Kisebbségi pártok az alkotmányos kisebbségellenesség korában
A szlovákiai parlamenti választásokon győzött a Híd-Most, viszont kiesett a Magyar Koalíció pártja. Az eredmény nem meglepő. Amennyiben nem a magyarországi pártviszályok függvényében vizsgáljuk a jelenséget, hanem európai kontextusban, akkor egyértelmű, hogy új paradigmával állunk szemben. Az ok abban keresendő, hogy a magyarok által lakott országokban konszolidálódott a rendszerváltás, az EU részéről pedig demokratikus legitimációt nyert. Szerbia egyelőre csak afelé igyekszik, ám kisebbségpolitikája máris kiérdemelte a legmagasabb európai elismerést. (A magyarországi politikusok is, úgy a jobb, mint a baloldaliak, kitűnőnek minősítették a nemzeti tanácsokról szóló szerbiai törvényt, amivel szentesítették a jogok határvonalát).
Lezárult az emberjogi forradalom liberális korszaka, vele együtt a kisebbségi jogok újraelosztása is. A játékszabályokat megfogalmazták, a kártya ki van osztva. A legutóbbi magyar-szlovák vita arról tanúskodik, hogy a közeljövőben az EU-nak sincs szándékában alapvetően megreformálni a kisebbségvédelem szabályrendszerét, legfeljebb apróbb módosításokat hajt majd végre rajta.
Jászi Oszkár nyomán, a kisebbségi autonómiákat tartom megoldásnak, sajnálatos módon azonban, ez nem került be az európai kisebbségi kódexbe. A kisebbségi pártoknak nem volt annyi erejük, hogy ebbéli igényüket az európai köztudatban érvényre juttassák. A helyzet nem megnyugtató, azonban feltehetőleg nem kell brutális kisebbségellenességtől tartani. Az egykori pártállami „puha” vagy „kemény” kisebbségellenességet, felváltotta az alkotmányos kisebbségellenesség, amelynek minden nemzetállam, demokratikus legitimációt kíván biztosítani. Nem történt egyéb, mint a „kemény” asszimilációt felcserélte a „puha”.
Nyilvánvaló, hogy az elkövetkező időszakban a kisebbségellenesség, ezzel együtt a kisebbségi azonosság védelme áttevődik a politikáról a gazdaságra meg a kultúrára. Ez egyben azt is jelenti, hogy az egypártrendszerben valamint az egypártrendszer utáni kaotikus rendszerváltásban szocializálódott kisebbségi párteliteknek, új szótárat kell alkalmazniuk, új stratégiával kell élniük. A pártállami sebekből táplálkozó, a két világháború közötti időszak konfrontatív retorikáját (de csak a retorikáját!) érvényesítő kisebbségpolitika, ha nem is vallott kudarcot, de felemás eredményeket ért el; hiszen nem sikerült elfogadtatni az autonómiát, leállítani az asszimilációt, a lélekszámcsökkenést.
Az új helyzet számtalan új dilemmát teremt. Ez derül ki ugyanis az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki kisebbségi eliteken belüli vitákból. Az egy évtizeddel ezelőtti retorika válságba került, ami egyaránt érzékelhető az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági kisebbségi szintéren. Hol rejtőzik ennek gyökere? Ha a Vajdaságra vetünk egy pillantást, kiderül, hogy a vészterhes kilencvenes évek elején, a vajdasági magyarok tömegesen szavaztak a kisebbségi pártra. 1992-ben, az akkori VMDK 140 825, az 1993-ban megtartott rendkívüli szerbiai választásokon 112 342 szavazatot kapott. Akkor a konfrontatív retorika megkerülhetetlen volt és – hatásos.
1997-ben a VMSZ ugyan fenntartotta régi diskurzusát, azonban a való világban „technikai koalícióban” volt Milosevics pártjával a Szerbiai Szocialista Párttal. Ekkor már csupán 50 960 magyar polgár adta rá voksát. Ez ismétlődött idén, a júniusi nemzeti tanácsi választásokon. A VMSZ három püspökkel, megannyi civillel kibővített kandidátusi névjegyzéke, alig kapta meg az 50 ezer voksot, míg a többi magyar lista csupán 20 ezer szavazattal dicsekedhetett. A helyzet változott, a retorika maradt a régi.
A hivatalos becslések szerint Szerbiában 240 ezer magyar választópolgár él. Hogyan történhetett meg, hogy az urnák előtt a vajdasági magyarok több mint kétharmada nem jelent meg? Ez akkora sokkot idézett elő a politikai elitben, hogy máig rejtegetik a tényleges adatokat. Nem a választópolgárok számát veszik alapul, hanem a választói névjegyzékre jelentkezettek számát (138 ezer), amivel vagy 100 000 magyart, holt lélekké nyilvánítanak.
Az egyharmadnál csekélyebb részvétel azért is meglepő, mivel a magyarországi, meg a szerbiai politikai elit is, nagy jelentőségűnek minősítette a választást, a vajdasági magyar politikusok pedig történelminek kiáltották ki. A túlzások ellenére kétségtelen, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvény, tartalmazza az autonómia embrionális formáit. Lehetséges-e, hogy a vajdasági magyarságot nem érdekli az autonómia? A közéleti megnyilatkozások épp az ellenkezőjéről tanúskodnak.
Utólag a politikusok a magyarság drasztikus lélekszámcsökkenésével igazolták az alacsony részvételi arányt. Elképzelhetetlen azonban, hogy 2002 és 2010 között, ilyen nagyméretű fogyás történt volna, pont abban az időszakban, amikor a kisebbségi párt kormányzati felelősséget vállalt. Ha így van, akkor miért hallgattak kormányzati pozícióban? Az indok inkább a politikai programok elévültségében keresendő. Milosevics bukása után, amikor a helyzet csillapodott, a vajdasági magyar szavazópolgárok a parlamenti választások alkalmával egyre nagyobb számban adták voksukat a többségi pártokra. Ez vonatkozik az önkormányzati választásokra is. Főleg a Demokrata Párt térnyerése érzékelhető.
A szavazatok elapadása bizalmi válságról szól, ami abból fakad, hogy egyrészt a hagyományos kisebbségi retorikát, a szimbolikus nemzetpolitikát, másrészt az új feltételek (szabad piac, kapitalizmus, parlamenti demokrácia) teremtette hétköznapi életet, nem sikerült összhangba hozni. Mindezt nem vagy/vagy-okban kell feloldani. A jelenlegi szimbolikus nemzetpolitika úgy képzeli el a magyar kisebbséget, mint egy szigetet, skanzent, amelynek tagjai, nap mint nap áldozatot hoznak. Az élet azonban máshol zajlik. Egy magyar orvos, mérnök, vállalkozó, a kisebbségi technokraták, de az egyszerű munkavállalók is, mindazok, akik a munka és a közélet világában élnek, gyakorlatból tudják, hogy nem egy extra szigeten élnek. Ennél a politikánál hatékonyabb stratégiákat igényelnek. Emiatt Vajdaságban a szakemberi réteg részint más, többségi pártokban keresi a megoldást. Ezen nem segített az apró alku. A konfrontatív stratégia felülmúlása nem abban rejlik, hogy a kisebbségi elitek kisebb vagy nagyobb, sokszor sunyi kompromisszumot kötnek a többségi elitekkel. Valamennyien vállalják ezt a kompromisszumot, ha alkalom adódik, függetlenül attól, hogy „nemzeti radikálisoknak” nevezi-e magát, vagy „reálpolitikusnak”. (Egyébként mindkét típust még annakidején remekül jellemezte Németh László.) Az elitek kompromisszumaiból azonban kiábrándultak a választópolgárok. Nem hatalmi kompromisszumokra, hanem a tagolt pluralista többségi társadalom, európai gondolkodású rétegeivel való szövetségre van szükség. Nagy kérdés, hogy eljött-e ennek az ideje. Érettségi vizsgát kell tenni. Egy biztos: a közösségeknek kell szövetségre lépnie, nem csak a politikusoknak! Ez lenne a többség és a kisebbség között megkötendő új társadalmi szerződés, a kisebbségi autonómia alapja.
Kétségtelen, hogy rögös út ez. Kockázatos is, hiszen a régióban nem csökken a nemzetállami eufória, amely akadályozza az említett szerződés megszövegezését. A Híd sikere azonban arról szól, hogy a szavazópolgárok keresik a választ új dilemmáikra. Nem biztos, hogy megtalálták. Lehet, hogy holnap ezt is korrigálni kell, azonban ez is jobb, mint a tegnapi szólamok ismételgetése és egy helyben toporogva azon keseregni, hogy zsugorodik a szavazótábor.
Népszabadság, 2010. június 26.