Kultúra a senkiföldjén

Köszönet a tanácskozás szervezőinek, mert lehetővé tettek számomra, hogy bevezetésként elmondjak néhány szubjektív gondolatot. Bizonyára számos értékes szakmai értekezés hangzik majd el, bonyolult kapcsolatok tárulnak fel, én azonban szerényen megelégednék, hogy szóvá tegyek néhány személyes dilemmát a tanácskozás tárgyával kapcsolatban. Ha másért ne, akkor azért, mert ami ezúttal a tudományos elemzés tárgya lesz, az számomra az élet és az irodalom része volt. Mondhatnám az is, hogy befejezetlen kísérlet, vagy pedig kaland.

Magyar íróként a határon élek és alkotok, és így hát volt alkalmam megtapasztalni, hogy a kultúrák csak ott találkozhatnak, ahol van határ, vagy ahol jól ismerik a határokat. A peremvidékeken, a peremvilágokban. A határok tudatos peremvidéki működése és a kultúrák találkozásának nagy paradoxon sokszor eszembe juttatja Franz Kafkát, akit a kisebbségi és a határkultúrák nagy ősének tartok. Zsidó származású, osztrák állampolgárként, Prágában német nyelven irt vagyis idegen nyelvi környezetben,. Oly kiváló irodalomteoretikusok Gillez Deleuze és Félix Guattari ezt meghatározónak nevezték amelynek írói, esztétikai következménye volt. Meghatározta regényvilágát, de mondatszerkesztését is. A végeredmény azonban az, hogy német író a csehek is sajátjuknak tartják és így is ünnepelik. A cseh irodalmi hagyomány része. .

A kultúrák találkozása engem mindig erre a kafkai kötéltáncra emlékeztet.

Kötéltánc? Igen! A határkultúrában élő író ugyanis nyelvének nomádja, bevándorlója, aki a nyelvi bölcsőből kilopva kötélen táncol. Ez a tény pedig nem csak, a regényvilág jelentését határozza meg, s ez a szituáció nem csak arról szól, hogy milyen hatások érik, vagy milyen hatást gyakorol az egyik alkotó a másikra, vagy az egyik kultúra a másikra, hanem a művészi forma, a művészi világkép meghatározója is Ahol a kultúrák találkoznak, ott nem csak másikról való beszédről van szó, hanem arról is, hogy másképpen beszélünk. Beleszól a regény nyelvi megformálásába is. Ennek a kisebbségi, illetve határirodalomnak, hogy a már említett szerzők definícióját idézzem: „a nyelvi deterritoriazáltság, az individuálisnak a közvetlen politikára való rákapcsolódása, valamint a kollektív megnyitalkozás-elrendeződés”.

De nem csak ennek a nyelvi nomádságnak a súlya, kínja és jutalma követett munkásságomban. Szellemi érlelődésem Újvidéken, a közép-európai és a balkáni kultúrák találkozási pontján történt, irodalmi világom is itt fogalmazódott meg. Nyugtalan, sokszor baljós világok határvilágában élek, úgy is mondhatnám, hogy a Balkán és a Kelet-Közép-Európa határán. Ha az újvidéki Duna-hídra lépek, úgy tűnik két világba tekintek be, és éppen azon a hídon fonódnak össze és kerülnek egymással konfliktusba az egymástól eltérő értékrendek. Ami cseppet sem nevezhető idillikus élménynek, hiszen Európa eme pontján a történelmet alaposan megszenvedő kis nemzetek évszázadokon keresztül néztek egymással farkasszemet, féltek egymástól és gyanakodtak egymásban. A kultúrák találkozása tehát nem nevezhető idillikusnak. Egyszerre drámai, katartikus és nemes, európai hivatás.  Ez a történet erőteljesen jellemezte a XX. századot.

A berlini fal ledöntése után bennem is megcsillant a remény, hogy ez a század rövid lesz, és számos történésszel együtt arra gondoltam, hogy 1918-ban kezdődött század, végre, 1989-ben véget ér. Két évtized múltán rá kellett döbbennem, hogy nem így történt, a mi régiónban továbbra is a XX. században élünk, a régi traumákkal küzdünk, bármennyire is szeretnénk kilábolni belőlük. Időközben Euróba ege is beborulni látszik, Európa immár nem hasonlít az új, egyesülő Európa eufóriájában élő kilencvenes évek Európájára. Ha pedig a kontinens fejlettebb országaiban beborult az ég, akkor a mi régiónkban villámok csapkodnak. Csak az a kérdés, hogy idejében észleljük-e őket.

Engedjék meg, hogy erről szólva kifejezzem aggodalmaimat. Az elmúlt években észre kellett vennem, hogy az európai kultúra legjobbjai egyre gondterheltebben emelik fel a szavukat a szélsőségek, legfőképpen az egyre inkább előretörő soviniszta szélsőjobboldal ellen. Európát a szorongás és a félelem kísértete járja be. A régiónkban pedig ez hatványozott következményekkel jár. A kommunista egypártrendszer bukása után a nemzetek fellélegeztek, úgy vélték megszabadultak, megszabadultak egyféle önkénytől, de nem szabadultak meg a régi traumáktól. Az egymástól való félelem politikája arra készteti a tömegeket, hogy még az eget is felparcellázzák. A „másik” a legjobb esetben „ismerős idegen” lehet. Tömegdemokráciában élünk, tömegnacionalizmussal szembesülünk, amelyben a kultúrák találkozását, párbeszédét nagy gyanakvás kíséri.

Nem vagyok a színtelen és jellegtelen kozmopolitizmus, a jellegtelen „reptéri univerzalizmus” híve, amely az egyik fővárosból a másikba repkedve mindenütt ugyanazt látja, hiszen ifjúkoromtól kezdve az volt a vágyam, hogy globálisan álmodjak, és lokálisan alkossak. Az egészen munkásságom az újvidéki világban gyökerezik, e város és e vidék nélkül nem vagyok képes elképzelni munkásságom. Peremvidéki élet, ezt a címet adtam egyik régi, 1992-ben megjelent könyvemnek, amelyben szóltam az írói dilemmákról, a görcsös és megkésett nemzetépítés korában.

A nemzetállami építésének nagy belső kényszere nagy gyanakvással árnyékolja be a kultúrák találkozását, mert a nemzetállam ideológusai úgy vélik, hogy ebből a találkozásból zabigyerek születik, aki nem kell senkinek. És egyre szaporodnak a zabigyerekek – főleg a peremvidékeken. A nemzetállami ideológusok azonban azzal vigasztalnak bennünket, hogy a kapcsolatok megszűnnek, lesznek továbbra is, csak az állami protokoll és a nemzetállami etikett kánonjai szerint. A másság ugyan megmarad, de elszigetelten, nem mer és nem is akar tükörbe néni. A másság marad, de külön-külön világokban zárkózik be. Szerintem a kultúrák találkozása másról szól, arról, hogy hogyan különbözzünk a közös világban.

Márai Sándor 1947-ben rémülten kiáltott fel. „Elrabolták Európát”, írta és attól félt, hogy senki sem hisz többé az európai küldetésben, mint Kolumbusz, Michelangelo, Goethe, Planck vagy Einstein. A földrésznek nincs közös ihlete többé. A berlini fal ledöntése után mintha újra megtaláltuk volna a közös ihletet, de manapság kiderült, hogy foszladozik. A mindinkább kulturális válságba torkolló gazdasági válság, a globalizmustól való félelem fölébresztette azokat a vad erőket, amelyek visszavonulni látszottak. Ő ezt a közös világot féltette. Egy másik nagy európai író, Thomas Mann gondolataira utalnék, aki a harmincas évek második felében erélyesen figyelmeztetett: Európa, vigyázz! Arra intett, hogy harciasabban kell kiállnunk az olyan hagyományos értékek mellett, mint a humanitás, a felvilágosodás, az észbe vetett hit, a kultúrák találkozása. Ő is a közös világot védelmezte. Ma úgy látom, hogy a harmincas évekre emlékeztető, baljós deja vu játszódik le körülöttünk, amikor újra időszerű a Thoman Mann-i jelszó: Európa, vigyázz!

Mire is gondolok valójában? Mit jelent ez a közvetlen környezetünkben. A szomszédságunkban? A régióban?

Az elmúlt évtizedekben sokféle megpróbáltatások érték a kultúrát, átvészelte a század totalitarizmusait, ám napjainkban újfélével találkozunk: a kultúra elmagányosodásával. Az autoritárius, a totalitárius rendszerek kemény kézzel irányították a kultúrát, napjainkban azonban tudatosan és felelőtlenül, marginalizálják. Az egykori diktátorok azt mondták, hogy ha a kultúra szót hallják, akkor az ideológiai rendszabályozás jut eszükbe, a mai demokraták viszont azt kérdik, hogy hány szavazatot hoz a konyhára. A szimpla matematikai statisztika szerint majdnem semmit. A silány tömegdemokráciában a kultúra lassan, lassan teljesen kihullik a közösségi értékrendből. Már megszoktuk, észre sem vesszük, és immár természetes jelenségnek tartjuk

Az autoritatív rendszerekben a politika erőszakosan betört a kultúrában, és akkor a kultúra autonómiáját kellett védeni. Ma viszont a kultúra megszégyenülten várakozik a politika kapuja előtt, tehát ma a kultúra méltóságát kell védeni. Olyanná lett, mint a mostohagyerek, aki közösség után vágyakozva szeretné, ha a politika befogadná és magához ölelné. Az autonómia tehát kitörés a zárt térből, többé nem jelent elefántcsonttornyot, sem elszigeteltséget.

Előttem sokan megállapították már, hogy a totalitárius rendszerben a pártállam üvegház alatt gondozta a kultúrát, a művészetet, az irodalmat. Az ellenőrzés szigorú volt de nem mindig volt következetes. Gyakran erődszakos kézzel gyomlált, de idővel lazult a figyelme, és hagyta, hogy az üvegház alatt gyönyörű, egzotikus virágok tenyésszenek. Szüksége volt hiteles értékekre, hogy valamiképpen saját legitimátását is biztosítsa. S így születtek a remekművek, a romlás virágai, az ellenkezés vadhajtásai. Kezdetben, gondolok itt a szocrealista időszakra, a politikai apológiájának kényszere uralkodott, ám a későbbiekben megszületett kiegyezés a politikai és az értelmiségi elit között. Ez érvényesítette a konformista bensőségesség művészi világát, s a tekintélyelvű hatalom összkomfortos elefántcsonttoronyba invitálta a kultúrát. Ezzel párhuzamosan létrejött a testvériség-egységnek is nevezett találkozás, amely az üvegházi sterilitás kánonjai szerint idillikus és protokolláris volt. Avagy ilyenné szerették volna idomítani.

A rendszerváltás után azonban az üvegházak összeomlottak, nincs többé ki gondozza őket. A kultúra a senki földjére kényszerült. Megsértődött, szeretett volna kimenekülni, de nem volt hova. Ezért elmagányosodott. Amire tegnap csak kényszerrel kellett rávenni, azt ma önkéntesen vállalja. Árvaként akar szolgálni, de nincs kit, mivel nincs igazi demokratikus közpolitika, marad tehát a pártpolitika, minek következtében a kultúra puszta jelvény lett, vagy így is mondhatnánk, puszta dekoráció és reprezentáció, tehát megszületésének pillanatában muzeális érték lett

Ebben a helyzetben nagyon nehéz a kultúrák találkozásának nyilvános diskurzusát művelni. Ahol pártpolitika dominál, ott nincs találkozás, ha netán megtörténik, az magányüggyé vált. Attól félek, hogy kultúra és vele együtt a kultúrák találkozása is magánügy lett. Humanista utópia. Napjaink nagy ellentmondása tehát az, hogy a politika miközben az egyetemes emberi értékekre hivatkozik (például az emberi jogokra, a demokráciára) elválaszt, ám a nyelvben és a nemzeti hagyományokban mélyen gyökerező kultúra összeköt, és ebben nyilvánul meg a kultúrák találkozása. Úgy is mondhatnám, hogy különbözöm, tehát képes vagyok találkozni a mássággal és a másságokkal. Azt akarom ezzel jelezni, hogy találkozások csak ott létezhetnek, ahol különbségek is vannak. Két hasonló dolog nem találkozhat, mert nincs, mint mondaniuk egymásnak, legfeljebb némán, hogy újabb divatszóval éljek, toleránsan el mennek egymás mellett és eközben udvariasan köszöntik egymást. Ez is több mint semmi, a vészes időkben ezt is méltányolni kell. Legyünk udvariasak és jó neveltek.

Ám, szerintem, a kultúrák találkozása ennél sokkal több. Több mint az egymásra hatás története. Kaland, mondtam, és most kissé bővebben kifejteném, hogy mit értek ez alatt. Kaland, és kockázat, mert próbára teszi önmagát, és másságát úgy bizonyítja, hogy a másik tükörbe mer nézni Így éltem én át a szerb, a horvát, vagy a magyar kultúrával való találkozást. Mindig magamnál hordtam a kis újvidéki európai zsebtükrömet. S ezektől a kultúráktól nem vártam sem többet, sem kevesebbet, mint a saját anyanyelvi kultúrámtól: az európai szellemet. Kafkával kezdtem, azzal is szeretném befejezni. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy a csehek a sajátjuknak vallják Franz Kafkát. Így képviselték ők az európai szellemet és így értelmezték ők a kultúrák találkozását.

Elhangzott a Bölcsérszettudományi Kar jubileumi ünnepségén. (2011, december 1)