A RAP a lepusztult világ zenéje, erős ritmikájú, de mégis monoton, rímekben gazdag, de a rím nem öncélú stíluseszköz, hanem arra szolgál, hogy agresszívvé tegye a tartalmat. A szubverziv szubkultúrának köszönve a mondanivaló betört az egyre hermetikusabbá váló szövegkultúrába. A szociális peremről induló mozgalom nem vesz tudomást a reprezentatív polgári kultúráról és szövegkánonokról, a modernizmus és a posztmodernizmus akadémizmusáról. Az is magától értetődő, hogy a RAP a dzsessz elemeit használja, attól kölcsönzi rebellis impulzusait, hisz ez e zene a diaszpóra-tudat hagyományainak legfontosabb letéteményese.
Ebben a hangnemben írja Domonkos István, YU-HU-RAP című rapballadáját, amely méltó párja az 1971-ben született Kormányeltörésnek. Ez a vers azonban nem keltetett akkora visszhangot, mint a Kormányeltörésben, egyrészt radikálisabb hangvétele miatt, másrészt azért mert még jobban eltér az uralkodó irodalmi és esztétikai kánonoktól, mint annakidején a Kormányeltörésben. Olyan radikális öndestrukciót végez, amely mindeddig ismeretlen volt a vajdasági magyar irodalomban, de az egyetemes magyar irodalomban is ritkaságnak számít. Domonkos ebben a művében éles polémiába keveredik az egykor szubverzív hangsúlyokat hordó, idővel formalistává váló modernizmussal, amely konformista módon beépült a rendszerváltás utáni kelet-európai vadkapitalista rendbe. A rap, írja, vulgáris műfaj, a költői nyelv modern banalitásaitól a vulgáris szabadít fel, s lehet, hogy éppen ezen a nyelven szólítható meg a bársonyos forradalmak utáni hamis bársonyos világ.
Kaiser Ottó, magyarországi fotóművész volt a YU-HU-RAP című kötet fotóillusztrátora, de ennél jóval több: mint ahogy Domonkos írja, „a tengelytörés jármű újbóli beindításáért két kiváló diaszpóra kutatót, Kaiser Ottót és Zsuzsannát illeti elmarasztalás”.
A diaszpórakutató terminus találóan határozza meg Domonkos István és Kaiser Ottó alkotói kapcsolatát. Kaiser Ottó évekkel ezelőtt Határtalan irodalom címmel három kötetben fotó és szövegdokumentumokkal mutatta be a határon kívül élő magyar írók és értelmiségiek világát. A szövegek és a fotók egyedülálló dokumentumokat képviselnek a magyar kultúrában. Nem csak a szokásosan értelmezett kisebbségi sorsot ábrázolják, hanem a bemutatják a kultúra és a nyelv, továbbá az adott „másvilág” kereszteződését, egymásra hatását. Másvilágot írunk és nem idegen világot, mert sokkal többről van szó, mint idegenségről. Az anyanyelv ugyanis feldolgozza, magához idomítja a világot, amelyben az alkotó él, illetve megszületik a mű. Ugyanúgy azonban a másik világ befolyásolja, faragja, kísértésbe hozza, csábítja az anyanyelvet. Paradigmatikus példája ennek, mint ahogy az irodalomtudósok kimutatták, Franz Kafka életműve, aki németül író, osztrák állampolgárként Prágában, idegen nyelvi környezetben, a „másvilágban” írja prózáját. Kaiser Ottó háromkötetes könyve hasonló a diszkrepanciának, ellentmondásnak és az ellentmondások összebékítésének a dokumentuma.
Domonkos Istvánt is a diaszpóra hipnotizáló erejű, végzetszerű a kafkai paradigmája foglalkoztatja. Európát ma ez a kísértet járja, a diaszpóra, a migráció, a népvándorlás kísértete, amelyben minden bizonyosság felbomlik. Eközben azonban elutasítja a romantikus indentitás-kultuszt, a s figyelme a felszabadult káosz energiája köti le. Apró jelenetek végtelen sorával fogalmazza meg a belső, lelki megsemmisülést, a kiradírozott, a tudatból a modern világ által száműzött identitást. A létből nem maradt más, csak a lét száraz és névtelen hüvelye.
Kaiser Ottó alkotásai valójában erre a domonkosi apoklipszisre épülnek. Diaszpóra-panorámája impulzust adott a költőnek, a költő rapballadája pedig a fotóművésznek. De hogyan lehet ezt a rapballadát a fotó nyelvén kifejezni? Kaiser Ottó meghökkentő, abszurd kompozíciókat teremet, amelyet a montázstechnikával érvényesít. A fotó-poetica alapvető formateremtő elvét kérdőjelezi meg ezzel, amivel szinte ellentmondásba kerül a fotóművészet szellemével, hogy a kamera azt látja, ami létezik. Helyette azt mutatja meg, hogy a valóság eltűnt – maradt a montázs, különböző valóságszilánkokkal való kombinálás. A valóság eltűnését nem a szokásos esztétizáló praxissal jelzi, tehát fotót nem a grafika felé tereli, nem az absztrakt „színek és formák” világát láttatja, hanem a montázstechnikával egy új irracionális figuralitást teremt. Végezetül tehát Kaiser Ottó eljutott a fotóművészet eddig megkérdőjelezhetetlen axiómájának a tagadásáig, amely szerint a kamerát a valóságos világ felé kell fordítani. Igen, afelé kell fordítani, sugallják Kaiser Ottó itt kiállított fotói, de csak azért, hogy kiderüljön, a valóság a legnagyobb és legfélelmetesebb absztrakció.
Elhangzott Kaiser Ottó, fotókiállításán az újvidéki Zlatno oko galériában, 2010. majus 7-én.