jó üzletről van szó. De aztán meg­sajnáltam, és hozzátettem. „Mi még gyerekek vagyunk az ilye­smire. Ugye, még gyerekek vagyunk, Csicsi?”, ismételgettem. „Apáink még élnek, és gyönyörködnek bennünk. Még dicsérnek bennünket. Olvastam az újságban, hogy mi egy kis kupac hazug­ság meg egy nagy kupac igazság vagyunk. Valami alak írta, akit irtó becsületesnek tartanak. Meg azt írta az alak, hogy semmi­nek sincs értelme.” „Én csak tiszta akarok maradni. Semmi más”, mondta Csicsi habozva. A hideg rázott, amikor meghallot­tam ezt a szót. Micsoda banális dolog, tisztának lenni! Az embert kileli a hideg még a gondolatától is. „Fázol?”, kér­dezte. „Nem.” „De fázol.” „Nem”, ismételgettem. „Pedig én látom.” Ráhagytam. Levette a mantilját. „Pulóverben vagyok”, nyugtatott meg. óvatosan rám terítette a mantilt. „Most kislá­nyra hasonlítasz”, mondta. Mondtam, nem baj, ő meg olyan, mint egy kisfiú.

„Sokszor gondoltam arra, hogy mi ketten kisgyerekek vagyunk.” „Amikor pénzt akarunk szerezni… Emlékszel?” Mond­tam, igen. Jól emlékeztem. Akkor ismertem meg Tanját. Kameni­cára akartam vezetni. De nem volt elég pénzem. „Én pedig felmentem dirihez, levetkőztetett, csókolgatta a combomat, a lábam közit. Egyre csak azt hajtogatta, ‘Olyan vagy, mint egy baba’.” „Aztán hoztad a pénzt. Vártalak a kapu előtt. Tanját Kamenicára vezettem, rizlinget ittunk, kecsegét vacsoráztunk, majd sétáltunk össze‑vissza. Ne is mondjam. Irtó hülyeség volt. Most látom, mennyire félrevezettük magunkat, Csicsi.”

„Nem akarok tudni róla.”

„Hülyék vagyunk, ártatlanok és naivak.”

„Mindenki erre a sorsra jut. Előbb vagy utóbb.”

Ebbe nem akartam belenyugodni. „Megszökünk innét egy szép napon. Amikor minden süllyed, mi nem süllyedünk. Letapostak már bennünket. Mi csak jobbak lehetünk. Igen.” „Aludni akarok”, mondta. Vigasztaltam: őrzöm az álmát. „Te irtó jó vagy.” Aztán megkérdeztem tőle, valóban boldogabb az a szivar, akit pénzért kínoz? Igazából? Bizonygatta, így van. Nem ment a fejembe. „Irtó szeretném megismerni.” „Majd bemutatom. Ismert alak. Fotói az újságokban is megjelennek.” Megsimogattam a karját, és elváltunk.

Mentem haza. Nem volt kedvem visszatérni a klubba. Nem volt kedvem semmire. Sok dolog történt velem ma. Szegény Csicsi! Amikor kinyitottam a szobaajtot, Pudot láttam, nagy szőrös mellét, hasát csapkodta. Kicsit előbb ért haza. Azt mondta, Olga pompásan keveri. Belevaló gyereknek nevezett, mert megismertettem egy ilyen szexes nővel. Nagyon elégedett volt.

Szerda

Az utóbbi időben rosszul alszom, elég, ha valaki csak megzörrenti a rolót, máris talpra ugrok. Borzalmasakat álmo­dok. Ez rossz jel.

A reggeli csend és az első napsugár jó esett. Azért, mert gyorsan megszabadított a rossz álmoktól. A postás ébresz­tett fel. A roló bordái között bedobta a levelet, a boríték lassú ívben hullott be a szobába. „Levél”, mondta Pud. Felu­grott az ágyból. Mindig ideges volt, ha levél érkezett. Attól félt, a szülei megelégelik a vizsgák körüli meséket ‑ istenem, ma már nehéz időket élünk, nem olyan egyszerű egy vizsga, mint a háború után, sok már a szakember, ajándékot kell venni a tanároknak, sokat kell hízelegni nekik, stb ‑ és hazarendelik. Nem adnak több pénzt neki. Napról‑napra hajszálon múlott az élete. Várta az utolsó levelet. Vastag, tömzsi ujjaival fele­melte a szőnyegről a borítékot és megkönnyebbült. „A tiéd”, mondta.

Ritkán kapok levelet. Tanja szép, kerek iskolás betűit ismerten fel a borítékon. Úgy látszik, nincs időnk normálisan találkozni. Szörnyű. Elernyedtem, és megyek életem e szakas­zán keresztül, mint a holdkóros. Néha megrettenek, és kérdem, mi történik velem, de mégis minden folytatódik. Az egyik bajból a másikba zuhanok. Labilis jellem vagyok, az önérzetem mindig mások lába elé hullik, akik butábbak és jelentéktelenebbek nálam. Kezdek rádöbbenni ezekre a borzalmas tényekre. Miért? Mert elegem van az egészből. Valami újat kellene kezdeni… Pud felült az ágyban. „Mi az?” „Tanjának metafizikai bántalmai vannak”, mondtam, és bebújtam a paplan alá. „Felkeljünk?” „Ne”, mondtam. „De ennünk kell”, morogta. „Mától kezdve nem eszünk”, válaszoltam a paplan alól. „Ez lehetetlen.” „De lehetséges! Mi lenne, ha éhségsztráj­kot kezdenénk?” „Miért?”, meresztette ki a szemét. A paplan alól lestem kis kerek szemét. „Csak úgy… Mindenki ellen”, kiabáltam a paplan alól. Káromkodott. Hallottam, amint csiko­rog az ágya. Felkelt. Mint mindig, először a WC‑re sietett. Ott a házinéni tegnapi Politikáját böngészte. Mindig az esemé­nyek után kullogott. Például a WC‑én tudta meg, hogy Kennedyt megölték

Rövid idő múlva Tornadosz bukkant fel, sokkal hangosabban verte a rolót, mint a postás. Kiadtam neki a kulcsot. Egy liter barackpálinkát hozott. „Most van pénzem dögivel, két újságírónő is szerelmes belém”, mondta. Vizespoharakat vett elő, idegesen töltött. Hozzánk jár inni. Az egyik poharat Pudnak vitte a WC‑re. Amikor visszatért, azt mondta, hogy Pud arról elmélkedik, hogyan szerezzen magának kocsit. „Bizony, jó lenne egy kocsi”, mondtam. Tornadosznak felragyogott a szeme. „A tengerre utaznánk és gazdag külföldi nőkre halásznánk. Csak erre vágyok. Bizisten, semmire sincs szükségem, csak egy kocsira.” Pud lépett be a szobába. „Kocsi okvetlenül kell”, jelentette ki magabiztosan, és újra töltött magának. „Tegnap voltam a várban, hát az anyja úristenit, csupa igazgató típust láttam, a legjobb nőkkel enyelegtek. Mind kocsival érkezett. A nők nem szeretnek gyalogolni. Kedvem lett volna őket kihaji­gálni. Van kocsi ‑ van nő is. Kocsi nélkül ma már szégyen az emberek szemébe nézni. Ha egyszer eladom az apám disznait…” Megállt a mondat közepén. Ha valami baja van, mindig az apja disznait akarja eladni, de aztán meggondolja a dolgot, mert állítólag sokat gürcöl az öreg. Felálltam, és öltözködni kezdtem. Mondtam, meglátogatom a mérnököt. „Kurva”, mondta Pud jó hangosan. Egészen kipirult a barackpálinkától. „Te is nekik dolgozol. Te is őket segíted. Mindenki fosztogat bennünket.” Tornadosz józanabb volt. „De legalább pénzért teszi.” Pud legyintett, és azt mondta, rosszul fizetnek ekkora gyalázatért. Mindig kitolnak velünk, olcsón adjuk el magunkat. Faképnél hagytam őket. Tulajdonképpen ostobaság velük vitat­kozni. Nekem van valami feladatom, egyelőre ez is elég. Fela­dat nélkül fabatkát sem ér az ember.

A mérnök lakásán előhívtam a filmet. Neki irtó tetszet­tek a felvételek. Valóban strammok voltak. „Ma este keresd meg a szőkét, a korzón szokott lenni”, mondta. Bólintottam „Különben szabad vagy. Ha meglátja a fényképeket, biztosan megpuhul.” Nem volt türelmem kivárni az estét. Elmentem a szőke lakása elé, leültem a közeli padra, és vártam. Irtó kitartóan tudok várakozni. Ha kell, órák hosszat üldögélek. Ilyenkor van időm magamra gondolni. Nem vártam sokat, a szőke kilépett az ajtón, és a városközpont felé tartott. Szép zöld, testhezálló ruha volt rajta. Legjobban a lábszára tetszett mégis. Elébe álltam, ki akart kerülni, mint egy tolakodót. Újra elébe álltam, és udvariasan rámosolyogtam. Igyekeztem nagyvonalú lenni. Megfogtam a karját, és komolyan beszéltem, mint egy belügyes. „Hétkor vár a mérnök a Putnikban.” Rám se nézett. „Ott leszel?”, kérdeztem. „Milyen mérnök?”, mondta, és durván eltaszított. „Nem ismerek semmilyen mérnököt.” Elővet­tem a fényképeket. Meztelen teste a fotókon is érzékien ha­tott. Megfeszített lábujjaira mutattam. „Ott leszel?” „Ott”, sápadt el, és lehajtotta a fejét, mintha sírógörcs környé­kezné. Engesztelni, vigasztalni akartam, de meggondoltam magam, elvégre ezért nem fizetnek. Csak azt bántam, hogy nem simogattam meg a szőke haját.

Tényleg elment a Putnikba. No, ilyen könnyű a győzelem. Egy ideig tétlenkedtem. Gondoltam, a holnapi gyakorlatra készülök, de aztán eszembe jutott a cím, és elment a kedvem a munkától. A gimistáknak kell mintaórát tartanom. Az ismert Keats‑sorokról kell beszélnem, amelyeket Sík szerint az ember­iség méltán becsül. Körülbelül így hangzik: A szépség az igazság, az igazság a szépség. Már nem is tudom pontosan. Az öreg Sík mindig szentis dolgokkal jön elő. Azt mondja lapozzam fel az ő jegyzeteit, azok majd kisegítenek. Mit mondjak a szerencsétlen gyerekeknek? No, majd kitalálok valamit. Eszembe jutott Tanja; felmentem a lakására. Azt mondta, ne érjek hozzá, mert ideges. „Mi történt?”, kérdeztem a lemezek között válogatva. „Az apám szerint nagyon primitív vagyok.” „Miért?” „Mert festem a szemem. Sehogy sem megy a fejébe. De ugye, festenem kell?” Mondtam, hogy igaza van, és jó lenne sétálni egyet. Egy teraszon kötöttünk ki, ahol Sašát pillantottam meg egy ismeretlen lánnyal. Az asztalukhoz ültünk. Kérdeztem, mit csinálnak. Azt mondták, unatkoznak. Aztán Saša kérdezett: „Találd ki, mit jelent ez?” Egy talapzaton elhelyezkedő három majomfigura szobrára mutatott rá. Egészen kis szobrok voltak. Mondtam, hogy nem tudom. Erre megmagyarázta, ezek a szobrok egy keleti bölcs mondást ábrázolnak. „Hogy jó ember legyél, ne láss semmit, ne hallj semmit és nem beszél semmiről.” Csakugy­an, az első majom eltakarta a szemét, a második befogta a fülét, a harmadik pedig a száját. Mondtam, hogy irtó érdekes. „Kell?”, kérdezte. „Az öregem hozta külföldről. Neked adom. Átvettem tőle, és zsebre vágtam. Jó lesz ereklyének. Egyébként elismerem, hogy babonás vagyok. Tanja egész idő alatt hallga­tott. Javasoltam neki, nézzük meg a csillagokat. „Nem bánom”, mondta. Egy rosszhírű kocsma elé vezettem, ahol egy öregember húsz dinárért engedélyezte, hogy használjuk a csillagvizsgáló­ját. A műszerre ráragasztott egy feliratot is. Húsz dinárért megtekinthetik a csillagokat. Kedvenc helyem ez. Tanja vaca­kolt, azt mondta, nem lát semmit. Mondtam, meg kell tanulnia látni a csillagokat. Aztán haza kísértem, mert az apja tizene­gyig adott neki kimenőt. Az úton panaszkodott, irtó üresnek érzi magát. „Jó vicc”, mondtam a kapuban és elbúcsúztam tőle.

Csütörtök

Reggel új öltönyt húztam, fehér inget kaptam magamra és piros nyakkendőt kötöttem. Pud kitörölte a szeméből az álmot, és arról faggatott, hová igyekszem ilyen korán. Azt hitte, megbolondultam. Nem méltattam válaszra, nagyon dühös voltam. A gimibe mentem, gyakorlati órát tartani. Az öreg Sík a tanári­ban ült. A tanárnők, azok a libák, tisztelettel vették körül. Nemsokrára csengettek. Gyorsan elővettem jegyzeteimet, átfu­tottam a sorokat. Az öreg Sík kezembe nyomta a naplót, és megveregette a vállam. „Ha szorgalmas lesz, őszre minden nap magával viheti az osztályba. Természetesen előbb diplomálnia kell.” Bólintottam „Legyen büszke a tanári hivatására, akkor is, ha rosszul fizetik. Szép dolog tanárnak lenni, majd me­glátja.” Bevallom őszintén, ilyesmire soha sem gondoltam. Az utóbbi időben nincs ihletem erre. Rápillantottam az öreg Sík egérbajszára. Fáradt voltam és ideges. Amikor beléptem az osztályba, mindenki felállt. Ez irtó zavarba hozott. Az öreg Sík, meg a gimitanár az utolsó padba ültek. Gondoltam, no most végem van. A diákok leültek, én meg azt kérdeztem, ki hiány­zik. Felemeltem a fejem és megpillanottam a nagy szőkét. Egészen hátul ült. Elment a kedvem az egész misétől. Mondtam, ma két híres verssort fogunk elemezni. „Van Keatstnak, a nagy angol költőnek egy híres verse.” A jegyzeteimbe pillantottam, és óvatosan másoltam a táblára a sorokat.

A Szép: Igaz s az Igaz: szép! ‑ sohse

áhítsatok mást, nincs több bölcsesség!”

Aztán megismételtem, a mai órán erről beszélek. A szőke kitartóan, mondhatom kedvesen mosolygott rám. Mintha számított volna, hogy hülyeségeket fogok mondani. Először érdekeltté kell tennem őket, mondtam fel magamban a leckét. Valakit fel kell hívnom. Észrevettem, az egyik fiú gyengéden megérinti az előtte ülő leány vállát. Aha, gondoltam magaban, és felhívtam a fiút. „Mit ggondolsz, mit akart a költő mondani?” Szigorúan a táblára mutattam. A fiú lehorgasztott fejjel állt előttem. Köhintettem. A fiú a füzetébe lesett, mintha onnan akarna puskázni. „Én azt gondolom, hogy a nagy angol költő… Keats… azt akarta mondani, hogy… ez a kettő egy…” Me­gállt. „Gondolod, hogy nem szabad elválasztani a kettőt?” „Igen, nem szabad elválasztani a kettőt, erre gondolt a nagy angol költő.” Megakadt. Erre felhívtam a lányt. ô pedig csak állt, és hallgatott. Éreztem, hogy most nekem kell valamit mondanom, mert különben az öreg Sík nem ad aláírást. Arról beszéltem, illetve dadogtam, hogy ezt a bölcsességet soha sem leszünk képesek elsajátítani. Ezt lehetlen megtanulni. Az igazi ember életében a szépség és az igazság azonosul egymás­sal. Biztosan van ilyen tiszta ember, de még fiatalok vagyunk, nem találkoztunk ilyennel. A legkülönbek is csak vágyakoznak erre. De aztán megvígasztaltam őket. ôk még gyerekek, jobb ha nem tépelődnek ezen. Még tiszták. De jön majd egy irtózatos nap, amikor megérzik, körülöttük minden piszkos, ezért szen­vedélyesen, türelmetlenül keresik az igazságot, amelyet szép­nek vélnek. Ekkor kezdődik a baj. Ha tépelődnek, rádöbbennek, ifjúságuk ostoba hazugság volt. Lehet, hogy mindig hiábavalóan keresni fogják a kettő egységét, de aki megtalálja, nagyon bolog lesz. ěgy születik meg tiszta ember, akit mindenki sajnálatra méltónak tart. Meg így.

Rögtön láttam, nem figyelnek rám. A nagy szőke szemét figyeltem, eszembe jutottak kifeszített lábujjai, a hangja, amikor szemébe vágta a mérnöknek, hazudott, amikor nyögdic­sélte, hogy irtó jó volt a szex. Kutyául éreztem magamat. „Persze azok az igazi bölcsek, akik felismerik, soha sem találják meg, amit keresnek, de mégis kitartóan keresik. Ezért rohan el felettük az idő. Félénken pillantottam az öreg Síkra. Jegyzetelt. Lehet, hogy éppen azt írja, össze‑vissza beszéltem. De ilyesmiket magoltatott be velünk. Miért ne lenne jó, amit mondtam? Elvégre mondani kell valamit, az istenit. A zsebembe nyúltam, megsimítottam a majom‑szobrot. „Mert nem igaz, hogy az ember képes e kettő nélkül élni. Csak az egyik előbb, a másik pedig később sínyli meg hiányát. Keats figyel­meztet bennünket, sose feledkezzünk meg vágyakozni a szép­ség és az igazság egysége után. Mert igazság nélkül nincs szépség, és szépség nélkül sincs igazság.” A szőke még mindig kitartóan jegyzetelt. Egyedül ő figyelt rám. Amikor befejez­tem, felnyújtotta a kezét. „Tessék”, mondtam. Felállt. Láttam, zavarban van, ez jól esett. Aztán megszólalt. „Gondolja… gondolja, hogy ez elérhető?” Rápillantottam, nem tudtam eldönteni, komolyan kérdez‑e vagy csak heccel. Az öreg Síkra pil­lantottam, és kínkeservesen kimondtam. „Gondolom, hogy ez lehetséges.” „Gondolja, hogy ma is?” „Igen. Vannak emberek, akik megtalálták.” Ekkor az egyik fiú szólásra nyújtotta a kezét. „Szerintem is lehetséges. Ezek az emberek összhangban vannak korukkal és békében élnek önmagukkal.” Ilyesmiket magyarázott.

Irtó szégyeltem magam. Egyszer a mérnök lakása előtt megvárom a szőkét, és megkérem, ne haragudjon rám. Túl kell élni ezt a sok hülyeséget. A fiú vékony, sápadt arcát figyel­tem, és elmosolyodtam. Csengettek. A napló után nyúltam. Azt ajtónál megvártam az öreg Síkot, együtt léptünk ki a folyosó­ra. Sík nem szólt semmit. Halkan magyarázott valamit a gimita­nárnak. Ilyen cudarul soha nem éreztem magamat.

Megelent: Végel László: Újvidéki trilógia: Egy markó emlékiratai, Áttüntetések, Eckhart gyűrűje. Jelenkor Kiadó, Pécs – Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1993.