2009. június
Gyurgyák kijózanító szavai
Gurgyák János a Népszabadságban az individualizmus és a nemzeti érzés, a nemzeti hovatartozás közötti új összhangról értekezik. Majdnem lehetetlen feladat, mert mindkét oldalon ellentétként értelmezik ezt a viszonyt. Ezt példázza az egyre durvább közbeszéd. Vádak, vádaskodások, minden a hatalomért való küzdelemért fajul. Még a Trianon-diskurzust is ez határozza meg. A Vajdaságban a vidéki szónokok Trianonról szónokolnak és cikkeznek (visszaélve ezzel a mélységesen mély fájdalommal) s nagy kérdés, hogy mit érnek Gyurgyák kijózanító szavai: „Ez az érzelmi fixálódás azonban lehetetlenné teszi egyrészt, hogy továbblépjünk egy modern nemzetkoncepció felé, másrészt, hogy megszabaduljunk a sérelmi politizálástól, valamint az örökös panaszkodástól és pesszimizmustól.”
Az alapítványokról
Egy fiatalember leveléből: „Az, aki egy életen át nem tud az alapítványi támogatás nélkül élni, olyan, mint a suhanc, akit folytonosan pólyáznak.”
Vizsgatétel
Olvasom, hogy a vajdasági magyar pártok nagy része kitörő örömmel üdvözölte a magyarországi jobboldal győzelmét. Magától értetődő, hiszen ezek a pártok is a jobboldalon helyezkednek el. De ugyanakkor olvasom, hogy egyre kevesebb magyar diák iratkozik magyar tagozatokra, amit nem nevezhetek magától értetődőnek. Ki fogja egyszer kimondani, hogy ez az itteni pártok történelmi veresége. Többé nem arról van szó, hogy melyik pártnak hány képviselője van, hanem arról, hogy a mindennapi életben milyen hatást gyakorolnak a közösségre. A hatás egyre kisebb. Sajnos, teszem hozzá, mert immár huzamosabb ideje ez a kisebbségpolitika alfája és ómegája. Hány magyar diák iratkozik a magyar tagozatokra? Minden további kérdés erre épül. Ez a mérce és ez a mérték. Ez a vizsgatétel. A nemzet, írta Renan, mindennapi népszavazás. A mi esetünkben az oktatásügy nagyon konkrét mindennapi népszavazás.
Változnak az idők
Nem csak Milosevic szerbiai, hanem Bozovic vajdasági funkcionáriusai is visszatértek. Követelik a jogaikat. A jogtiprókból jogvédők lettek.
A tekintélyről
A hatalom soha sem tűrte meg a hatalom nélküli tekintélyeket. Ezért vesztette el a tekintélyét.
A méltó ellenfélről
Hol kezdődik a függetlenség és a szabadság? Ott, ahol bíráljuk azt is, amit tisztelünk, s időnként hálát adunk a sorsnak, hogy méltó ellenfelet biztosított számunkra.
Menekülés a derűbe
Újvidék pezseg. Alighogy befejeződött a nagy fesztivál, a Sterija Játékok, kezdődik a CinemaCity. A város vagy tíz pontján, a Miletic utcában, a Duna parkban, a Katolikus portán szabadtéri mozit állítottak ki és még éjfélkor is filmeket vetítetnek. Az utca tele van fiatallal. Menekülés a derűbe.
A piacon
Az újvidéki Futaki utcai piacon egy horvárországi menekült palicsi almát árul, s közben az egyik imerős kuncsaftnak arról számol be, hogy a minap Zágrábban járt. Zágráb sem a régi, sopánkodik. Mi bajd vele, kérdezi a kuncsaft. Örökre elveszett az a régi úri Zágráb, folytatja mélabúsan, mert tele van boszniai horvát menekülttel.
Jelszavak és pártprogramok
Nem vagyok soviniszta, csak az albánokat ki nem állom. Nem vagyok soviniszta, csak a romákat ki nem állom. Nem vagyok soviniszta, csak a magyarokat ki nem álom. Szerbia a szerbeké! Magyarország a magyaroké! Románia a románoké! Szokásos kelet-közép-európai és balkáni tribalista jelszavak és pártprogramok. Egy eszkimó meséje jut eszembe. Mit tartasz erkölcsi jónak, kérdezték az eszkimót. Amikor a mi törzsünk feldúlja a másik törzs táborát, elrabolja asszonyait. És mit tartasz erkölcsi gonoszságnak? Azt, amikor a másik törzs feldúlja a mi táborunkat és elrabolja asszonyainkat.
A piacon, újra
Egy fiatal magyar filmrendező vizsgaelőadást készít, a filmje a mindennapi életemről szól. Kisétálunk az újvidéki piacra, ahol szóba elegyedünk egy földvári magyar kofával. A kofaasszony és én felsoroljuk, hány magyar árus dolgozik ezen a piacon. Kevesen állapítjuk meg. Aztán a magyar kofa elárulja, hogy miért. Mert nagyon nehéz asztalhoz jutni. Ő már negyven éve dolgozik itt, kiváló fokhagymát, paradicsomot, krumplit árul, s ismeri a körülményeket. Meg a buktatókat. Aztán az asszony egy kiselőadást tart az etnikai jellegű protekcionizmusról. Apróságok, mondanák a főfoglalkozású magyarok. Mi köze a piaci pultnak a kisebbségi jogokhoz? Nekik azt válaszolom: itt kezdődik minden. Az emberek mindennapi életében játszódnak le a legnagyobb drámák. „Semmi szükség arra – írta Illyés Gyula -, hogy a nép mondanivalóját az írók közvetítsék, színezzék. Csak rontanának rajta.„
Szenttamáson
Nagyon jól esett osztály- és iskolatársaim meghívása a szenttamási irodalmi estre, hiszen ebben az évezredben ott akkor is felléptem, amikor a Vajdaság más helységeinkben a kisebbségi politikai és kulturális elit úgy találta, hogy jobb, ha nem találkozom az olvasóimmal, habár könyveim egyre másra megjelentek. A szülővárosom könyvtára akkor is meghívott. A legnehezebb mindig ott szerepelni, ahol jól ismernek. Berlinben, Hamburgban, Münchenben, Lipcsében, Frankfurtban és Bécsben könnyű volt pódiumra lépnem, Szenttamáson nagyon nehéz. Ezt érzékeltem pár héttel ezelőtt is, amikor Újvidéken megnyitottam az idei Sterija Játékokat. Közel ezer néző ült a színház nagytermében, azok közül több százan ismernek, éberen figyelik, hogy a hitelesek-e megnyitóbeszéd mondatai. Ilyenkor áll mérlegre az ember, attól tartva, hogy egyetlen rossz mondat is leleplezi, árnyékot vet rá. Nehéz volt Újvidéken, de még nehezebb Szenttamáson, a barátok, az osztály- és iskolatársak színe előtt. S nekem különösen nehéz, mert soha sem akartam hízelegni az olvasóimnak, mivel úgy gondoltam, hogy ezzel lebecsülöm őket. A szülőföldről szóló idillikus történeteket sem kedveltem, mert azt gondoltam, hogy ez is a hízelgés és a lebecsülés egyik formája. Egyébként gondoljunk csak Kosztolányi regényeire, arra, hogy milyen kíméletlenül irt a világunkról. Továbbá én a szenttamási utcám népétől plebejusi kozmopolitizmust tanultam, nem pedig egy helyben toporgást. Ma is azt gondolom, hogy nem a vidék a provinciális, hanem az elit, amely a vidékkel takaródzik. (Ezt már régen kifejtettem a Radomir Konstantinoviról szóló esszémben.) S mint ahogy a „Mi a magyar?” című gyűjteményes kötetben kifejtettem Szenttamás különleges kilátópont az egész Bácskára. A városka az észak-déli és a kelet-nyugati közlekedési útvonalak metszéspontján terül el. És a Ferenc József, illetve a Duna-Tisza-Duna csatorna szeli át. Története paradigmaértékű. „Szenttamás és még néhány városka csupán abban különbözött, hogy (Trianon előtt) a szerb nagybirtok fölényesen dominált. A szenttamási magyarok hatványozottan érezték át azt, ami meghatározta a délvidéki magyarság távlatát, gondolkodásmódját, életérzését és életmódját: a nemzeti szólamokban gondolkodó magyar uralkodó osztály már régen levette a kezét erről a vidékről. Trianon pontot tett egy folyamat végére, amely jóval előbb kezdődött. Paradox helyzet állt elő. A magyar tömegek a Trianon előtti Délvidéken nem csak a szociális elnyomást tapasztalták, hanem a nemzeti elnyomást is a bőrükön érezték. A Trianon előtti magyar politika áldozatai voltak, s azok maradtak a békeszerződés után is”. Ezen is gondolkodjanak el azok, akik Trianonról szónokolnak, ne feledkezzenek meg arról, hogy a magyar úri osztály már Trianon előtt cserbenhagyta a peremmagyarságot.
Az ígéret földjéről
Hol található az ígéret földje? Ott, ahol eltemetnek bennünket és senki sem kísér ki utolsó utunkra.
Csoda történt
Húsz ével ezelőtt temették újra Nagy Imrét. Budapestre utaztam, mert barátaim azt üzenték, hogy Magyarországon csoda fog történni. Emlékszem a csempészekkel teli vonatra. Az ünnepségen a hátsó sorokban álldogáltam, csak hangfoszlányokat hallottam, és nem hittem a fülemnek. Kételkedtem a csodában, azt gondoltam a képzeletem játszik velem. Aztán kiderült, hogy mások is így gondolkodnak. A csoda azonban megtörtént. Arra senki sem gondolt, hogy mi lesz a csoda után.
Családi Kör, 2009. június 18