Újvidék, 1941. Piros-fehér-zöld zászlókkal föllobogózott tér, fáklyásmenet, lovasbandériumok, honvédzenekar és föliratok: „Újvidék visszatért!”, „Magyar vér – magyar föld!”, „Köszönet Horthy Miklósnak!”. Ez Végel László regényének egyik helyszíne. A másik: Újvidék, 1968 tája. A diáktüntetések és lázas tervezgetések, míniummal falra festett jelmondatok ideje: „Le a vörös burzsoáziáival!”, „Munkásokat az egyetemre!”, „A történelem kerekét nem lelhet visszafelé forgatni!”. És a harmadik: Újvidék, valamikor az 1970-es évek végén, amikor int a csapó és kezdődik a filmforgatás, hogy megvalósuljon a tíz évvel korábban. megvalósíthatatlannak bizonyult ötlet, felidéződjenek a kamera előtt az 1941-ben történtek – alkalmat adva ezzel a főhősnek arra, hogy visszaemlékezzék az 1968 körüli időkre. A regény e három helyszíne folytonosan áttűnik egymásba, pontosabban Végel áttünteti őket; a cím nyilvánvalóan erre utal. Az áttüntetések szó címbe emelése azonban nem csupán az írói technika tudatos voltát jelzi, hanem a mű középpontjában álló problémára is ráirányítja a figyelmet; arra ti., hogy az idő hogyan alakít (= tűntet) át és tesz megvalósíthatatlanná, folytathatatlanná egyszer volt dolgokat.
A három helyszín egymás mellé kerülésének oka és viszonya első pillantásra tisztázottnak tűnik „Sándor megkapta a rendezői diplomát, együtt ittatok egy eldugott szerémségi faluban.” – emlékszik vissza önmagához beszélve Szőnyi Péter; a regény szövegét egyébként mindvégig az ő egyes szám második személyű monológja alkotja. Akkor vette elő Sándor a táskájából a forgatókönyvet, melyet Anna, majd később Zsolnai is lelkesedve fogadott. Miután a filmből nem lehetett semmi, a színiakadémiát frissen elvégezve Sándor színházi előadássá formálta az eredeti tervet. A főpróbán túl azonban így sem jutottak; az igazgató ugyanis betiltotta az előadást. Az eset után Anna és Szőnyi Péter korábbi szerelmi viszonya megszakadt, a társaság szétszéledt. Anna ünnepelt sztár lett, akinek aktfotóit teherautósofőrök ragasztották a vezetőfülke falára, Sándor pedig befutott rendező, aki most, tíz év után, elővette a régi tervet, összehívta az egykori társaságot – alkalmat adva nekik a múlttal való szembesülésre.
Nosztalgia?
Nem, inkább nosztalgia-kritika. A 60-as évek második fele ugyan Végel harmincegynehány éves hőseinek tudatában is minduntalan megidézendő múltként él, de számukra, a nosztalgiahullám jegyében született művek hosszú sorában borongó, szerencsétlen sorsú hőstársaikkal ellentétben, nem egy mindörökké elmúlt, édesbús tündérvilággal egyenlő. Anna elmeséli, hogy nemrég találkozott azzal a fiúval – most mérnök egy nagy gyárban – akivel annakidején a jelszavakat festették a falra. Lefeküdt vele érzéki vágy nélkül, csak azért, hogy adózzék a régi emlékeknek, „…azoknak a betűknek. De hiába volt az egész, ő már nem emlékezett semmi többre. Kérdeztem, mit is akartunk, értelmetlenül nézett vissza rám. Csak a vödörre, az ecsetre, a míniumos festékre, a szürke falakra, a blúzomra, érted: semmire.” Végel hősei nem a rekvizítumokat keresik, hanem a lényeget, amelyet egyszer, úgy tűnt, megtaláltak már. A lényeg azonban elveszett, s helyette ők is csak a rekvizítumokra bukkannak rá minduntalan; ezért viszont inkább keserűségeik vannak, semmint nosztalgiáik.
De mi jelentette számukra a lényeget annakidején?
Nyilvánvalóan mindaz, amit az 1941-ben történtek felidézésével el akartak mondani. Ez magyarázza, hogy az egykori események, a „történet a történetben” leírása legalább akkora teret kap a könyvben, mint amennyit az 1968-ban, a tíz évvel később történtek elbeszélése. A baj csupán az, hogy az e1őbbi kérdésre mégsem kapunk választ; nem válik világossá az, hogy mit is akartak elmondani Szőnyi Péterék annakidején a magyar fiú és a szerb lány szerelmének a korabeli illegális kommunista mozgalom epizódjaival átszőtt történetével. Úgy gondolom, a vá1asz akkor születhetne meg, ha a regény három helyszíne közötti kapcsolatrendszer azonos minőségű lenne. A könyv lapjait forgatva viszont éppen az tűnik fel, hogy amíg az 1968 és 78 között húzódó szálak világosan láthatók, addig az 1941-es történet mintha csak a katalizátor szerepét töltené be közöttük. Pedig azt, hogy nem tévedünk, amikor ennél jóval fontosabb szerepet tulajdonítunk neki, bizonyítják a regény szereplőinek itt-ott elszórt kiszólásai is, melyek egy-egy tételmondatba rejtve mégiscsak megkísérelik a válasz megfogalmazását. „A kétségbeesettek nem reménykedhetnek, ez egy zűrzavaros filozófia.” – foglalja össze tagadó formában a színpadi előadásból kicsendülő, számára elviselhetetlen tanulságot az igazgató. Valóban erről szólt volna az előadás? Talán erről is, hiszen a forgatókönyv megismerését követő beszélgetés abban a kis szerémségi kocsmában végül is nem mond ellent ennek az értelmezésnek. Ott Anna fordult oda Szőnyi Péterhez: „»Az a futás«, mondta halkan, »nagyon szép. Már majdnem irigylem tőled.« Zavartan körülnéztél. »Mindenesetre szédületes, hogy egy ember megtalálja önmagát. Sokkal könnyebb játszani, ha elveszti. Nem is tudom, sikerül-e?« »Magunkra gondolj«, mondta Sándor cinkosan.” E néhány sor egyébként a regény befejezését is magyarázza, amikor Szőnyi Péter, megundorodva a film bemutatóját követő bankett hamisságától és tisztátalanságától, megismétli, most már a kamerák nélkül és önmagának, a film végi nagy futást. A tételmondatok azonban mindig sarkítanak és egyszerűsítenek, e tulajdonságaikkal Végel regénye esetében nem képesek a szövegvilág szerves részévé válni, s így kimondásuk nem helyettesítheti azt a választ, amelynek a regény egészéből kellett volna kibontakoznia.
Korántsem hibátlan alkotás tehát Végel László új regénye. Szívesen nevezném az 1960-as évek újszerű ábrázolására törekvő érdekes kísérletnek, ha ez a kitétel a mai kritikai zsargonban nem lenne egyenlő a burkolt elmarasztalással. Így hát maradjunk csak annyiban, hogy jó könyv, érdekes olvasmány az Áttüntetések című regény, még ha Végel László nevének hallatán valószínűleg azután is az Egy makró emlékiratai jut elsőként a vajdasági magyar irodalom ismerőinek eszébe.