Jaša Tomić ösztöndíja

Badis Róbert fiatal szociológus előzetes adatai arra figyelmeztetnek, hogy „a vajdasági magyar értelmiség utánpótlásának helyzete nem túl rózsás”. Felmérései szerint, a középiskolások fele az elvándorlásban látja a jövőt, közülük sokan már pontosan tudják,   hová-merre távoznak. Érdekes lenne ennek a jelenségnek is kutatni az okát. Persze létezik egy tényszerű magyarázat: a rossz életkörülmények. Ez az érv természetesen nem lebecsülendő, ám nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a nem kielégítő életkörülmények, nem idéznek elő feltétlenül értelmiségi exodust. Erre, világszerte akad példa. Precedensért nem kell túl messzire mennünk, ugyanis a volt Jugoszlávia területén lezajlott drámai események arról tanúskodnak, hogy a legnehezebb időszakban az értelmiség nem az exodust választja. Bosznia-Hercegovina fővárosa Szarajevó, évekig szerb ostrom alatt állt, ennek ellenére a bosnyák értelmiség jelentős része a városban maradt; mi több, olyan pezsgő kulturális életet teremtett, amire még a Szarajevóba látogató Susan Sontag is rácsodálkozott, olyannyira, hogy hónapokig az ostromolt Szarajevóban maradt, ahol színelőadást rendezett. Miután visszatért Amerikába a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott a Szarajevóban maradt értelmiségiek tehetségéről meg állhatatosságáról. Hasonló példát mutattak a koszovói albán értelmiségiek is. A kilencvenes évek alatt, közülük sokan úgynevezett izolációs börtönökbe kerültek, ám a kockázat ellenére is maradtak. Az elmúlt évtized tájainkon is próbatételt jelentett. Nagyméretű volt az exodus, habár éppen akkor, nem hullottak a bombák. A merészebbek a terekre vonultak és naponta tömegtüntetésekkel demonstráltak a háború és a katonai behívók ellen. A középkorú férfi nemzedék, akik hadi állapot lévén, a katonaság tartalékos állományát képezték, jelentős része megtagadta a behívóparancsot, amivel teljesen megbénították a hatóság munkáját. Valamennyien vizsgáztak. Jelentős kérdésekben nincs esély pótvizsgára, még akkor sem, ha manapság, nagy a tumultus ezen a téren. Az értelmiség számottevő része maradt, annak ellenére, hogy Mihalj Kertes a NIN hetilapban azzal fenyegette a magyar értelmiséget, hogy megfigyelik és lehallgatják a telefonbeszélgetéseiket, a kisebbségi politikai elit pedig valóságos irtó hadjáratot indított a csúcsértelmiség ellen. Persze, ezek az idők a múlté, a mai fiatal értelmiséginek nem kell vizsgáznia, sőt pótvizsgára sincs szüksége. Csupán annyi lehet egyértelmű számára, hogy az intellektusnak nincs becsülete. Adyt parafrazálnám: Mit ér az értelmiségi, ha kisebbségi? Egyetlen sansz maradt: beosonni a „holdudvarba”.

Véleményem szerint a gazdasági helyzet kritikus, főleg akkor, amikor már Boris Tadić államfő is azért rimánkodik a tisztességtelenül meggazdagodott szerbiai tájkunoknak (újgazdagok), hogy lelkifurdalásból, legalább egy híd építtetését finanszírozzák. Holott a minap Ivica Dačić belügyminiszter magabiztosan kijelentette, hogy a tájkunok finanszírozzák a pártokat. Aztán hirtelen csend lett. Dačić maradt a posztján, a pártok meg maradtak a parlamentben. Ha jobban meggondoljuk, akkor Boris Tadić túlságosan sokat követel a tájkunoktól. Nem elég, hogy a pártokat finanszírozzák, most hidat is építessenek. Holnap esetleg valakinek eszébe juthat, hogy a tájkunok támogassák a színházi életet, a könyvkiadókat, a kultúrát. Úgy, mint ahogy a nyugati multinacionális cégek tulajdonosai teszik. És minő abszurdum, ott nem a tisztességtelenül megtollasodott tájkunok adakoznak, hanem azok, akik becsületesen gazdagodtak meg.

Néhányszor megkíséreltem Szabó Zoltán nevét beemelni a vajdasági magyar köztudatba, abban a hitben, hogy tanulságos lenne azoknak, akik ma a Gyöngyösbokréta illetve a Durrindó mozgalmat szorgalmazzák. Sajnálatos, azonban senki sem lapozza fel a Cifra nyomorúságot vagy a Tardi helyzetet, pedig ildomos lenne, ha időnként megemlékeznének róla azok, akik a parasztság sorsával foglalkoznak. Legfőképpen napjainkban, amikor a falvak népe egyre csak szegényedik. A minap értesültem, hogy némely faluban olyan méretű az ínség, hogy húsra is alig telik. Az emberek magatehetetlenül kémlelik az eget, a sok csapadéktól gombásodik a búza, rothadásnak indultak a vetemények. Az elszegényedett állam a parasztokra sújt le elsőként. Noha, a párttagságból verbuválódott tisztviselősereget még mindig óvja, jóllehet a Nemzetközi Pénzügyi Alap többször is figyelmeztetett, karcsúsítani kell a költségvetést. Eddig, a süket fül politikájával, sikerült kibekkelni a Nemzetközi Pénzügyi Alap megjegyzését. A tisztviselők továbbra is fegyelmezett párttagok, a parasztoknak pedig nincs se idejük se kedvük a Bólogató János szerepére. Lehet, hogy emiatt nyomorog a parasztság egy része. Ki gondol a nincstelenekre: a sínylődő parasztokra, folyó ügyeikre, idényjellegű gondjaikra, amikor helyzet van: a vajdasági magyarság felsőbb köreiben, tomboló győzelmi eufória idejét éljük.

Az egyik temerini kávézóban hétvégi, családi találkát ejtünk Losoncz Alpárrékkal. Szóba kerül Alpár új könyve, a szegedi Attraktor kiadásában megjelent Merleau-Ponty filozófiája című kötet, amelyet itt, a Vajdaságban nagy némaság fogad, holott ehhez fogható filozófiai mű nem született még kultúránkban. Nem csoda, ha a kissé zajos kávézóban – foci világbajnokság idején – ásványvíz, és kávé mellett Szenteleky Kornélról diskurálunk. Állt egymagában, mert az értelmiség egy része 1918 után Budapestre települt át, a helyben maradt gazdag magyaroknak pedig a kultúra volt az utolsó gondjuk. A történelem kegyetlenül ismétlődik.

Javában tart a Dél Afrika szervezte futball világbajnokság, miből kifolyólag az egyik sportfogadási irodában egybegyűlt emberek, az időszerű kérdésekről vitatkoznak. Merek fogadni, hogy egyetlen ismert tájkunt sem tartóztatnak le – állítja az egyik tagbaszakadt férfi. A többiek gúnyolódnak. Hiába fogadnál, úgysem nyernél, mert nem lenne ellenlábasod. Hogy melyik csapat lesz a világbajnok, azt nehéz eltrafálni, viszont tippelni lehet, azonban hogy a tájkunok megússzák, azt még a gyerekek is tudják. Aztán a drukkerek koccintásra emelik a söröskrigliket. Focilázba menekül az ország, amelyet annyira eluraltak a botrányok, hogy népe már méltatlankodni sem képes. A szerbiai válogatott esetleges sikere esetén a focistákból lesznek az új Messiások, akiket a politikusok előtérbe helyeznek, hogy feledtessék a tájkun- és maffiahistóriákat.

Szerb Antal éles szemét nem kerülte el Jókai Mór Rab Ráby című regénye. Jókai legjobb művének nevezte, és úgy tartotta, hogy ez a mű a magyar történelem döntő problémáiról szóló, a magyar politikum „belső végzetvonulatáról alkotott nagyszabású vízió”. Mikszáth is úgy vélekedett, hogy a Biblia mellet, Jókai regényét be kéne illeszteni a tananyagba. „Aki a humanitást választotta – írta Szerb Antal – szembekerült az előjogait védő magyar nemességgel, és aki a nemzetet választotta, szembekerült a legelemibb humanizmus követelményivel.” Akár napjainkban is írhatta volna Jókai Mór ezt a regényt, amely nem csak a mai Magyarország életében, hanem a kisebbségi létben is érvényes dilemmákat vet fel. Önismereti teszt híján olvassuk Jókait.

A nemzeti tanácsok kompetenciájáról folyó vitában érdemes idézni a magyar országgyűlés 1868-ban hozott nyelvhasználati törvényét, amely ellen – nota bene! – a kisebbségi képviselők hevesen tiltakoztak, kevesellték a jogokat! A mi honatyáink példát vehetnének róluk. A törvény egyértelműen kimondja, hogy azon állampolgároknak, akik valamelyik etnikai kisebbség tagjai, jogukban áll anyanyelvükön szólni a községi, a törvényhatósági és az egyházi gyűléseken, anyanyelvükön intézhetnek folyamodványt valamennyi hatósághoz, illetve kötelesek arra anyanyelvükön választ kapni. A felsőbb bíróságok nyelve a magyar volt, de a fellebbezéskor az eléjük kerülő nem magyar nyelvű perek iratait önköltségen a bíróságoknak kellett magyarra fordítani. A felsőbb bíróságok ítéleteit, határozatait, végzéseit az érdekelt feleknek az általuk kívánt nyelven is ki kellett hirdetni, illetve írásban adni. Csehák Kálmán történész utal arra, hogy ennek a törvénynek köszönve Jaša Tomić apja, az 1870-es évek elején, szerb nyelven, cirill betűkkel írt kérvényében kért fia számára ösztöndíjat a budapesti kormánytól. Az illetékes minisztériumban lefordították a levelet magyarra, hogy az apa kérelmét elintézhessék – írta Csehák – majd értekezését azzal egészítette ki, hogy ez nem számított egyedi esetnek. Arra is kitér, hogy akkoriban Újvidéken, Pancsován vagy Versecen magyar, német és szerb nyelven vezették a városi önkormányzat jegyzőkönyveit. Újvidék akkor volt igazából multikulturális város.