Péter László

Két igazítás

A jeles vajdasági író, Végel László, 1956-os emlékeinek fölelevenítése közben (a Népszabadság november 11-i Hétvége mellékletében) úgy emlékezett, hogy abban az idõben, amikor Titót mifelénk csak láncos kutyaként emlegették, a szenttamásiak (Srbobran magyar lakói) a magyar rádióból azt hallották, hogy „Tito rövidesen megbukik, és érkezni fognak a magyar felszabadítók”. Nos, az elsõ mellékmondat igaz volt, a második azonban semmiképpen. Ilyet még a legvadabb Tito-ellenes közlemények sem állítottak soha. A Rákosi-rendszerrõl sok mindent el lehet mondani, de irredentizmussal aligha lehet vádolni.

Az elsõ világháború után Magyarország a trianoni békeszerzõdés 61. és 64. cikke alapján az utódállamokkal szerzõdést kötött bizonyos lakosságcserérõl. Az optálás azt jelentette, hogy az áttelepülni szándékozó (optáns, optáló) kérhetett állampolgárságot és áttelepülést a szomszédos országba. Joga volt az elhagyott állam területén levõ ingatlanait és fölszereléseit megtartani vagy eladni. De joga volt hasonlóval a választott államban elcserélni is. Így értendõ Végel László emlékezésének ez a mondata: „A trianoni békeszerzõdés után a szenttamási módosabb polgárok jelentõsebb része áttelepült Magyarországra.”

De már nem fogadható el a folytatása: „A szegényebb népréteg is indult volna, de õket már nem fogadták be: a budapesti kormány azt üzente nekik, hogy õrizzék a szülõföldet.” Én ilyen üzenetrõl nem tudok. A valóság pedig az, hogy akinek nem volt cserélhetõ vagyona (háza, földje), annak nem volt lehetõsége, hogy átköltözzék Magyarországra, mert innen nem akadt, akivel cserélhetett volna.

Én abban a házban lakom, amelynek a helyén álló, valamikor 1900 táján épült vert falú parasztházat a Szõregrõl Oroszlámosra (Banatska-Aranðelovóra) átköltözött, optált Beleszlin Mózestõl vette az apám 1934. május 29-én 3100 pengõért. Õrzöm a szerzõdést. Mójó bácsi öccse, Dinó bácsi, Beleszlin Péter, nem optált: itt maradt a szomszédunkban, s õ közvetítette az adásvételt.

Végel László – akaratán kívül – a sematizmus áldozata lett, amikor meghatározott társadalmi-politikai okok tudomásul vétele helyett elfogultan rótt meg egy semlegesen megítélhetõ történelmi eseményt. Mentségére szolgáljon, hogy hallomásból, hiszen 1941-ben született.

Péter László

*

Sajnálatos, hogy Péter László még arra a szövegre (Exosdustörténetek, Népszabadság, 2006. nov. 11.) sem emlékszik, amelyet kritizál. Emiatt szeretnék néhány bírálatára reflektálni. Elõször is: természetesen Rákosi Mátyás nem hirdetett irredenta eszméket, hiszen az irredentizmus az idegen uralom alatti területek visszaszerzését tűzi ki célul, amit én, Péter László által bírált írásomban, nem állítottam. Ezek tények! Az idevonatkozó szövegrész így hangzik: „Hat-hét éves koromban a szüleim éjfél után rendszeresen hallgatták a pesti rádiót, amely azt az üzenetet sugározta a vajdasági magyaroknak, hogy a „láncos kutya”, mármint Tito, rövidesen megbukik, és érkezni fognak a magyar felszabadítók. Szüleim irtóztak még a háború gondolatától is, hiszen emlékezetükben elevenek voltak a 44-es magyarellenes atrocitások, a tömegsírok, az eltűntek. A lelkemre kötötték, hogy még véletlenül sem kotyoghatom ki, hogy állandóan hallgatják a pesti rádió híradásait. Magyarország számomra tehát távoli, titokzatos, veszélyes pont volt.” Egyértelmű tehát, hogy a „láncos kutya” uralma alóli felszabadításról van szó, nem pedig visszacsatolásról! Megértem, hogy Péter László nem érzékeli – nem is érzékelheti, hiszen nem élt itt! -, hogy milyen drámai konfliktust idézett elõ a vajdasági magyarokban, a magyarok részére magyar nyelven sugárzott félrevezetõ és kétértelmű propaganda, amely – de facto – háborút jelentett be. Nagylelkűen védelmébe veszi Rákosit, nincs rá szükség, tényleg nem volt irredenta, de a hithű moszkovita – ha kellett – pengette a nemzeti húrokat is. Volt kitõl tanulnia, Sztálin is élt ezzel a „technikával”. Kétségtelen tehát, hogy az egyszerű emberek úgy értelmezték a propagandát, ahogy leírtam. Féltek a háborútól! Esetleg van valaki, aki azt gondolja, hogy a magyar katonaság részvétele nélkül zajlott volna le az esetleges katonai akció? Kikre lõttek volna a magyar katonák? Melyik oldalról lett volna nagyobb a sortűz? Tudja-e Péter László, hogy mit ír?

Másodszor: nem értem, hogy Péter László hogyan, illetve miért törölte ki az emlékezetébõl a szülõföld õrzésérõl szóló ideológiát; ezért kénytelen vagyok felfrissíteni az emlékezetét. Romsics Ignác kitűnõ Bethlen-monográfiájában idézi a kormányrendeletet, amely 1920 novemberében lezárta a határokat az áttelepülõ magyar kisebbségiek elõtt, azzal az indoklással, hogy ha a kisebbségiek áttelepülnek Magyarországra, akkor a „megszállt területek magyarsága kipusztul”, „a magyarság elvesztené a végvárait”, továbbá „az ország vállaira olyan teher nehezedik, mely majdnem elviselhetetlen”. Egyértelmű, hogy Péter Lászlónak errõl sincs tudomása, ezért azonnal kiigazítást követel: kiigazítaná az 1920-as magyar kormányrendeletet. Hát, nagy fába vágta a fejszéjét! Kétségtelen tehát, hogy kik húzták a rövidebbet. Nem értem Péter László amnéziáját, aki egyszerűen megfeledkezett arról, hogy a díszes nemzeti szólamok embertelen következményeit a „végvárak õrzõi”: a legszegényebbek, a magyar nincstelenek, a napszámosok viselték el. Jó lenne ezt szem elõtt tartani.

Végel László

Élet és Irodalom, Budapest,

2006. December 8., 49. szám