Kis terjedelem, takarékosan tömör elbeszélés, áttetsző nyelvezet, szokványos jelzők és szóláshasonlatok: Végel regénye mindannak ellentéte, ami manapság a magyar széppróza szinte kötelező stiláris kínálata, mint ahogy tartalmi téren is szokatlan dolgokra vállalkozik, realisztikus felszíne és mögöttes példázata politikai és morálfilozófiai tanulságokat sugall, a regényben ábrázolt egyéni életsorsokat a közélet, sőt a történelem közegében vizsgálja. Az a korszak és az az állapot ez a közeg, amely Végelt a nyolcvanas években írt esszéiben, az Ábrahám kése (1988) és a Lemondás és megmaradás (1992) című gyűjtemények darabjaiban foglalkoztatta, s amelyet drámában, az 1987-ben íródott Judit című „mirákulum”-ban is megpróbált megvilágítani; a regény ugyanekkor, 1987-ben jelent meg először, szerb nyelven. A jugoszláviai szocializmus eszmei és erkölcsi végkimerülésének az időszaka volt ez: a hetvenes évek letargikus világában játszódik a történet, amelyet azután az epilógus a nyolcvanas évekig, a Tito halálát követő végjáték kezdetéig visz el a szerző. Végel pályáján, a gondolat és a közérzet szintjén, mindez rendkívül paradox, már-már hasadt módon hagyott akkoriban nyomot: esszéiben (és – mint a jelen példa is mutatja – szépirodalmi megnyilvánulásaiban is) egyszerre volt jelen a kommunizmus tarthatatlanságának belátása és az „eszme” megőrzésének-megmentésének a vágya. Szinte a „credo quia absurdum”, a „hiszem, mert képtelenség” paradoxonjának a jegyében: Végel ekkor már tudta, hogy lehetetlen képtelenség a dolog, de még hitt a (nagybetűs) Történelem iránti elkötelezés kegyelmében, akár a megváltás, akár (az előbbihez gyanúsan hasonló) elkárhozás formájában. (Ha jól látom, ebből a dilemmától végleg csupán a kilencvenes években szabadul; lásd ennek a szabadulásnak a fájdalmas és kíméletlenül őszinte krónikáját, a 2000-ben megjelent Exterritórium c. könyvét.)
Racionalitásában magabiztos kritikának és hitre sóvárgó apológiának ugyanez a kettőssége mozgatja a Parainézist is. Végel szemlátomást avval próbálkozott, hogy a szépirodalmiság közegében, a regényforma bahtyini értelemben vett dialogikusságában keressen valamiféle meg- és feloldást arra a paradoxonra, amelyen esszéiben nem juthatott túl. A példázat három idősebb szereplőjének, a korábbi háborús és forradalmi nemzedék tagjainak az életében a hit politikája és a politika teológiája küzd egymással, mintegy allegorikus módon: Damján Pál idős kommunista a Történelem és a Jövő megváltástanának a megtestesítője, egyben a régi hit bukásra és megsemmisülésre ítélt túlélője a mában, Nádas Ferenc a hit eredeti változatának, az istenhitnek a nevében áldozta fel magát, még a háború idején, Damján helyett a megszállók elleni harcban, míg mindkettőjük szerelme és végzete, Judit, aki a második világháború előtt és alatt a párt „terroristája”, azaz likvidátora, s akit később Damján hallgatólagos beleegyezésével kivégeznek a magyar és német hadsereggel való kollaborálásért, a halál angyala, a hitnek és a hitből fakadó erőszak kárhozatának, s eme kárhozat erotikájának a femme fatale-ja, mindkét férfi szexuális felszabadítója.
Ennek a példázatnak a regényben is megvan a maga címzettje: Damján Gábriel, Nádas Ferenc és Judit fia, akit Damján Pál örökbe fogadott és felnevelt. A Kölcsey Parainézisére és a Wilhelm Meisterre tett utalások is jelzik: az idősebb nemzedék története afféle nevelési regény lenne a helyét nem találó, hányódó fiatalember számára. Hogy nevelődik-e valamivé, s hogy mivé nevelődik, ez voltaképpen homályban marad. De Gábriel legalább odáig eljut a történet végére, hogy birtokába kerül önnön nevelési regényének: megtudja, hogy Damján Pál neki csupán a nevelőapja, s igazából ő a két halottnak, Ferencnek és Juditnak a fia, azaz egyszerre örököse mindhármuknak: a kétféle hitnek és a pusztításnak.
Gábriel, Judit, Pál, Ferenc – a keresztnevek bibliai és hittörténeti zengésűek, a regényfelszín, a hetvenes évek Újvidékének hol realisztikusan, hol fantasztikus szatírával ábrázolt világa mögül politiko-teológiai példázat sejlik elő. Hogy meghozza-e a megoldást és a feloldozást ez a példázat, ebben nem vagyok biztos; inkább úgy látom, a dilemma itt is dilemma maradt, önnön árnyéka átlépéséhez igazából nem segítette hozzá a szerzőt a regény. De mindenképp közelebb vitte hozzá. Ezért nagyon fontos, hogy megíródott, mint ahogy az is nagyon fontos, hogy – tizenhat év után, egy alkotói pályaszakasz ma is drámaian tanulságos leleteként – most utólag magyarul is elolvasható.
Végel László: parainézis, Forum Kiadó, 2003.
Megjelent: Végel-Symposion – Tanulmányok Végel László műveiről. Kijárat Kiadó, Budapest, 2005.