Holt lelkek – életben levő lelkek

Időnként végigpásztázom az „országos tévéstúdiók” vitaműsorait, azonban mindenhol ugyanazok az illetők szerepelnek. Kommentálnak, vitatkoznak, néha még egymás torkának is esnek. Mindez afféle családi perpatvarra emlékeztet. Az országos adók valójában a belgrádi jet-set belterjes világát tárják fel. Kragujevac, Nis, hogy ne is említsem a vajdasági városokat, csak akkor kerülnek szóba, ha valami botrányt kell szellőztetni. Vagy ha – ne adj isten – gyilkosság történt. Nem is lehet másként abban az országban, amelynek a 250 főt kitevő parlamentjének 60 tagja – amint nyilatkozta Vesna Pešić a minapi Pešćanikban – a belgrádi 2-es villamos körjárat körén belül él. Ha ehhez hozzáadjuk a dedinjei frakciót, akkor ne csodálkozzunk a belgrádi centralizmuson. Sem a fővárosi familiáris stúdiók programkoncepcióin.

Az idei Sterija Játékok szelektora némi csalódottsággal állapította meg, hogy az elmúlt színházi idény nem tartozott a jobbak közé. Kiderült ez az idei repertoárból is. Átmeneti színházi időkben élünk, ami néhány évvel ezelőtt új világot képviselt, az, puszta formai játékká alakult át; az pedig, ami meghatározza mai életünket, még nem nyert modern művészi formát, abban az értelemben, ahogy a fiatal Lukács beszélt a formáról. És éppen ezt az átmeneti időszakot mutatta be a szelektor: a bizonytalanságot és az általános tanácstalanságot.  Egymás mellé került a modern sznobizmus és az ebből való kitörési szándék. Ezt az átmenetiséget képviselték a Játékokon szereplő magyar színházak is, de mégis nagy sikernek könyvelhető el, hogy az idén két magyar előadás is szerepelt a Steriján. A szabadkai Kosztolányi Színház és az Újvidéki Színház jóvoltából láthattunk két figyelemre méltó előadást. A magyarok kitettek magukért, fordult felém Mira Banjac az ünnepi díjkiosztáson. Megilletődve néztem végig, amint átveszi a legjobb színészi alakításért járó díjat Jankovics Andrea és Balázs Áron. Végre, nem siránkozó, hanem sikeres magyarokat látok, akik a magyar kultúra tekintélyét öregbítik, és egyúttal gazdagítják annak az országnak a kultúráját is, amelyben élnek.

A rendőrség közelében levő lakótömbömben videokamerákat szereltek fel, ami érthető, mert a lakók félnek a betörőktől. Négy napig némileg nagyobb biztonságban érezhették magukat. A negyedik éjszaka azonban a „huligánok” letépték a falról a vezetéket, és a videokamerák nem működtek többé. Kora reggel találkozom a bejárati ajtó előtt a födémről csüngő drótokat, tehetetlenül bámuló lakókkal. És a rendőrség, kérdezi egyikük. A többiek csak legyintenek. Megértették az üzenetet. Nem védi senki a polgárokat, ne reménykedjenek se a rendőrségben, se a videokamerákban. Ki vannak szolgáltatva. Semmi új a nap alatt. A közbiztonság egyre rosszabb, ennek ellenére viszont a belügyminiszter egyre magabiztosabb.

Nagy empátiával hallgattam és olvastam a magyar választópolgárok nyilatkozatait, amelyek arról szóltak, hogy szakítottunk az egypártrendszerrel. Több mint húsz évvel ezelőtt dőlt le a berlini fal, és utána rögvest összeomlott az egypártrendszer is. Nagy európai ünnep volt ez, lehet, hogy túl sok illúzióval és reménnyel, amelyeknek hervadásának is tanúi lehettem. Sokan a kiábrándulásról szólnak, sokan pedig a kijózanodásról. Minden esetre 1968 után ekkor éltem át életem második nagy felemelő pillanatát – igaz, hogy rossz helyen – aminek köszönve párhuzamosan élt bennem a remény és a reménytelenség. Húsz év után, a vajdasági magyarság nemzeti tanácsot választva belépett a többpártrendszerbe. Már 2002-ben kellett volna megtenni ezt a lépést, de a hatalmi játékok miatt erre nem került sor. Mi voltunk az utolsó egypártrendszerű bástya Kelet-Közép-Európában. Hét elpazarolt esztendő után magunk között sajátítjuk el a többpártrendszerű demokrácia kódexét. Az a tény, hogy titkos választások voltak, és több lista versengett, új fejezetet nyit a kisebbség politika történetében, annak ellenére, hogy a választók listájára való feliratkozás destimulativ volt, meg az egyenlő esélyek biztosításában is sok a tisztázatlan kérdés. Ennek következtében egy immár másfél évtizede a hatalomban levő párt, a VMSZ által támogatott Magyar Összefogás listája került szembe olyan ad hoc listákkal, amelyek más pártok támogatását élvezték. Az esélyek eleve nem voltak egyenlők. Ennek tudatában érthető, hogy a Magyar Összefogás fölényesen nyerte a választásokat. Ezzel szemben nem becsülném le a többi résztvevő érdemeit, főleg nem azt, hogy kilátástalan küzdelemre vállalkoztak, hiszen nélkülük, megrekedtünk volna az egypártrendszerű választások mellett. Így legalább embrionális, avagy csonka többpártrendszer született – a formalitás látszata kielégítve – ami mégis jobb, mint az egypártrendszer. Minden bizonnyal a VMSZ győzelméhez az is hozzájárult, hogy tanult a saját egypártrendszerű múltjából. Ebben a pártban is beindult az erjedés lassú folyamata, ami várhatóan egyszer csak változást hoz. Mert ez nem éppen ugyanaz a párt, amelyik 2002-ben volt. Míg 2002-ben egypárti, a pártállami hagyományokra emlékeztető zárt listával hozakodott elő, most a listán szereplő személyek fele nem a párttagok közül került ki. Egyébként, – a részletes adatok ismerete nélkül – valószínűsíthető, hogy a listán szereplő úgynevezett független jelölteknek köszönhető a VMSZ meggyőző térnyerése. Az viszont, hogy az említett pártonkívüliek mennyire függetlenek, az elkövetkezőkben majd kiderül. Főleg az egyházi méltóságok szerepe lesz a figyelem középpontjában. Ha vállalták a jelölést, akkor nem menekülhetnek a kötelességtől: rájuk vár a közösség egységének és sokszínűségének nyilvános védelme.  Van azonban egy a pártok feletti kérdés, amelyről nem feledkezhetünk meg. Az előzetes, nem végleges adatok szerint 70 ezer magyar választópolgár lépett az urnák elé, aminek háromnegyede a Magyar Összefogás listára szavazott. Egyesek szerint a részvételi arány kielégítő, hiszen több mint ötven százalékos, ugyanis 138 ezer polgár iratkozott fel a választási listára, állítják.  Csakhogy a tények makacs dolgok! Gogol drámájában a holt lelkekkel kupeckodtak, esetünkben viszont nem akarnak tudomást venni az élőkről!  Szerbiában ugyanis 240 ezer magyar választópolgár él! Ezt a tényt a választásokban részt vevő szereplők is elismerték és kiindulási alapnak vették. Ebből következtették ki az ötven százalék plusz egy mércéje. Mivel az egész világon a részvételi arány kimutatásához a választópolgárok számát veszik alapul, sajnos, el kell ismernünk, hogy a MNT választásokon a magyar választópolgárok egyharmada sem jelent meg az urnák előtt. Vannak kisebbségi politikusok, akik azzal igazolják magukat, hogy a magyarság drasztikus lélekszámcsökkenése idézte elő a választópolgárok bázisának zsugorodását. Ez esetben viszont a 2002-2010 közötti zsugorodás mérete, éppen abban az időszakban, amikor a magyar politikai elit kormányzati tényezőként szerepelt, a lehető legrosszabb bizonyítványt állítja ki erről az elitről. Még önkritikának is túl súlyos
és elmarasztaló ítélet, de elegendő a következtetések levonásához. Azonban erről a témáról majd csak a 2011-ben lebonyolításra kerülő népszámlálás után lehet beszélni, ez lesz a legjobb zárszámadás a tízes évekről. Ettől függetlenül azonban egy párt, vagyis a VMSZ részére, szép siker, ha élvezi a választópolgárok 27-29 százalékának bizalmát. Ám, más mércékkel mérnek azok, akik a közösségben gondolkodnak, nem pedig pártban és listákban. Ők a fordított arányt tartják kívánatosnak, vagyis azt, hogy 170 000 magyar lépjen az urnák elé, és ilyen vagy olyan okok miatt 70 000 maradhat távol. Még ha az abszolút számok változnak, akkor is ez az arány lenne a kívánatos. Ezen a ponton kezdődik a közösségépítés, itt honol a republikánus erény. A többi blabla, parafrazálnám Márai Sándort. Vagy harc a hatalomért, amin – persze – nem kell megbotránkozni, berzenkedni sem kell, hiszen a világpolitika elitjei – lehet, hogy tapintatosabban! – ebbe keverednek bele. Vér és arany, írta Ady Endre.