A Duna utca

Nominentur Neoplanta

„Nominentur Neoplanta„, jegyezte fel latinul Mária Terézia az újvidéki polgárok írásos kérvényére, amelyben kérik, hogy a Péterváradi Sáncok nyerjék el a szabad királyi város címet, mivelhogy többé nem egy katonai település, hanem egy szabad kereskedő város polgárai akartak lenni. És megfogalmazódott kozmopolita óhaj is: minden nép saját nyelvén nevezze meg a városát. Több mint kétszáz évvel ezelőtt, 1748. február 1-jén, latinul, a néhai kozmopoliták nyelvének oltalma alatt hivatalosan megalapítottak egy Duna parti várost, amelynek születésnapját évtizedek óta nem ünnepeljük. Születésénél szabók, földművesek, csizmadiák, vendéglősök, kereskedők, cipészek bábáskodtak, most egyetemi tanárok, ügyvédek, írók, orvosok, politikusok feledkeznek meg róla. Múltak az évek, az évtizedek, s minden február 1-jén, nemzedékről-nemzedékre megbotránkoztató csendre ébrednek a házfalak, a terek, az utcák, a piacok. Ez a csend jellemző ránk: beférkőzött a szellemünkbe, úgy érzékeljük a szívünkkel, mint a morfinista agya a tű hegyét.

A hatalom üldözte ezt a csendet. Még ezt is! Éppen ezért sokat és hangosan ünnepeltünk! Jubileumokat, kongresszusokat, nevezetes és mellékes történelmi dátumokat. Azok tervezték a zászlóerdőket, akik legkevésbé ismerték a tereket, az utcákat: akik nem vettek tudomást az alapításról. Számukra csak az volt a fontos, hogy egy ritmusra és egyformán táncoljunk, hisz meg sem fordult a fejükben, hogy a városnak soknevű, soknemzetű múltja van. Ünnepeltünk, akkor is, ha nem akartunk. Most új ünnepeket követelnek, leghangosabban azok, akik a tegnapikat rendezték, de egyről továbbra is megfeledkeznek: a születésről, a kozmopolita latinról. Akik viszont legalább magukban megemlékeznek az apokrif születésnapról, azok a múltban sem ünnepeltek túl hangosan, nem teszik ezt a jelenben sem, mert valami hiányzik az életükből. Nincs más hátra, minthogy az emlékezetből száműzött kezdet köré kis kört húzzanak, és megrendülve tapasztalják, hogy olyan sokat kell a körön kívül botorkálniuk.

Alkalomadtán végigsétálok a Duna utcán, amelynek sarkán felépült az első újvidéki emeletes ház, megvizsgálom az épületek szürkéllő ablakait, megbámulom a félhomály varázslatában megszépülő kirakatokat; ellenőrzöm az ismerős üzleteket, vigasztalom magam az utcával, ahol először megkapaszkodott a szabad polgári kéz és gondolat, hogy az elkövetkező évszázadban, e régióban párját ritkító szellemi és anyagi gyarapodásra tegyen szert. Mi lenne, ha így fejlődött volna az elmúlt évtizedekben is?

Február 1-jén, a saját születésnapomon, rendszeresen felkeresem ezt az utcát, és arra gondolok, ugyan hányan keresik a rejtőzködő újvidéki városi világot, amely arra a születésnapjától megfosztott gyermekre emlékeztet. Nem lázadozik, megszeppenve jár mások születésnapjaira. A város isten háta mögötti falvakat ünnepelt és ünnepel, de menekül saját ünnepétől. A sajátossága sebhely, amiről hallgatni kell. Valójában, mi másra gondolhatnék a Duna utcában, a saját születésnapomon? Csak egy sebhelyre, amelyet takargatunk, mert lehetetlen bebizonyítani, hogy létezik.

Idézzem meg az újvidéki zárkózottságot, az actio in distancot? Reménytelen próbálkozás lenne, hiszen a városba beözönlő premodern tömegek nem vesznek tudomást a pannon csendről. Keressem az elvesztett polgárt? Már az emléke is eltűnt! Vagy gondoljak az Európa, a nemzetállamok, a Balkán peremén élők megannyi traumájára, tehetetlenségérzésére, hanyatlására, naiv sznobizmusára? Talán ők képviselnek még némi reményt.

Az újvidéki sajátosság jellemzője, hogy nem lehetett egyértelműen sem ez, sem az, hisz a peremvidéki életérzés azt jelenti, hogy az ember gyökerei állandóan szakadoznak, a sokágú hajszálerek fájnak legjobban. A peremvidéki embert többféle anyagból gyúrták, sehova sem tartozik teljesen, de sokfelé kötődik; többet lát, de mégis mindennek a szélén marad. Sorsszerűen eklektikus, polifonikus és ezért soha sehol sem értik pontosan, mit mond. Aztán csendben és észrevétlenül mindenből kihullik.

Festői kisváros, mondja a kíváncsi idegen, aki megtekinti a Duna utcát. Pannon idill, bólogat az elegáns nagyvilági hölgy, aki időnként meglátogatja a bennszülötteket. Milyen jó néha hazatérni, rebesgeti, de mindenki tudja, hogy hazudik. Megnemesített barbárság, jegyzi meg egy véletlenül betévedt külföldi gentleman. Aztán siet tovább. A déli Közép-Európa, szól közbe félénken egy gyökértelen álmodozó. Aztán a könyvtárába menekül. Az északi Balkán, inti le egy a realitásokkal számoló, tagbaszakadt férfiú. Roppant boldogtalan kilátóhely, Európa négy égtájára nyíló, ködbevesző pont, révedezik magában, aki hosszabb időt töltött el ebben a városban, tehát naponta végigbaktatott a Duna utcán, s megleste a mellette elhaladó emberek bizonytalan tekintetét, miközben megundorodott minden nosztalgiától.

Minden állítás tartalmaz némi igazságot. De éppen csak annyit, hogy mindben kételkedjünk egy kicsit. Az emberekben belülről túl sok lemondás gyűlt össze, mert kívülről túl sok rusztikus optimizmust, életerőt szállítottak ide. A kettő között nem vergődtünk át büntetlenül. Legfeljebb ügyesen félrevezettük magunkat. A Duna utcában ácsorogva vizsgálom a parkból érkező férfiakat és nőket, akik azt gondolják, hogy egy percre kikapcsolódtak, másféle levegőt szívtak. Így vagyunk mi is, akik szenvedélytől vagy rögeszmétől vezérelve időnként betérünk ebbe az utcába. Azt gondoljuk, hogy valahol voltunk, legalább egy rövid időre megfeledkeztünk urbanitásunk tragédiájáról, amelyet szüntelenül érkező archaikus csoportok tettek abszurddá. S közben azon töprengünk, hogy milyen jó volna szenvedélymentes, kifinomult életet élni. Aztán rettegünk azoktól, akik elhitették magukkal, hogy ez valóban lehetséges, mert itt többet ártottak a szép hazugságok, a kellemes önámítások, mint a durva erőszak.

Néha arra gondolok, hogy soha sem távozom a Duna utcából, örökre itt maradok, toporgok, mint egy elfelejtett strázsáló, aki elfelejtette a jelszót, azt sem tudja, mit kell őriznie, feleslegesen őrködik, de mégis marad, mert nincs hová visszavonulnia; nem a felszentelt lokálpatriotizmus vezérli, hisz céltalan ragaszkodásával csak az otthontalanságot tudatosítja magában. Bizonyosságot és némi reményt csupán abból a felismerésből merít, hogy saját kitartásának köszönve eggyel több felesleges ember sétál az utcán.

Az újvidékiek ugyanis felesleges emberek lettek. De a városlakónak ennyi is elég. Eleget hitegették azzal, hogy csak egy igazság és sok hazugság van. Időnként meggyőzték erről, de arra sehogy sem kapott választ, hogy mi az a nyálkás, ragacsos, kocsonyás anyag, ami a kettő között van, s amibe elrejtőztek azok, akik hosszú és irgalmatlan évtizedeken át meghatározták, hogy mi a hazugság és mi az igazság. Ha a kocsonyás anyag mindent elönteni készül, akkor valószínűleg csak egy hazugság van, és sok igazság, állapítja meg magában, és úgy érzi, ezek után könnyebben viseli el a hiábavalóságot.

Úgy állok a Duna utca közepén, mint az őr, aki nem kell senkinek. Figyelek és várok. Valójában otthontalan vagyok, mint sokan, akik céltalanul őrködnek, és egy megtagadott születésnapra gondolnak. Nem türelmetlenkedem, csendben, egymagamban várakozom. Arra ítéltem magam, hogy ebben a városban éljek, amelyet önmagától idegenített el a rurális szellemmel átitatott történelem. Ez a múlt lett a legkönyörtelenebb és a legaktuálisabb jelenünk, amelyben elvesztett urbanitásunkat keressük. A polisz lakosát, a szabad újvidéki polgárt: most már tudjuk, hogy csupán egy kitalált történettel áltattuk magunkat.

Szerbül 1992-ben jelent meg a Život na rubu c. k0tetben. Magyarul nyolc évre rá 2000-ben a Peremvidéki élet c. kötetben látott napvilágot.

Dunavska ulica

NOMINENTUR NEOPLANTA

„Nominentur Neoplanta“ – pribeležila je na latinskom Marija Terezija na pismenu zamolnicu građana ovdašnjih u kojoj traže da Petrovaradinskim šančevima Imperatorka podari naslov slobodnog kraljevskog grada. Ovi su ovim izrazili svoju želju da budu građani ne jedne vojne naseobine, već jednog slobodnog trgovačkog grada. I u ovoj zamolnici formulisano je i njihovo kosmoplitsko opredeljenje: da svaka nacija na svom jeziku imenuje svoj grad. Pre više od dvestapedeset godina, 1. februara 1748. godine, pod patronatom latinskog jezika nekadašnjih kosmopolita i zvanično je osnovan ovaj podunavski grad čiji rođendan već decenijama ne proslavljamo. Njega su doneli na svet krojači, ratari, obućari, gostioničari, trgovci, pinteri, a sada ga zaboravljaju univerzitetski profesori, advokati, pisci, lekari, političari. Prolazile su godine, decenije, i svakog prvog februara, s generacije na generaciju, trgovi, ulice, zidovi,pijace osvanjivale su u skandaloznom muku. Ovaj muk je karakterističan za nas; uvukla se u naš duh, senzifikujemo je srcem, kao mozak morfiniste vrh igle.

Vlasti su proganjale tu tišinu. Čak i ovu! Baš zbog toga smo praznovali često i bučno! Jubileje, kongrese, značajne i beznačajne istorijske datume. I sve te parade sa zastavama i transparentima planirali su oni koji su najmanje poznavali ove trgove, ulice: koji nisu hteli da znaju za početak. Za njih je bilo važno samo to da jednoobrazno plešemo na zadati ritam, jer nije im ni palo na um da ovaj grad ima više imena, višenacionalnu prošlost. Slavili smo, praznovali, i kada to iskreno nismo hteli. Sada traže nove praznike, a najglasniji u tome su opet oni koji su priređivali dojučerašnje proslave, i pri tom opet zaboravljaju jedno: rođenje, kosmoplitski latinski. A oni koji se makar u sebi prisećaju apokrifnog rođendana, ni u prošlosti nisu praznovali previše bučno, pa ne čine to ni sada, jer su svesni određenih praznina u svom životu. Nema druge nego da oko ovog, iz sećanja prognanog početka, nacrtaju mali krug kredom, i da budoko potreseni, primete kako gotovo neprestano moraju da se batrgaju izvan tog kruga.

Ponekad se prošetam Dunavskom ulicom, na čijem je uglu podignuta prva spratna kuća u Novom Sadu, osmotrim sivkaste prozore zgrade, piljim u izloge koji, u polumraku, izgledaju lepši; razgledam poznate dućane, pokušavam da se utešim ovom ulicom u kojoj je prvi put uhvatilakorena slobodna građanska ruka i misao da bi u narednom stoleću u ovom regionu ostvarila izuzetno duhovno i materijalno bogatstvo. Gde bismo bili da se ovako mogao razvijati i tokom proteklih nekoliko decenija?

Prvoga februara, na vlastiti dan rođenja, redovno odlazim u tu ulicu i razmišljam o tome koliko nas ima koji tragaju za skrivenim urbanim svetom Novog Sada koji, po svemu, podseća na dete kojem roditelji prećutkuju rođendane. Ono se ne buni, pomalo sa zebnjom odlazi na tuđe rođendane. Grad je proslavljao i proslavlja sela Bogu iza leđa, ali beži od vlastitih praznika. Vlastitu osobenost doživljava kao ranu o kojoj radije ćuti. Zbilja, o čemu drugome bih i mogao da razmišljam u Dunavskoj ulici, na dan vlastitog rođendana? Samo o jednoj rani, ili ožiljku, koje brižljivo krijemo jer je nemoguće dokazati da postoji.

Da evociram novosadsku zatvorenost, to svojevrsno actio in distanc? Beznadežan bi to pokušaj bio, jer premodrne mase koje su preplavile grad, neće da znaju za panonsku tišinu. Da tražim izgubljenog građanina? Niko ga se više i ne seća. Ili da pomislim na bezbrojne traume onih koji žive na rubu Evrope, nacionalnih država, Balkana, na njihovo osećanje nemoći, dekadenciju, naivni snobizam? Možda oni još predstavljaju neku nadu.

Jedna od karakteristika novosadske osobenosti ogleda se i u tome što grad nije mogao da bude jednoznačno ni ovo, ni ono, budući da osećanje života na rubnim predelima podrazumeva i neprestano kidanje korena ovdašnjih ljudi, i da su te prekinute fine niti najbolnije. Ljudi s rubnih predela umešani su od različitih materijala, nisu u potpunosti ni ovde, ni tamo, više vide, ali ipak ostaju na ivici svega. Sudbinski su eklektični, polifonični, i baš zbog toga nikad nigde i ne čuju šta tačno govore. A potom tiho i neprimetno ispadaju iz svega.

Živopisni gradić – kaže radoznali stranac koji posećuje Dunavsku ulicu. Panonaska idila – dodaje elegantna belosvetska dama koja povremeno posećuje urođenike. Oh, kako je divno vratiti se kući, šapuće, ali svi znaju da laže. Oplemenjeno varvarstvo – primećuje jedan ovamo slučajno zalutali džentlmen iz sveta. I odmah potom žurno odlazi. Južni deo Srednje Evrope – prekida ih plašljivo sanjar bez doma i zavičaja, i beži zatim u biblioteku. Severni Balkan – suprotstavlja se mišićav muškarac koji, očito, računa s realitetima. Golemi, nesrećni vidikovac s pogledom na sve čitiri strane Evrope, tačka koja se gubi u izmaglici – razmišlja u sebi onaj ko je duže vremena proveo u ovom gradu, što znači da je skoro svakodnevno prolazio i Dunavskom ulicom, uočio nesigurne poglede ljudi s kojima se mimoilazio i ogadio se svake nostalgije.

Svaka tvrdnja sadrži nešto istine. Ali samo u tolikoj meri da u nama pobudi malo sumnje u sve. U ljudima se iznutra nakupilo, nataložilo previše rezignacije jer je u ovaj grad spolja dopremljeno previše rustičkog optimizma, životne energije. Između ova dva pola nismo prošli nekažnjeno. U najboljem slučaju, polazilo nam je za rukom da spretno zavaramo sebe. Dreždeći u Dunavskoj ulici, osmatram žene i muškarce koji misle da su se na minut-dva issključili iz svakodnevnice, da su udahnuli nekakav drugačiji vazduh. Takav je slučaj i sa nama koji, gonjeni strašću ili nekakvom fiks-idejom, povremeno svraćamo u ovu ulicu. Mislimo pri tom da smo negde i bili, i da smo makar nakratko zaboravili na tragediju našeg urbaniteta koji je, prodorom arhaičnih masa, doveden do apsurda. U međuvremenu sanjarimo o tome kako bi dobro bilo da živimo obestrašćenim, prefinjenim životom. I odmah potom pribojavamo se onih koji su uverili sebe da je to i moguće, jer ovde su nam više štete nanele lepe laži, ugodne samoobmane, nego gruba sila.

Ponekad pomislim da nikad neću otići iz Dunavske ulice, da ću večno ostati ovde, dreždeći kao neki zaboravljeni stražar koji je i sam zaboravio lozinku, a i to, šta zapravo treba da čuva, njegovo stražarenje je nepotrebno, ali on ipak ostaje na svom mestu jer nema gde da se povuče; ne rukovodi se osveštenim lokalpatriotizmom, jer svojom besciljnom privrženošću on u sebi samo utvrđuje svest o uzaludnosti. Izvesno samopouzdanje i nadu crpi jedino iz spoznaje da se, zahvaljujući vlastitoj ustrajnosti, ovom ulicom šeta samo jedan suvišni čovek više.

Novosađani su, naime, postali suvišni ljudi. Ali gradskom stanovniku je i toliko dovoljno. Dosta su mu utuvljivali u glavu da postoji samo jedna istina i samo jedna laž. Povremeno su i uspevali da ga u to ubede, ali nikad nije dobio odgovor na pitanje šta je ona sluzava, lepljiva, pihtijasta masa koja se između njih prostire, i u kojoj se kriju oni koji su dugi niz decenija određivali šta je istina, a šta je laž. Ako sad ta pihtijasta masa preti da preplavi sve, sva je prilika da postoji samo jedna laž, a mnogo istina, konstatuje u sebi i potom mu se učini da unekoliko lakše podnosi uzaludnost.

Stojim nasred Dunavske ulice poput stražara koji nikome nije potreban. Osmatram i čekam. Osećam se zaprvo kao stranac poput mnogih drugih koji besciljno stražare, prisećajući se jednog uskraćenog rođendana. Nisam nestrpljiv, tiho i sam iščekujem događaje. Osudio sam sebe da živim u ovom gradu kojeg je ruralnim duhom natopljena istorija otuđila od njega samog. Ova prošlost je postala naša najnemilosrdnija i najaktuelnija sadašnjost u kojoj tragamo za našim izgubljenim urbanitetom. Za stanovnikom polisa, slobodnim građaninom Novog Sada: sada već znamo da smo se obmanjivali samo s jednom izmišljenom istorijom.

Iz knige: Život na rubu, Novi sad, 1992.