A szenttamási szülőházamtól mindössze két-háromszáz méterre meghúzódó óverbászi úti laktanya, 1956. novemberében magyar menekültekkel telt meg. Abban az időben Újvidékről hétvégekre rendszeresen hazalátogató gimnazista voltam. Apám, csakúgy, mint valamennyi utcabeli magyar, éjjel-nappal a Szabad Európa Rádió állomást hallgatta. Az utcánkban, időnként fel-feltűntek a magyar menekültek, akiket a helybeli magyarok hétvégi ebédekre meg vacsorákra invitáltak. A tábori körülmények ugyanis nagyon rosszak voltak, takaró sem jutott mindenkinek, az élelmezés is rendszertelen és silány volt.
Ezeken a hétvégeken, tizenöt évesen találkoztam életemben először magyar állampolgárokkal. Az utcámban csak így mondták: a magyarokkal, akik arra vártak, hogy valamelyik nyugat-európai országba, esetleg Amerikába, Kanadába vagy Ausztráliában menedékjogot kapjanak.
Másképpen szocializálódtam, mint a szüleim. Magyarországról, a szomszéd országban élő magyarokról semmiféle ismereteim, vagy emlékeim nem voltak. Viszont elevenen élt bennem egy gyermekkori emlékkép. Hat-hét éves koromban a szüleim éjfél után rendszeresen hallgatták a pesti rádiót, amely azt az üzenetet sugározta a vajdasági magyaroknak, hogy a „láncos kutya”, mármint Tito, rövidesen megbukik, és érkezni fognak a magyar felszabadítók. Szüleim irtóztak még a háború gondolatától is, hiszen emlékezetükben elevenek voltak a 44-es magyarellenes atrocitások, a tömegsírok, az eltűntek. A lelkemre kötötték, hogy még véletlenül sem kotyoghatom ki, hogy állandóan hallgatják a pesti rádió híradásait. Magyarország számomra tehát távoli, titokzatos, veszélyes pont volt.
A nagyszüleim egészen másként élték meg a magyar menekültek érkezését. Az anyai nagyapám az Osztrák-Magyar Monarchiában nevelődött. A tisztaszoba falán lógott egy fénykép, amely a nagypapát örökítette meg, mint az Osztrák-Magyar Monarchia katonáját. Ez a bekeretezett fotó soha sem került le a helyéről. A trianoni békeszerződés után, a szenttamási módosabb magyar polgárok jelentősebb része áttelepült Magyarországra. A szegényebb népréteg is indult volna, de őket már nem fogadták be: a budapesti kormány azt üzente nekik, hogy őrizzék a szülőföldet. Nagyapa viszont nem tudta sokáig őrizni, mert a húszas évek gazdasági vállsága arra kényszeríttette, hogy a család túlélése végett, Franciaországban vendégmunkásként keresse meg a betevőre valót. Vesztére Franciaországban kapcsolatba került a szakszervezeti mozgalommal, majd visszatérte után, a harmincas években a királyi Jugoszlávia idején, szakszervezeti aktivista lett, ami miatt meggyűlt a baja; a szerb rendőrség gyakorta zaklatta.
A magyarok ’41-es bevonulását, mint a pária sorsban sínylődő délvidéki magyar közösség többi tagja, lelkesen fogadta. A szerb rendőrség azonban a bevonuló magyar csendőrség kezére játszotta a belügyi dossziékat, úgyhogy a nagyapámat kommunistagyanús elemként letartóztatták és a szegedi Csilllagbörtönbe toloncolták. Mivel nem sikerült rábizonyítani semmit, másfél év múlva szabadult, és megérte a magyarok kivonulását. Akkor is ugyanaz játszódott le, mint 1919 után. A leghangosabb magyarok a honvédséggel menekültek, s arra biztatták a „magyar testvéreket”, hogy tartsanak ki. A partizánok bevonulása utáni kaotikus napokban egy éjszaka zörgettek a nagyapám házának ablakán. Minthogy mást nem tehetett, kiment az utcára, ahol agyba-főbe verték, miközben ütlegelői azt ismételgették, hogy „magyar fasiszta”. A nagyanyám vértócsában talált rá. Hetekig nyomta az ágyat, soha többé nem épült fel igazán, és haláláig húzta az egyik lábát. 56-ban is sántikálva hozta fel a pincéből a saját készítésű borát, amivel büszkén kínálgatta a vendégeket, miközben nehezményezte, hogy a magyarországi magyarok nem tudnak a határon túl rekedt magyarokról az égvilágon semmit, merthogy azon voltak meglepődve, hogy magyarokkal találkoztak a határ túloldalán, Jugoszlávia területén.
Az apám a királyi Jugoszlávia idején szocializálódott, Magyarországgal csak annyi kapcsolata volt, hogy jó néhányszor átszökött a zöld határon, hogy meglátogassa a mélykúti rokonságot. Neki, 1941-ben sokkal több illúziója volt, mint a nagyapámnak. Téglagyári fuvarosként dolgozott, és titkon reménykedett, hogy ezután jobban fog élni. A magyar hatóságok az anyaországból hozták a közhivatalnokokat, úgymond, beszállították az új elitet. Azok a magyarok, akik 1941-ben új életet ígértek neki, rendre szervezték a nagy bálakat, estélyeket adtak, amelyeken pesti zenészek, énekesnők szórakoztatták a meghívottakat. Ők, 1944 őszén, sebbel-lobbal távoztak. Annyit hagytak hátra a maradóknak, hogy tartsanak ki, majd még visszajönnek. Az apám is indult volna a mélykúti rokonokhoz, de erre már nem volt lehetősége. 1944-ben a partizánok kényszermunkára hurcolták. Többedmagával a szerb nagygazdák földjén robotolt. Így kezdődött a szocializmus. Szerencséjének köszönve, vagy a véletlen folytán, nem került tömegsírba. Ezek után 56-ban váratlan ügybuzgóság ébredt fel az apámban. A magyarországi menekülteknek a hétvégi ebédeken azzal büszkélkedett, hogy a fiát magyar gimnáziumba íratta. Csalódottan vette tudomásul, hogy a menekülteket ez a hőstett nem érdekli, ők mindenáron angolul és németül akartak tanulni, és a jövőjükről ábrándoztak.
A legfiatalabbak, köztük én is, egy számunkra idegen világ érintéseként éltük át az 56-os magyar exodust. A szüleink és a nagyszüleink múltját alig, illetve csak egyoldalúan ismertük. Nem beszéltek róla, tabunak számított. A kisebbség helyzete fokozatosan javult, de szocializációját inkább a magyar- és németellenesség határozta meg. 56-ban kezdett egy másféle magyar történelemkép kialakulni, hiszen az egész világ rokonszenezett a magyarokkal.
Az előzmények ismeretében, ambivalens érzésekkel, kisebb sokkhatásként találkozott tehát 1956. őszén a három vajdasági magyar nemzedék a Magyarországról menekülni kényszerülőkkel. Jugoszlávia egyre inkább élvezte a Nyugat bizalmát, a nemzetközi menekültügyi hatóság azonban mégis az Ausztriába távozókat részesítette előnyben, a többiek a várakozó listán maradtak, minek következtében, a magyarok jugoszláviai tartózkodása elhózódott. A jugoszláv hatóságok nem nézték jó szemmel a vajdasági magyarak és az anyaországi magyarok kapcsolat tartását, de szemet hunytak felette. A főleg fiatalokból álló menekültek képzettségi szintje magasabb volt, mint a helybelieké, de tele voltak keserűséggel, aggodalommal. Sürgették volna a várakozással töltött idő múlását, ha bírták volna. Angol-magyar szótárakat kerestek, amit lehetetlen volt beszerezni. Egyedül, az új, nyugati életforma foglalkoztatta őket. A személyes kapcsolatokat a szolidaritás jellemezte, de a hétvégi családi ebédeken, mindinkább a tompa néma csend dominált. A helybeliek és a menekültek nem tudtak egymásnak mit mondani. Az elszakított magyar kisebbség találkozott azokkal a magyarokkal, akik mindenáron el akartak szakadni Magyarországtól, amelyről egy jó szavuk sem volt, és feledni akarták a múltat.
Ezek, a történelmi tapasztalatokra is alapozó életélmények hosszú időre, egészen a magyar rendszerváltásig, meghatározták a vajdasági magyarok és az anyaország kapcsolatát. Az értelmiségiek számára, de, az egyszerű emberek előtt is, egyértelmű volt, hogy Magyarországon nemzeti felkelés tört ki és forradalom történt, ugyanakkor az ötvenhatos magyar exodus hatására felelevenedtek a húszas évek kivándorlási történetei, s a vajdasági magyarok között feltámadt a Nyugat iránti nosztalgia. Kanada, Amerika, Ausztrália, hallottam szüntelen. A hatvanas években megnyíltak Jugoszlávia határai, és a vajdasági magyarok nagy számban mentek vendégmunkásnak Nyugatra, ahol újra kapcsolatba kerültek az ötvenhatos menekültekkel, akik segédkeztek a jövevények szocializációjában.
A magyar-magyar kapcsolatok Vajdaságban a menekülttáborokkal kezdődtek és a Nyugaton szövődött tovább, s nem a „szocialista táboron” belül, aminek további következményei voltak. A jugoszláviai beutazási rendszer liberalizációja után, a Nyugatra disszidált magyarok és az anyaországi rokonok a Vajdaságban találkozhattak egymással, főleg a nyugaton vendégmunkásként élő vajdasági magyarok közvetítésével. Ezek a kapcsolatok segítették a hatvanas és a hetvenes években a további anyaországi disszidenseket, akik a Vajdaságon át, Isztria félszigetén keresztül távoztak Olaszországba, majd onnan tovább a nagyvilágba. Mindezek után kibontakozik a kép: a magyar ötvenhat függvényében a Vajdaságban egyrészt erősödött a nemzeti szolidaritás, másrészt azonban növekedett az anyaországgal szembeni kritikus szemlélet. Az ötvenhathoz kötődő apokrif történetben a vajdasági magyarság, egészen a nyolcvanas évekig összekötő kapocsként szerepelt Magyarország és a Nyugat között, aminek következtében maga is változott, vagyis a nemzeti azonosságtudat új formáival szembesült. Mindez a kilencvenes években, Jugoszlávia felbomlása idején erőszakosan megszakadt és egy másik történet vette kezdetét.
Népszabadság, Budapest, 2006. november 9.