Sz. L-ak
1991-ben történt. G. L. dramaturggal az újvidéki televízióban közölték, hogy nincs rá többé szükség. Nem lepte meg a hír, hiszen Szerbiában éppen akkoriban számoltak le a nemzetmentők a nemzetárulókkal. A tankok már hónapok óta kitartóan vonultak Vukovár felé. A tv épületében pedig egyre több ismeretlen, terepszínű egyenruhát viselő ember flangált. Nem katonák voltak, hanem civilek, akik azt képzelték magukról, hogy bátor vitézek. Nap mint nap, vegyes érzelmekkel szemlélte ezt a visszás tömegjelenetet, és önkéntelenül is azzal áltatta magát, hogy bizonyára a házban létesült egy másik drámaszerkesztőség, amely éppen háborús drámát forgat, és ehhez kellenek a statiszták.
Nagy költségvetésű tv-dráma készül, gondolta, ha már ennyi statisztát alkalmaznak.
Tudomásul vette a történteket, hátra arcot parancsolt magának és távozott. Körülményesen haladt a városban, mert fennakadások voltak a közlekedésben, ugyanis hol itt, hol ott, tüntetők bukkantak fel, akik ismeretlen zászlókat lobogtattak és messiási beszédeket tartottak. Antibürokratikus forradalmat akartak csinálni, hol máshol, mint természetesen az utcán. G.L araszolás közben észrevette, hogy mennyi új, magán virágüzlet, gyógyszertár, rendelő, klinika nyílt a forgalmas sugárúton, rövid idő alatt. A kávéházakban éjjel nappal telt ház és önfeledt hangulat tombolt. A hazafiak minden tiltakozása ellenére is, a hölgyek nemcsak hogy követték a nemzetközi divat trendeket, hanem az élen jártak. Úgy volt minden, mint Krúdy idejében, aki a háború kellős közepén – 1916-ban – fellélegzett, annak láttán, hogy a hazafias védegyletek nem tudták megállítani a krinolint.
Az elkövetkező héten úgy döntött, hogy felmegy a drámaszerkesztőségbe és összecsomagolja az irodájában maradt kéziratait, könyveit; de a portás nem engedte be. Csak négy év elmúltával érkezett egy postán küldött értesítés, hogy átveheti a dolgait.
Ekkor történt egy váratlan, ebben a történetben feljegyzésre méltó fordulat. A könyveket és a kéziratokat tartalmazó kartondoboz tetején, egy hanyagul odadobott farmernadrág éktelenkedett.
Ez a farmernadrág nem ez enyém, jelentette ki. A tisztviselő ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy márpedig ez az egész halom itt az övé, majd tudomására hozta, hogy ha nem veszi át, akkor a könyveit és a kéziratait sem kapja vissza.
G. L. számba vette a lehetőségeket. Először is, hagyni kéne az egészet a francba. Bátor tettnek tűnt. A dramaturgiai tárgyú könyvek többé már úgysem érdekelték, a kéziratokra sem volt kíváncsi, mert öt év alatt annyira megváltozott a világ, hogy nem tud mit kezdeni velük. De, míg az első változaton tépelődött eszébe jutott, hogy ezek a dolgok, a farmernadrágot kivételével, az ő saját tulajdona. És mégsem kényszeríthetik rá arra, hogy mondjon le arról, ami az övé. Éljen a második lehetőséggel? Vegye át a kartondobozt, lépjen ki vele az utcára és a farmernadrágot dobja az útjába eső első szemetesládába? Nem, mégsem ildomos ilyen sutyiban bátorságról tanúbizonyságot tenni. Maradt a harmadik lehetőség: gondosan becsomagolta a farmernadrágot és egy udvarias levél kíséretében visszaszármaztatta, a televízió igazgatóságának. Nem volt valami hősies cselekedet, csak egy jó modorú gesztus, ami többet ér, mint a zűrzavaros idők bátornak hitt dörgő csatakiáltásai.
Magyar Hírlap, 2007. december 7.