A bibliai történet szerint, Jákob hét évig szolgált Lábánnál, hogy feleségül kapja a csodaszép Ráchelt. Hét év elteltével, az esküvői lakoma után, a lány apja Lábán, agyafúrt módon, cselhez folyamodott; Jákob sátrába, a nászágyba, becsempészte idősebb, és csúnyácskább lányát Leát. Amikor Jákob rádöbbent a csalásra, felelősségre vonta Lábánt, aki azzal mentegetődzött, hogy nem szokás a fiatalabbat férjhez adni az idősebb előtt. Javasolta, szolgáljon még hét évet, s akkor feleségül veheti Ráchelt. Hét évvel Milosevic megbuktatása után, miközben Romániában és Bulgáriában megünnepelték a hivatalos EU-tagságot, a szerbiai polgárokban felmerül a dilemma, hogy vajon ki csempészte be sátrukba Leát.
Multikulturális sokk
Az ellenzéki politikusok (megint) csodát ígérnek. Az egyik – a demokratikus ellenzék – gyors, EU-csatlakozást, a másik – a szélsőjobboldali ellenzék – Koszovó visszanyerését, a harmadik – a kormánypártaik többsége, Koštunica kormányfővel az élen – ennél is többet: szerintük a csodáért nem kell tenni semmit, jönni fog magától: és Európa kénytelen lesz belátni tévedését. Egy új, még kis liberális-demokrata párt kivételével alig biztat valaki arra, ami elkerülhetetlen.
A választások tétje, a koszovói kérdés politikai rendezése. Ezen akadály előtt, a szerb társadalom hisztérikusan téblábol a reálpolitikai pesszimizmus és a messianista optimizmus között. Nyilvánosan mindenki Koszovó megőrzésére esküszik, de szűk körben a legnagyobb nacionalisták is elismerik, hogy Koszovó elveszett; függetlenül attól, hogy az egykori tartomány teljes vagy viszonylagos függetlenséget kap-e, vagy teljeset, hiszen a legjobbnak vélt kompromisszum is a szerb nemzet különleges balkáni küldetéséről szóló történelmi ábrándot dönti meg.
Koszovó tehát nem csak területi kérdés, hanem vízválasztó a nemzet politikai kultúrájában. Nem csak az értelem, hanem az érzelem dilemmája is. Szerbiának tehát nem csak a területi integritás problematikájával kell vívódnia, hanem közel száz éves politikai kultúrájával kell szembenézni.
A századvégen ugyanis összeomlott a 20. századot meghatározó hagyomány. A történészeknek fel kell vetniük a kérdést, hogy tulajdonképpen mikor is veszítette el Szerbia Koszovót. Erre a kérdésre a legjobb választ Dubravka Stojanović adta: akkor, amikor, megszerezte: 1912-ben. Szerbia ugyanis a 19. században nemzetileg homogén állam volt. 1912-ben a balkáni háborúból győzteseként magához csatolta Koszovót, s a homogén nemzetállamban szocializálódott szerb politikai elit ekkor szembesült az ország multietnikus jellegével. A parlament döntött, mivel Koszovó területének lakossága politikailag és kulturálisan elmaradott, ezért rendőri-katonai közigazgatást vezettek be, amely az albánokat megfosztotta alkotmányos jogaitól.
Mai szakkifejezéssel élve, Szerbia ekkor multikulturális sokkot élt át, amelyben egymással konfliktusba kerültek a nemzeti érdekek és a demokratikus értékek. Ezzel a politikai kultúrával lépett be Szerbia az első világháborúba, amelyből emberfeletti áldozatok árán újra a győztesek oldalán került ki.
A szerb politikai elit jelentős része, kételyekkel fogadta versailles-i békében létrehozott Jugoszláviát. Azzal érvelt, hogy jobb lenne Szerbiai állami határát kiterjeszteni az etnikai határokig, vagyis létrehozni a Nagy Szerbiát. Végül engedett az, úgymond, nyugati nyomásnak, abban bízva, hogy a győztes szerb hadseregének köszönve dominálni fog. Vagyis az egyik multikulturális sokkot követte a másik. 1912-ben nem tudta saját multietnikus mivoltát elfogadni, majd 1918-ban nagy multietnikus államban találta magát. Nem kooperálni, hanem dominálni akart. A demokratikus értékek és a nemzeti érdekek feszültsége növekedett. A szerb domináció ellenállást váltott ki a többi nemzetben, a második világháborúban vérfürdőre emlékeztető testvérharcot idézett elő.
Pirrhuszi győzelem?
Szerbia jó oldalra állt: a győztes kommunista és antifasiszta Josip Broz Tito federalizálta Jugoszláviát. Az egypártrendszerű diktatúra azonban nem oldotta a szerb nemzeti érdek és a demokratikus értékek közötti feszültséget, hanem elnyomta. Tito halála után Szerbiában felszínre került a régi feszültség: Szerbiának éppen az nem felet meg, ami a titoizmusban a legjobb volt: a laza federalizmus-koncepció. A szerb értelmiségi és politikai elitben felülkerekedett a nézet, hogy Jugoszlávia kárt okozott Szerbiának, Tito pedig szerbellenes volt. A nemzeti érdek és a demokratikus érték ellentmondása ezzel kiteljesedett. Szerbiában vezették be legkésőbb a többpártrendszert, akkor is azzal az aggállyal, hogy mi lesz, ha albán pártok alakulnak. Milosevic valójában kommunista pártakarattal felnyitotta azt a szelencét, amelybe a nemzeti érdek és a demokratikus értékek ellentétének szelleme volt elrejtve. Ugyanakkor, Szerbia tiltakozott a legerőteljesebben a többi köztársaságban kialakuló többpártrendszer ellen. A demokratikus folyamatoktól való félelmében 1990. szeptemberében a szerb parlament új alkotmányt hozott, amelyben külön paragrafus határozza meg, hogy amennyiben Szerbia érdekei veszélybe kerülnek, nem köteles a szövetségi alkotmányhoz tartani magát. Ez volt az első szecessziós jogi, parlamenti aktus, amelyet 1991-ben követett Szlovénia kiszakadása, majd ugyanazon év júniusában a horvát parlament is bejelentette a kiválást.
Szerbia tehát a 20. század végén ugyanazokkal a kérdésekkel került szemben, amelyekkel a századelőn küszködött. Koszovóban bevezették a katonai rendőrségi megtorlással járó rendkívüli állapotot. A NATO bombázások után Milošević a kumanovói szerződésben elfogadta Koszovó nemzetközi felügyeletét, ahol Szerbia ideiglenesen nem gyakorolhatja szuverenitását. Slobodan Miloševic megbuktatásában részt vettek azok is, akik bírálták, mert háborúkat indított, de többségben voltak azok, akik azt rótták fel neki, hogy elvesztette a háborúkat.
Milošević 2000 októberében megbukott, de nemzetpolitikája tovább élt. Ellenzéke ugyanis csak árnyalatokban különbözött tőle. Valójában a győztes ellenzék 15 év alatt nem tudott alternatív, európai programot megfogalmazni, s nem volt képes áthidalni a 20. századi dilemmákat. Zoran Djindjić próbálkozása a kormányfő meggyilkolásával végződött. Meggyilkolása után, pedig – mint ahogy számos független, kritikus hangvételű értelmiségi bizonygatja – Szerbiában „restaurációs folyamat” indult be. A rendőrség, az igazságügyi szervek tétlenek. A katonaságban, bíróságokon a titkosszolgálatokban sem játszódott le a lusztráció. Nem nyitották meg a titkosrendőrségi aktákat, mint a többi volt szocialista országban. Milošević átmentette a volt kommunista nomenklatúrát, az egykori szerbiai ellenzék, a jelenleg uralmon levő „demokratikus blokk” pedig átmentette Milošević nomenklatúráját. A legújabb, a tavaly ősszel elfogadott Szerbiát szigorúan nemzetállamként meghatározó alkotmány, preambulumban leszögezi, hogy egyszer s mindörökre Koszovó Szerbia elidegeníthetetlen része. Ilyen hűséges ellenzékkel még Milosevic is elégedett lehetne. Napjainkban, a kilencvenes évek agresszív nacionalizmusát egyféle depresszív xenofóbia, az eufóriát pedig az apátia váltotta fel. A közéletben továbbra is a nacionalisták dominálnak, de ők is vákuumban érzik magukat. A múlttal való szembenézést felváltotta az „emberarcú miloševićizmus” politikája. Nincs többé erő hátrálni, de előre lépni sem. Szerbia saját múltjának rabja, amellyel nem tud szembenézni. Ezt a kérdést nem oldják meg választások. Már az is eredménynek számít, hogy ha nem győznek a szélsőséges erők. A felmérések szerint, a január 21-i választásokon, a „demokratikus blokk” megnyeri a választásokat és képes lesz kormánykoalíciót létrehozni. De ha kitartanak az eddigi programjuk mellett, akkor győzelmük újabb vereséggel lesz egyenlő. Ennél rosszabb csak a szélsőséges erők győzelme lenne, amelyek a demokrata irányultságú pártok bizonytalansága, belső ellentmondásai miatt ez elmúlt négy évben erősebbek lettek. Szerbiában valójában a választások után következik a legnehezebb: a győzteseknek önmagukat kell legyőzniük, nehogy újra pirrhuszi győzelmet arassanak. A Milošević megbuktatása utáni hét évben, vereséggé változtatták a győzelmeiket. Hét év után a győztesek is rádöbbenhettek arra, hogy Milošević (remélhetőleg) utolsó bosszújáról van szó. Ez a bosszú mindaddig eleven lesz, amíg a szerbiai társadalom nem tudja áthidalni a demokratikus értékek és a nemzeti érdek konfliktusát, mert a konfliktus nacionalizmust szül, vagy még annál is rosszabbat.
Magyar Narancs, Budapest, 2007. január 18.