(Ígéret szép szó….)“Hogy néz ki az önök autonómiakoncepciója?’ “A VMDK előtérbe helyezte a perszonális autonómiát, mi viszont a területit. Amíg a vajdasági magyarságnak nincs módja törvényeket hozni, végrehajtó szerveket és igazságszolgáltatást létrehozni, addig az autonómia csak formális.” (Csubela Ferenc a VMSZ néhai elnökének interjúja a Magyar Narancsban, 1995. szeptember 7.) (Az új kor) Csak egy közönséges éjszaka volt, saját kis nyomorúságos gondjainkkal, vívódásainkkal, viszályainkkal. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy belássuk, miszerint régi meggyőződéseink veszélyesebb ellenségei az igazságnak, mint a hazugságok. Főleg akkor – hogy Nietzsche nyomán gondoljam tovább – ha az új gondolatoknak még nincs hazája. Az új kor minden bizonnyal elkezdődött, de hazára még nem lelt.
(Két feljelentés) Az új politikai elit kisstílűen egyezkedik, hogy Milošević felett ne Hágában, hanem Belgrádban ítélkezzenek. Miért? Bizonyára van okkal, csak nem akarják elárulni. Svilanović külügyminiszter New Yorkban Miloševićről alkudozik, mintha ő lenne az egyedüli vétkes. Andrija Milutinović. belgrádi körzeti ügyész a minap bejelentette, hogy a volt elnök ellen az eddigi feljelentések alapján elkezdődött az előzetes vizsgálat. Két feljelentés érkezett ugyanis, az egyik a választási csalás, a másik pedig a jogtalan építkezés ügyében. Ezek után érthető a politikai akarat, hogy Belgrádban ítélkezzenek felette.
(Domináns eszmék) Az Argument közvélemény-kutató intézet szerint Jugoszlávia lakosságának 28 százaléka úgy véli, meg kell szüntetni Koszovó autonómiáját, még azt is, ami eddig létezett. 22,31 százaléka kulturális autonómiát engedélyezne. 5,80 százalék gazdasági, politikai és kulturális autonómiát tenne lehetővé. 2,20 százalék köztársasági státust biztosítana neki Jugoszlávián belül. 11 százalék nem lát semmiféle megoldást, 11 százalék pedig a jelenlegi helyzet meghosszabbítását helyesli. 9 százalék a tartomány felosztásában látja a kiutat, 1,7 százaléka pedig a Koszovó elszakadását javasolja. A mutatók 1997-hez viszonyítva alig változtak. Ezek után milyen vádpontot lehet felhozni Belgrádban Milošević ellen?
(Megbocsátás) Márai írta Kosztolányiról: „Mindent tudott, mindent látott, mindent megértett. Éppen ezért semmit sem bocsátott meg. Csak a rossz költők, az ál-írók bocsátanak meg szüntelen a világnak.” Egykor nem is gondoltam, hogy ez milyen nehéz feladat, olyan korban, amikor mindenki sunyin megbocsát magának.
(Töretlen egység) Stojan Cerović a belgrádi kormányhoz közel álló Vreme vezércikkírója Milošević hágai kiszolgáltatása ellen így érvel: „Ez kevésbé jogi kérdés, sokkal inkább politikai, s arra lehetne levezetni, hogy Milošević kiszolgáltatása a szerb bűnök szimbolikus elismerése lenne, De Szerbia, különösképpen a koszovói háború ügyében, s mindazzal kapcsolatban, ami ez után következett nem gondolja, hogy bűnös és az albánok adósa.” (Vreme, Beograd, 2000. január 19.) Ivica Dačić, a Szerbiai Szocialista Párt alelnöke így érvel: Ha Slobodan Miloševićet valóban kiszolgáltatnák a hágai bíróságnak, akkor a szerb nép vállalná a kollektív bűnösséget mindazért, ami a volt Jugoszlávia területén történt. (2001. január 10. B92-es rádió)
(Sznobok) Szóról-szóra idéznem kell. „Minél kisebb egy nép, annál több szemének, fülének kell lennie; minél vékonyabb szálból sodorták életét a párkák, annál tökéletesebb képének kell lennie a világról. A tájékozódás a nagy népeknél fényűzés, a kicsinyeknél életösztön. A paraszt-mitológia épp ezt az ösztönt zsibbasztja el. Ahogy a dolgot látom, sznoboknak és parasztoknak kár ma annyira agyarkodniuk egymásra. Egy betegség jól megférő tünetei ők…” Soha senki pontosabban, soha senki világosabban nem írta le szellemi állapotainkat, mint Németh László, akit magyar érzékenysége néha túlzásokba vitt. Ez esetben azonban szó sincs semmiféle túlzásról, hiszen nem a parasztokról szólt, hanem a paraszt-sznobokról.
(Haza nélkül) Honvágy haza nélkül! Musil ismerte legjobban ezt a kínt.
(Fuvaros vagyok) Régi újvidéki fotókat nézegetek. A Báni palota előtti nádason megakad a szemem. Nagyapám és apám még látta azt a tájat. Fuvarosok voltak, hordták a földet, hogy eltüntessék a mocsarat és a lápot. Csak az ő munkájukat akartam folytatni. Csak egyszerű fuvaros vagyok és láthatatlan anyagot szállítok.
(Politikailag megbízhatatlan) Egy politikus, emlékeztetett Escarpi, halála után hosszasan elbeszélgetett az Istennel. Utána Szent Péter kíváncsian faggatni kezdte: „S mi a véleménye az Úrról?” A politikus halál komolyan kijelentette. „Nem tűnik rossznak, csak politikailag megbízhatatlan.”
(Segélykiáltás) A bátorság csak a félelem segélykiáltása. Legalább is ezt gondoltam mindig, amikor időnként felemeltem a szavam és kimondtam, ami a szívem nyomta, nem is annyira a köznek, inkább csak magamnak.
(Három nővér) Egy barátom bizonygatja: okvetlenül a Yahoon nyissak e-mail postaládát. Ő már évek óta a Yahoonak köszönve küldözgeti az e-maileket három lányának. Mi több, tavaly megtanultak, írott formában csevegni. Három nővér – a világ más-más táján. Az egyik Angliában, a másik Ausztráliában, a harmadik, a legfiatalabbik, a „szomszédos” Németországban él. A Yahoo azért a legjobb, mert azon lehet gyorsüzenetet küldeni, akkor is, amikor a lányok nincsenek vonalban. „Kések 20 percet. Apátok” S amikor a lányok rákapcsolódnak a világhálóra, pontosan tudják, hogy mi van az apjukkal. Néha csak megüzeni nekik. „Erősen köhögök. Jelentkezem 21 órakor.” S akkor kezdődik a csevegés. A három nővér megkérdezi, főzött-a magának teát, vigyázzon, öltözzön melegen, mert az interneten olvasták, rossz idő járja Újvidéken. Küldik az orvosságot, a pénz időben a pesti bankban lesz. A szokásos úton kerül Újvidékre. Okvetlenül vegyen meleg télikabátot és meleg cipőt. A három nővér soha többé nem sző csehovi álmokat. Nekik sikerült. Csak az apa sző furcsa álmokat. Nem vesz magának télikabátot, megteszi a régi is. A német márkákat pedig féltve őrzi, rejtegeti a lakásban, mert az gondolja, maradjon valami utána a lányoknak.
(Koravének) A koravének veszélyesebbek az öregeknél. Az ifjúságot rendszerint saját korosztályuk koravénjei fojtogatják. Ez történik ma. Hogyan ismerhetők fel a koravének? Azok közül kerülnek ki, akik sosem emelték fel Szüsziphosz kövét, hogy felcipeljék a hegy csúcsára, mert kiszámították, hogy a kő gyorsan visszagurul. Nem bolondok, mondják, és ettől kezdve nagyon büszkék magukra.
(Kettős állampolgárság?) Igen! Bauer Tamás egyik írása nyomán a Népszabadságban fellángolt a státustörvényről folyó vita. Nyolc évvel ezelőtt Konrád Györggyel javasoltuk a kettős állampolgárság bevezetését, pontosan 1992. február 8-án nyilatkoztam erről a Magyar Hírlapban. Akkoriban a vajdasági magyarok tömegével települtek át Magyarországra, ezért úgy mértem fel, hogy ha az embereknek két hazája lesz, akkor talán nem kell egyiktől sem búcsút venniük. Tegyük viszonylagossá az állampolgárság és a patriotizmus fogalmát, gondoltam. Ma is így gondolkodom, tehát azt hiszem, hogy a státustörvény csak a kettős állampolgárság zabigyereke.
(A szavak súlya) Vajdaságból áttelepült fiatal magyar szociológussal találkozom Pesten. Nem tér vissza. Nem annyira az anyagiak miatt. Más miatt. A szabad véleménynyilvánítás lehetőségéről faggat. Hallom, hogy az új, az éppen most hatalomra került politikusok betegnek nyilvánítottak és kezelőorvoshoz küldtek, kérdi. Igen, válaszoltam, hozzászoktam ugyanis. 4-5 évvel ezelőtt ugyanezt mondták az előzőek, válaszolom. Én pedig nem tudok hozzászokni, közölte a fiatalember, és tisztában vagyok azzal, hogy szavának súlya van.
(Idegen szavak) Buzgón olvasom a pesti újságokat, közben azon kapom rajta magam, hogy többször is az idegen szavak szótára után nyúlok. Közügyek, közélet, publicisztika! Éppen e téren találkozom legtöbb új fogalommal. A jelenség töprengésre ad okot. Nem kétlem ugyanis, hogy belátható időn belül, a vajdasági magyar újságolvasó Szabadkán és Újvidéken, Zomborban és Zentán megvásárolhatja a magyarországi napilapokat, a Népszabadságot, a Magyar Hírlapot, a Magyar Nemzetet, vagy a Népszavát. De megérti-e majd őket, merül fel bennem a kérdés, hiszen tíz év alatt, bizony, nagyon megváltoztak a fogalmak és a terminusok.
(Valóság születik) Tegnap még hópelyhek szállingóztak. Ma reggelre ragyog az ég Budapest felett. Mintha tavasz lenne. Újvidéken az internetnek köszönve reggelente rendszeresen megbámultam Budapest panorámáját, a képernyő viszonylag pontosan kivetítette a város hangulatát. Az egyik nap borús volt a kép, a másik nap ragyogott. Néha tovább kalandoztam a syber-világban. Milyen ez ég Szeged felett? Elvonultak-e a Balaton feletti felhők? Mindezt figyelemmel kísértem, ugyanabban a pillanatban, láttam azt, amit a kamera látott. Budapesten tartózkodva talán ezért rohanok reggelente az ablakhoz, hogy figyeljem a várost. Csodálkozva veszem tudomásul, hogy a digitális világ mégis valódi. Így fedezem fel Magyarországot. Valósággá válik a virtuális valóság.
(Születésnapomra) Barátaim, mégiscsak üljük körül az asztalt! Mindegyikünk mellett üres székek állnak, üres tányérok jobbra is, balra is. Jó lenne tudni, miért. Azért-e mert – mint a zsidó legendák említik, – a terített asztalra mindig egy üres tányért kell helyezni, mert oda kell ültetni a Messiást, ha netán megérkezik, vagy pedig csak ezzel emlékezünk azokra, akik eltávoztak közülünk. Lehet, hogy sok Messiást várunk, vagy csak sok barát hiányzik. Ne beszéljünk erről többé. Bárhogy legyen is, az üres tányérok, vagyis kisebbségtörténeteink valamiféle zsidó sorsra emlékeztetnek. Azok is, amelyekről beszélünk, azok is, amelyekről hallgatunk. A csendes holocaustot is beleértve, amiről nem szólnak a nagyvilági krónikák. Még Eric Hobsbawn tudós könyve – A szélsőségek kora – éppen hogy csak kitér erre az európai botrányra, jóllehet alig-alig akad könyv, amely részletesebben leírta volna a XX század brutalitását, mint ez.
(Illúziók?) „Antianekdotikus, antiromantikus, antiszentimentális, szuperszemélyes, éntelen, antinacionalista patrióta. Bakunyint olvas, szenvedélyesen tanulmányozza De Sade-ot és Bataille-t, mélyen vonzódik Che Guevarrához, egy időben városi gerillának, partizánnak, szegénylegénynek látja önmagát. Giordano Brunno a filozófusa, örök vágya azonban Ludwig Wittgenstein matematikával homogenizált stiláris homogenitása.” Céltalan, elvetendő illúziók? Nem! Nádas Péter jellemezte ilyenképpen Mészöly Miklóst.
(Új kisebbségi kulcsszavak) Pontos és hasznos információk. Közgazdasági ismeretek. Komputer. Internet. Örök kíváncsiság. Angol nyelvtudás. Üzleti érzék. Család és családi vállalkozás. Permanens szakmai továbbképzés. Információ, újra és újra – mindhalálig. Rugalmas szakmai átképzés. Megbízható bank létesítése. Találékonyság. Szolidaritás. Összefogás a tőkeösszevonás érdekében. Jó kapcsolatok – főleg a németekkel. Készüljünk fel: a kapitalizmus vad lesz és erőszakos. Befektetési stratégia – továbbá az a tudat, hogy mindenből pénzt kell teremteni. Haszonelvűség. Protestáns etika, mondaná Max Weber. Új Magyar Enciklopédia. Az a remény, hogy a szorgalom megöli a zsarnokot, mint ahogy Cs. Szabó László mondta. És mindenekelőtt kultúra, hogy mindennek legyen kötőszövete és értelme.
(Álom és valóság) A bécsi utazás előtt azt álmodtam, hogy Újvidéken felújították a néhai Dornstädter cukrászdát. Arra riadtam fel, hogy senki sem akart betérni. Visszakényszerültem a valóságba, amelyben a politikusok és a népvezérek kisebb vagy nagyobb álompótlékkal traktálnak. Minél kijózanítóbb a valóság, annál buzgóbbak az új mucsai nemesek. Akik olyan terveket kínálnak, amelyekből ők bezzeg nem kérnek. A klientúra-hálózat ugyanis áttelepülési ösztöndíjakat követel magának. Kiderül tehát, hogy kétféle magyar kisebbségi polgár létezett Vajdaságban. Az egyik nagy lemondás árán szülőföldjén küldte középiskolába gyermekét, a másik pedig kisebbségtámogató ösztöndíjjal az anyaországba terelte. Az első csoport álmodozott, a második a valósággal vetett számot.
(Befejezetlen történet) Úgy sétálok Bécs utcáin, mintha éppen megszakítottam volna Josef Roth Radetzky-induló című regényének olvasását. Ez a történet még mai is tart, csak nincs, aki megírja a folytatását. Nem is lesz, hiszen érzelmeink eldurvultak, világunk beszűkült, és túlságosan lefoglal bennünket saját nyomorunk.
(Az operett dicsérete) Mi vár ránk? „…operettfigurák játsszák el az ember tragédiáját”, írta Karl Krauss az első világháború előtti korról, amelyben széthullani készült egy világ. De ma már igazi operettre sem telik, legfeljebb durindóra. Az operett hiteles kultúra volt, a durindóból azonban keserű, kényszerű politika lett. Az operett ugyanis nem akart hazafias lenni és nemzeti célokat sem tűzött maga elé.
(Abszurdum) A falakon megjelentek a horogkeresztek. Sokan ekképpen vélekednek: Ez is afféle NATO-maszlag. Az ellenség festi a horogkereszteket, hogy rossz színben tüntesse fel a szerbeket. A megdöbbenés elmarad, tehát lesznek még horogkeresztek.
(A szél anyanyelve) Lebukott a nap, de még világos van. Már régen gyönyörködtem az előtavaszban annyira, mint az idén. Megdörzsölöm fáradt szemem, egész nap olvastam. Leteszem Szabó Zoltán könyvét, az Összeomlást. Mielőtt sétára indulok, felidézek belőle egy kedves mondatot: „A fákat kicsi szél borzolja könnyedén és franciául beszél a levelekkel”. A német seregek betörtek Franciaországba, Párizs felé nyomultak. A Párizsban tartózkodó magyar író tudja, hogy a levelek anyanyelvén beszél a szél. Szeretnék én is hinni ebben, gondolom séta közben. Hogy legalább a szél beszél az anyanyelvemen.
(Végletek) Több, mint tíz évvel ezelőtt tilos volt a többpártrendszerről beszélni. Csak óvatosan, az elméleti diskurzus szintjén szóltunk róla. Emlékszem ezekre az időkre az UJDI nevű független pártszerű képződmény létrehozása idején. Mint az alapító tagok egyike a bőrömön éreztem, hogy a többpártrendszer kifejezetten szitokszó volt. Mára azonban fordult a kocka: a tabuból mítosz született. Egyik végletből a másikba zuhantunk. Akik az egyik doktrínában hittek, azok fejvesztetten belovagoltak a másikba, kiutasítva a polgárt a társadalomból, ha nem tartozik az egyik vagy a másik párt elitjébe. Az így felfogott demokrácia szerint, a polgár négyévente szavazzon, és ezzel kimeríti állampolgári jogait. Elegendő felkattintani a televíziót, olvasni az újságokat, s rögvest kiderül: a pártvezérek a nyugati média popsztárjaira emlékeztetnek. A Madonna nem kap annyi helyet a nagy amerikai csatornákon, mint egy vidéki polgármester a vidéki tévéstúdiókban. Ugyanez játszódik le az állami csatornákon is. Hosszasan és részletesen ecsetelik a boldog jövőt, nemes szándékaikat, kiváló erényeiket. Tévedhetetlenek, természetesen. Szószerinti értelemben felfrissülést jelent a CNN-t vagy BBC-t nézni, ahol tényeket tárnak fel, jelenségeket elemeznek, szakértők vitatkoznak, a politikus akkor kap szerepet, ha a média tájékoztat. De az információt értékelni, magyarázni már nem a politikus feladata. A boldog jövőről akkor tud meg valamit a polgár, ha élni akar a jogaival, ha tejet vásárol, vagy ha a jövedelmét veszi számba. A valóság a döntő és nem a záporozó talk-shaw-ok. Ezért van értelme a sekélyes publicisztika helyett időnként azon szerzők könyvét is fellapozni, akik érdemleges dolgot is tudnak lejegyezni erről a kérdésről. Nincs olyan demokratikus rendszer, amely meglenne pártok nélkül, írja Popper. De rögtön hozzáteszi: „A mi demokráciáink nem népkormányok, hanem pártkormányok. Azaz a pártvezetők kormányai, hiszen minél nagyobb egy párt annál kevésbé egységes, annál kevésbé demokratikus, és annál kevésbé van befolyása a pártvezetésre és a pártprogramra azoknak, akik rá szavaznak.” Hiteles, patinás szavak, amit az „újdemokrata” újságírók nem hallanak.
(Szegény Renard) Renardról mondják, hogy tekintete éles volt és nem ringatta magát szép illúziókban. Mégis ő mondta ki a legfontosabbat: „Szeretek beszélni, de csak akkor, ha ellentmondok”. Nálunk megbélyegeznék ezért a mondatért.
(Kékharisnyák, selyemfiúk) „Csiszolt üresség, műmárványfüzetek, műmárványornamentika”, Pilinszky János írta egymás után ezeket a szavakat. Hozzátenném még: Kékharisnyák, selyemfiúk. Egy kevéske nosztalgiázás, szecesszió, gyermekkori emlékek, bensőségesen duzzogó tekintélytisztelet. Lehetetlen felsorolni a csiszolt üresség teljes kelléktárát.
(Pillenyakkendős nacionalizmus) Egy újvidéki tanácskozáson hangzott el, hogy valójában a mosolygós nacionalisták kerültek hatalomra. Úgy látom, főleg szövetségi szinten érvényesül ez. A szövetségi kormány által alapított tévében, a Yu Info-ban egyre erősebbek a nacionalista felhangok. Ma este éppen egy hírhedt nacionalista rocker hirdetette tanait. Tegnap is hasonló szellemű műsort láttam, bizonyára ez vár rám holnap is. Jönnek a pillenyakkendős nacionalisták. Körülöttük fontoskodnak a magyar tanácsadók.
(Együtt és külön-külön) Lehet, hogy a szabadságunkat együtt őrizzük, de a gondolkodás méltóságát külön-külön.
(Főfoglalkozású kisebbségiek) Pesten döbbenek rá, hogy a belgrádi politikusok szerint a legérdemesebb és a leghitelesebb magyar kisebbségi az, aki nem Vajdaságban él, hanem Budapesten. Érdekes módon, a budapesti államférfiak is hasonlóképpen gondolkodnak. Így érvényesülnek a főfoglalkozású kisebbségiek.
(Egy alexandriai) „Az alexandriairól ír az alexandriai”, vonta le a végső tanulságot Kavafisz. Ezért nem tudok Budapestről írni. Mert alexandriai vagyok, tehát nem kirándulni járok néhanapján Alexandriába.
(A kozmopolitizmusról) Újra Bécsben járok, úgy fogadom ezt, mint egy különös ajándékot. A Burgstatdthalle előtt ácsorgok, és kétségbeesetten vallom be magamnak, hogy milyen keveset utaztam a világban. Kezdetektől fogva pusztán a vágyakozás élt bennem, ez biztosított erőt hosszú évtizedeken át. Lehet, hogy ez az életérzés azokból a tervekből táplálkozik, amelyeket a szüleim szőttek az ötvenes évek elején: Kanadába vagy Ausztráliába akartak kivándorolni. Esténként üldögéltek a szobában és tervezgettek: Kanada vagy Ausztrália. Miközben a betűvetést tanultam, hallgattam a mágikus szavakat, amelyek egyszer s mindenkorra megszédítettek. Efféle álmodozás kalauzolt ifjúkoromban, ez is elegendő volt arra, hogy megbélyegezzenek, mint kozmopolitát. Holott soha sem a kozmopolitizmus buzdított, hiszen ezt az álmot a petróleumlámpás faluvégi parasztházból hoztam magammal, azoktól az emberektől örököltem, akik nem akartak a divatos falusi irodalmi turizmus szereplői lenni.
(Az idegenség elviselhetetlenül nehéz dicsérete) A kiváló irodalomtudós, Szegedy-Maszák Mihály a skolasztikus Hugo de Saint-Victort idézi: „Zsenge süvölvény az, ki hazáját édesnek találja; erős az, aki számára minden talaj hazai; tökéletes az, aki számára az egész világ idegen.” Azon töprengek, hogy mekkora önmegtagadás szükségeltetik, hogy az ember minden talajt hazainak érezzen, de ez semmi ahhoz a kétségbeesett erőfeszítéshez képest, amelyet el kell sajátítania az embernek, hogy mindenhol idegennek érezze magát. Csak akkor ér el erre a pontra, ha nincs más kibúvó. Csak az a fontos, hogy az ember bőröndje be legyen csomagolva, minden pillanatban arra számítva, hogy illedelmesen vége lesz mindennek.
(Milošević kanapéja) Dušan Mihajlović szerbiai belügyminiszter szerint Szerbiában mintegy 35 000 bűnöző és több mint 60 000 be nem jegyzett fegyver van. Fele automata, mely a horvátországi, boszniai és koszovói hadszínterekről került az országba. Nem csodálkoznám, ha kiderülne, hogy ez a szám sokkal nagyobb. A bűnözőké is, a fegyvereké is. Belgrádban egymillió polgár ünnepelte Miloševićet az államférfit, miközben a fegyvereket osztogatták. Aztán azok beszivárogtak a feketekereskedelembe. A Wittgenstein szövőszékében írtam arról a hátborzongató élményről, amikor a Futaki úti piacon láttam árulni a Kalasnyikovokat. Nekem is kínáltak egyet. Röviddel utána kezdődtek a háborúk, és ettől kezdve magától értetődővé vált, hogy a kis kávézókban a vendégek néha az asztalra tették a revolvert és a mobiltelefont. Hadd lássák, ki az igazi patrióta. De vannak ennél döbbenetesebb összefonódások is, amit a belügyminiszter kíméletlenül elismert. Szerbiában nem lehetett üzletember, aki nem finanszírozta a szocialistákat és háborúikat. Most már tisztában vagyunk azzal is, hogy ezekből lesznek az új kapitalisták. Ezektől függ a jövőnk. A politikusok sem voltak jobbak. Az ellenzékiek sem. Mihajlović elismerte, hogy őt is meghipnotizálta Milošević azon a nevezetes kanapén. De hányan ültek azon a kanapén! Most viszont hallgatnak, mint a csuka. „Mindannyian Miloševićet szolgáltuk, ő felhasznált bennünket, az ellenzéket is beleértve. Dekoráció voltunk számára, amit mutogatott a nemzetközi közösség előtt, s amivel bizonygatta, hogy demokratikus ország a miénk”, ismerte el a jelenlegi belügyminiszter. Ő legalább vette magának a bátorságot. De sokan még erre is képtelenek. Ezúttal a „magyar dekorációról” nem is szólnék.
(Színeváltozások) Babérillatról és a tengerről álmodtam. A Korčula nevű szigetről. Felriadok. Felhők duzzadnak a város felett. Aztán dörögni kezdett az ég, a közelben villámok csapkodtak. Fél óráig sem tart az ítéletidő. Aztán napfényben aranylanak a környező háztömbök. Kidörzsölöm az álmot a szememből. Úgy érzem magam, mintha csak átutazóban lennék, mintha fél órával ezelőtt egy egészen másik városban tartózkodtam volna.
népszerűsítse pártját.
(Kati néni unokái) Kosztolányi novellájában olvashatunk Kati néniről, akit beszállítottak vidékről, hogy megtekintsem egy pesti parasztdarabot és ellenőrizze a népviselet hitelességét. A színésznő mindjárt beszédbe elegyedett vele. „Jau vágyok-é Kati néni lelkem?” Kati néni szerényen csak ennyit válaszolt: „Jó”. Úgy, ahogy ő szokta mondani. Kati néni ükunokájának azonban nem ilyen egyszerű az élete. Ha táncolni akarnak, akkor Pestről hívnak szakértőt, hogy ellenőrizze a népviseletet. S a szakértő rögtön szemlélteti, hogy ki a legény a gáton, faggatni kezdi Kati néni ükunokáját: „Jauu váágyok-ééé Káti néniii lelkééém?” Szegény ükunoka! Pislog szerényen, szóra sem meri nyitni a száját, nehogy leleplezze, hogy bácskai létére mennyire elmaradt a hagyományápolásban. Csak a keszkenőjét lobogtatja a szakértő előtt, s arra gondol, de jó lenne elfutni, táncolni a discóban, aztán meginni egy jó hideg Coca-colát.
(Vígságos és szórakozott) Dienstbier nem lesz többé az ENSZ emberjogi képviselője Jugoszláviában. Számomra emlékezetes marad a vajdasági kisebbségek iránti közömbössége. Volt benne valami a lengyel bohémból és a nagyvilági diplomata cinizmusából. Milošević hatalma idején is idilli színekkel ecsetelte a vajdasági etnikai viszonyokat. Kétszer találkoztam vele, mindkétszer elégedett volt és szórakozott.
(Megelőzés) Camus pontosan tudta, hogyan kellett volna megakadályozni a II. Világháborút: „Elég lett volna, ha idejében felülbírálják a versailles-i szerződést.” Ezt üzente azoknak, akik tehetetlenül széttárták a kezüket, mondván, hogy nem tudták megakadályozni a háborút. Ez nem igaz, válaszolta Camus.
(A kiábrándulás katarzisa) Eörsi István hetven éves: „A cinikus alkalmazkodók megújulni sem tudtak, mert nemcsak vallásos elbutulásban, hanem a kiábrándulás katarzisában sem lehetett részük.”, olvasom születésnapi interjújában.
Kasza a pátriárkánál) A Szerb Pravoszláv Egyház hivatalos honlapjáról: „Őszentsége Pál szerb pátriárka a belgrádi püspökségben fogadta dr. Kasza Józsefet, a Szerb Köztársaság kormányának alelnökét. Ebből az alkalomból nyílt eszmecserét folytattak a Koszovón és Metóhián uralkodó állapotokról, a nacionalizált egyházi vagyon visszatérítéséről, a hitoktatás bevezetéséről és a honunkban uralkodó aktuális helyzetről.”( 2001. április 9.) Kiderült tehát, hogy a kötelező hitoktatás bevezetése úgy ment, mint a karikacsapás. Először megérkezett Koštunica, aztán Kasza, majd Djindjić és kormányrendelettel villámgyorsan bevezették a hitoktatást. Ki mondja, hogy a fiúk nem eredményesek? Bár a kisebbségi jogok érvényesítésében is ilyen fürgék lettek volna.
(Mennybolt, vesszővel és bottal) Szeptember 11-én kettő körül hazakeveredem. A fogorvosnál voltam, ágynak estem, nagy fájdalmak kínoztak. Úgy éreztem, még arra sincs erőm, hogy újságot olvassak. Furcsa módon, ez még vigasztalt is, legalább egy kicsit kiszellőztetem a fejem. Kezdek megcsömörleni a közélettől, az utolsó menedékhelyem a napi jegyzetelés. Anikó a munkahelyéről telefonál, kapcsoljam be a tévét. Felbolydult világot látok a képernyőn, Pontosan 14 óra 56 perckor egy repülőgép közvetlenül becsapódott a New York-i WTC iker-felhőkarcoló egyik toronyépületébe, tátongó üreget hagyva az épület elülső részén. Az események szédületes tempóban peregnek. 15 óra 14 perckor a WTC másik toronyépületébe becsapódott a második repülőgép. A második becsapódást a CNN hírtelevízió élő egyenes adásban közvetítette. Húsz perc az egész. Csak ennyi idő kellet, hogy szertefoszoljanak a millenniumi álmok. 15 óra 50 perckor már kiürítik a Fehér Ház épületét, evakuálják a Pentagon személyzetét is. 16 óra 05 perc – összeomlik a WTC iker-felhőkarcoló déli tornya, hatalmas porfelhőbe borítva a városrészt. 16 óra 28 perc – kártyavárként dől össze a WTC másik tornya is. Több tonna törmelék borítja a környék utcáit. Manhattan déli része felett hatalmas porfelhő terül szét. 16 óra 38 perc – a washingtoni külügyminisztériumnál pokolgéppel teli autó robban. Amerikában készültséget rendelnek el. „Megmutatjuk a világnak, hogy kiálljuk a próbát”, nyilatkozik Bush. Készültségbe helyezték az orosz biztonsági alakulatokat is, az Amerikába induló járatokat világszerte törölték. Éjszaka Holbrooke nyilatkozott a CNN-nek. Azt mondta, hogy bármely nemzet, állam, amely rejtegeti, támogatja a tragédiáért felelős terroristákat, teljes mértékben felelős az esetért, és viselni fogja a következményeket. Riadókészültségbe helyezték az USA Európában állomásozó haderejét. Northfolkról, az Egyesült Államok legjelentősebb haditengerészeti bázisáról útnak indult az USA keleti partjai felé 5 hadihajó és 2 repülőgép-anyahajó, hogy biztosítsák a New York védelmét. Senki sem tudja a halottak számát. Csak azt ismételgetik, hogy összesen 266 ember tartózkodott a 4 eltérített utasszállító repülőgépen, melyek lezuhantak a terrortámadás során. 2 gép az American Airlines, 2 a United Airlines kötelékébe tartozott. Dick Cheney alelnököt és a First Lady-t, Barbara Bush-t titkos, „biztonságos” helyre szállították. Washingtonban kiürítették az Igazságügyi, a Külügyi, a Pénzügy- és a Védelmi Minisztériumot, valamint a CIA székházát. A New York-i bankokból elfogyott a készpénz. Legalább szerda délig szüneteltetik az USA felett a légi közlekedést. Bush éjfél után sajtókonferenciát tart. „Nem fogunk különbséget tenni a támadás elkövetői, és azok között, akik bújtatják őket”, mondta. A 23-ik zsoltárból idézett: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” Amerikában apokaliptikus hangulat uralkodik, a bibliai bosszú jelképe a vessző és a bot árnyéka a mennyboltra vetül. Ott marad örökké. Legalább is az én életemben.
(Sztornírozva) A helyi önkormányzati törvényjavaslatot böngészve nem hiszek a szememnek. Mi történik körülöttem, kérdem magamtól. Kineveznek majd valamiféle kisebbségi meditációs tanácsot, amelynek még a tanácsadói szerepe is szerény. De erre csak azokban az önkormányzatokban kerül sor, amelyben legalább ötszázaléknyi kisebbség él vagy pedig a különböző kisebbségi közösségek a lakosság tíz százalékát teszik ki. Csak ezeket ismerik el többnemzetiségű önkormányzatoknak. Csak a romákban reménykedhetünk! Következik majd az etno-matematika. Ha romákkal együtt kiteszünk 10 százalékot, akkor lesz némi esély. Ha nem, akkor Apatintól – Versecig tízezreket tesz ki az elveszett magyarok száma. Mindez a 91-es népszámlálás adatai alapján látható előre, viszont éppen 1991 után a vajdasági városok – főleg a nagyobbak – etnikai térképe annyira megváltozott, hogy a következő népszámlálás adatai lesújtóbbak lesznek. Újvidék például olyannyira felduzzadt, hogy megeshet, a magyarok nem teszik ki a lakosság 5 százalékát sem. Apatin sztornírozva, Versec sztornírozva (lehet, hogy), Újvidék sztornírozva, ami által de jure is megszűnik egy több száz éves hagyomány. Egész kisrégiók sztornírozva. Egy évtized múlva: Szabadka sztornírozva. S marad egy keskeny sáv a Tisza mentén. Ebben az évtizedben, egymás után pipázzuk ki majd a városokat, mint a pedáns könyvelők! A törvénytervezet szerzői között többek között Kasza József és Korhecz Tamás nevére bukkanok, a szerb sajtóból pedig arról is értesülök, hogy a szakértői bizottság Kasza József elnökletével végezte munkáját. Szeretném hinni, hogy itt valami tévedésről, elírásról van szó.
(Jutalom és büntetés) Még semminek sincs vége. Lehet, hogy jutalomként azt kapjuk, amit büntetésként nem akartunk elfogadni. A közvetítők ugyanazok lesznek.
(Tíz év!) Tíz évvel ezelőtt a belgrádi rendszerellenes írók fórumán azt találtam mondani, hogy csak a csoda segíthet rajtunk. Tíz év! Lassan-lassan csak abban a csodában reménykedem, amely a pokolba vezet.
(Az elefántok és a fűszálak) Valaki tapintatosan figyelmeztetett. A fűszálak meglakolnak, ha az elefántok egymással tusakodnak, de még rosszabb nekik, ha az elefántok szeretkeznek.
(Se jobbra, se balra) Éjszakai autóbuszjárattal utazom Budapestről Újvidékre. Kellemetlen lábszag. Kopaszra nyírt fiatalemberek méltatlankodnak, Pesten senki sem tud szerbül, hogy útbaigazítsa őket. Csak a kínaiak tudnak szerbül, mégpedig a kínai piacon. De csak maradjanak ott, még akkor is, ha tudnak szerbül. A vámon sokáig álldogálunk, az utasok rossz előjelnek tartják ezt, a csempészett holmit féltik. Közben egy kormánykocsi suhan el, felismerem benne régi ismerősömet, a Kormány- és Párttanácsadót. A kocsi nem áll meg a vámon, a Kormánytanácsadó mozdulatlanul ül, fejét nem mozdítja se jobbra, se balra. A sofőr is mereven néz előre. Régi drámám, a Sofőrök, jut eszembe. Mit mondanak majd az új sofőrök? Miért nem illendő se jobbra, se balra pillantani, sem a sofőrnek, sem a Kormánytanácsadónak. A kocsi után bámulva az egyik kopaszra nyírt fiatalember elkeseredetten kiált fel: „Én meg rájuk szavaztam, ők meg ellenőrizetlenül csempésznek.” Mosolygok magamban. Mekkorát téved! Ezek nem csempésznek, csak azért utaznak, hogy ne nézzenek se jobbra, se balra.
(A jóságos nacionalizmus évfordulója) Kínos zavarodottsággal emlékezett meg a szerbiai társadalom október 5-ről, a „demokratikus forradalom” évfordulójáról. Valójában mi is történt, merre fordult a világ? Úgy tűnik, nemcsak az elmúlt évtizeddel, hanem az elmúlt évvel sem kíván szembenézni a társadalom, holott éppen ennek az esztendőnek a természetrajza tárja fel igazából, hogy miért volt oly tartós a népszavazásos diktatúra. Hogy népszavazásos volt, mi sem bizonyítja, hogy bár megváltoztak a politikai eszközök, részben változott a politikai elit is, de az alapvető eszmék alig változtak. Ezt bizonyítja a Nemzetközi Válságcsoport néven ismert tekintélyes nemzetközi testület minap közzétett tanulmánya a szerbiai eseményekről, amelyben megállapították, hogy Koštunica konzervatív nacionalizmusa a változás legfőbb kerékkötője, mivelhogy meg akarja őrizni Milošević hagyatékának számos elemét. Nem került sor a katonaság polgári ellenőrzésére, a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének támogatása pedig továbbra is zökkenőmentesen folyik, írja a tanulmány. Természetesen, a mi adónkból. Azt sem rejti véka alá, hogy Koštunica pártja annakidején élvezte Milošević bizalmát, mert mélységesen kapcsolódott a Nagy Szerbia ideológiájához. Egészen más másképpen fest a dolog, mint amit a magyar kisebbségi politikusok egy része hirdetett a budapesti sajtóban, nem győzte dicsérni Koštunica „jóságos nacionalizmusát”. Mindezzel kapcsolatban Losonczcal, Bányaival együtt hiába próbáltam némi szkepszisre inteni a befolyásos magyar pártértelmiséget, igyekezetünk teljes kudarcba fulladt. Maradt tehát a magányos naplóírás. Ez marad ma is, amikor a válságcsoport igazát immár kevesebben vonják kétségbe
(A státusmagyar megérkezik) A Fudex éjszakai járata reggel hat előtt fut be Budapestre. A Népstadion metróállomás pénztáránál villamosjegyet váltok. Álmos, rosszkedvű várossal találkozom. Az egyik bódé előtt pálinkáért és lepényért állnak sorba az emberek. Az újságárus néni hangosan kiabálja: Nekem is hozzál egy pofányit, János. Egy férfi nekem szegezi a kérdést: Munkát keresel? Ne szalaszd el a kitűnő alkalmat. Akaszd a hátadra Zöldalma Kiskocsma hirdetését és flangálj a városközpontban. Az Astoriától a Dunáig. Végig a Kossuthon. Aztán a Vácin, ahol a gazdag nyugati turisták ténferegnek. Napi háromszáz forint! Bizonyára észrevette zavarodottságomat, mert hozzátette: Egy fillérrel sem többet. Szénhordásra úgyis elég roggyant vagy, öregem!
(A rejtőzködő másságról) Tišma naplója. Felelevenedik előttem az ötvenes évek Újvidéke. Valaki beszámol neki, hogy mértékadó újvidéki személyiségek nemigen kedvelik. Tudta, igen, tudta, szívós munkával vezekel ezért, jegyzi fel a naplójába. De mit ér a szívós munka? Tišmát a hatvanas években sem értékelte ez a környezet. Akkortájt megtűrt, másodrendű írónak tartották. Tudom, hogy nem sorolnak a számottevő írók közé, jegyezte fel a naplóban. Újvidéken csak akkor kezdték becsülni, amikor Belgrádban egymás után érdemelte ki a rangos elismeréseket és díjakat. Jellegzetes újvidéki sznobizmus, komikus bácskai komplexus a Balkán előtt. A bácskai szerb értelmiség mind a mai napig berzenkedik Belgrád ellen, de ha onnan egyet füttyentenek, azon nyomban alázatosan átsompolyog a Száván, hiszen nem értékeli saját másságát. Tišma a nagy és a ritka kivételek közé tartozik. Ő csak rejtegette a másságát, de legalább becsülte Ez azt jelenti, hogy megszenvedte. Az ötvenes évek közepén az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban, úgymond, pazar ünnepélyt rendeznek. Felháborítja annak provincializmusa és a következő mondat tört fel belőle. „Az ízlésemet mégis Pesten palléroztam.” Ehhez járul még a zsidó identitástudat fokozatos előretörése. A naplóból kiderül, ahogy múlik az idő, ez az identitásélmény annál erősebb lesz.
(Többpártrendszerű pálmafák) Kora délután megáll egy teherkocsi az utcán, a munkások egy óriási pálmafát cipelnek fel az irodaházba. Mindig csodálkoztam, hogy a kommunista funkcionáriusok miért szerették annyira a pálmafát és a vörös szőnyeget. Most már jobban értem: azért sétáltatják szegény többpártrendszerű pálmafákat az egyik irodából a másikba, mert a pálmafa egyszerűen a hatalom jelképe lett. Aztán látom a munkásokat kijönni, nagyokat káromkodnak, embertelenül nehéz volt felcipelni a pálmafát az ötödik emeletre. Mert cipekedniük kellett, hiszen nem fért be a liftbe, mivelhogy olyan országban élünk, amelyben a pálmafák nagyok, a liftek kicsik.
(Nominantur Neoplanta) Az újvidéki városházán magyarul olvasom fel az 1991-ben írt Nominantur Neoplanta című kisesszémet. Akkoriban nem lehetett volna ezt a városháza díszteremében felolvasni. A belgrádi sajtó meg is támadott miatta, a Monarchia-partiság vádját olvasta a fejemre. A Monarchia, a katolikus szecesszionizmus, pedig, mint ahogy Ekmedžić, a legrangosabb történész írta, a szerbség legnagyobb ellensége. Örülök, hogy viszontlátjuk, köszönt egy funkcionárius. Utánam Vickó Árpád szerbül tolmácsolja ugyanazt a szöveget. Idegennek érzem magam, de néha feltör belőlem egy hang, életjelt kell adnom magamról és arról, hogy ebben a városban élek. Utána Tišmával az egykori Dornstädter cukrászda felújításáról beszélgetek. A nevének visszaállításáról. Követeljük a polgármestertől? Valamit meg kell mentenünk, bizonygatom. Legalább azt a tenyérnyi helyet, folytatom rögeszmésen. Tišma szkeptikusabb. Nem érdemes, válaszolja. Aztán Vickóval a városban ténfergek, majd egy bécsi hangulatot megidéző cukrászdába invitálom. Tudom, hogy nem érdemes, jár az eszemben, de időnként jól esik néhány órányi önámítás.
Az utolsó jugoszláv író) Danilo Kiš írta egy helyütt, hogy ő az utolsó jugoszláv író. Tévedett. Kiš halála után Tišma még jugoszláv íróként szeretett volna bemutatkozni, de a rendezvény szervezői tapintatosan figyelmeztették: Jugoszlávia nem létezik többé. Majdnem ugyanebben az időben Dobrica Čosić, a legrangosabb szerb nemzeti ideológus a jugoszlávság megrontó erejét ostorozta, s szóvá tette, hogy a szerb nemzeti identitás elsikkasztása a királyi Jugoszláviában a „nemzettudat jugoszlávizálásával” kezdődött. Érdemes tudomásul venni ezt a paradoxont. Az európai szellemű antinacionalista értelmiségiek vállalták a jugoszlávságot, velük ellentétben a nacionalisták a pusztulást értették alatta. Felettébb tanulságos paradigma a kisebbségi közírók számára is.
közleményében. Csóori a régi elnök, Patrubány az új.
(A szerb kormány koronatanúja) A vajdasági politikusok számon kérik a szerb kormánytól, hogy nem teljesíti az októberi fordulat ígéreteit, konokul ragaszkodik a miloševići centralizmushoz, legfeljebb néhány látszatengedményre kész. Kasza József, a szerb kormány alelnöke cáfolja az ilyesfajta vélekedéseket. „Čanak és Miodrag Isakov, a reformisták vezetője azt állítja, hogy tavaly október óta nem történt semmi az autonóm hatáskörök visszaszármaztatása terén, Belgrád csak ígérget. Ez így nem áll. Figyelembe kell venni, hogy a belgrádi kormánynak szem előtt kell tartania az egész ország érdekeit, és nemcsak a Vajdaságét. De mint a szerbiai kormány alelnöke tanúsíthatom, hogy megvan a jóindulat a Vajdaság irányában, hogy visszaadják a hatásköröket, s ez a munka éppen napjainkban fejeződik be.” (Magyar Hírlap, 2001. 11. 28.)
(Kafka szalmaszála) Kafka jegyezte le egy alkalommal: „A sajátosság kiemelése kétségbeesés.” Ez a leghitelesebb kisebbségi mondat, amit életemben olvastam. Archimedesi pont!
(Helyzetjelentés) Úgy látszik, kezdődik a magyarországi választási kampány. Kivonulok az Örs vezér terére, ahol az elmúlt évtizedben meglehetősen pontos prognózisokat kaptam a választások kimeneteléről. Az emberek falják a lángos és a hurkát. Mellettük nejlonzacskóban a karácsonyi ajándékok. Nem panaszkodnak, de nem is lelkesednek. A legtöbb ember azt bizonygatja, hogy miért nem kell az egyik vagy a másik pártra szavazni. De, hogy melyikre kell, arról alig beszélnek. Úgy érzem, az Örs vezér tere még tanácstalan. A taxisok is komoly hallgatásba burkolóznak. Mintha félnének jövendőt mondani. Azt gondolom, hogy nem jó az országnak, ha a taxisok hallgatnak.
(Bácskában a helyzet változatlan) Eddig a szocialistáknak gazsulált, most Djindjić előtt bokázik. Az a fontos, hogy talpon maradt, csattan fel a megbízható elnökségi tag hangja. Ezzel mindent eldőlt – vagyis nem dől el semmi. Lehorgasztott fejjel megyek tovább. Megint elhibáztam. Őrszemként jeligét akartam hallani.
Részletek az Időírás, időközben c. könyből, amely Szerbiában a Családi kör szerkesztőségében rendelhető meg. Magyarországon: www.bookline.hu.