Újabban egyre több szó esik a nemzetiségi kérdésről, és azt hiszem, senki sem kételkedik ennek hasznosságában, jelentőségében. Néhány újságíró tevékenységének köszönhetőleg átfogóbb képet kaptunk a nemzetiségek helyzetéről és azokról a hiányosságokról, amelyek a nemzetiségi politika gyakorlatában előfordulnak.Úgy érzem azonban, hogy e kérdések boncolgatása egy ponton megrekedt, valahogy tabu- téma lett, amelyet így lehetne megfogalmazni: a nemzetiségi vezetők felelőssége, tevékenysége és munkájának értékelése.
Szembetűnő ugyanis, hogy míg számos szerb vagy más nemzetiségű fiatal társadalmi munkás jelentős szerepet kapott a tartományi és a köztársasági fórumokban, addig ez a magyar nemzetiségi csúcsvezetőségben nem következett be. Tagadhatatlan, hogy a községekben sok értelmes fiatal társadalmi munkás affirmálódott, de mindmáig hiába keressük őket a fontosabb posztokon.
Az elmúlt két évtized alatt ugyanis sorainkban kialakult egy vezetői elit, amely különböző szinteken hivatásból képviseli a jugoszláviai magyarokat.
Tagadhatatlan, hogy egy ilyen elit konzerválása nagyrészt a „nemzetiségi kulcsnak” tulajdonítható. A „kulcs” pedig akarva, akaratlan egy bürokratikus koncepció szüleménye. Ez alkalommal nincs szándékomban arról vitázni, hogy a mai körülmények között szükségünk van-e még a „kulcsokra”, de annyit fontosnak tartok megállapítani, hogy ha a nemzetiségi kérdések olyan fokon megoldódtak volna, ahogyan azt egyes politikai dokumentumok hirdetik, akkor ma a „kulcsokra” valószínűleg nincs szükség, mert természetes lenne, hogy a funkciók strukturális felállítása megfelel a lakosság összetételének. A gyakorlat viszont azt bizonyítja, hogy a „kulcsok”megtartása ellenére sem elfogadható ez a struktúra. Sőt egy időben szimptomatikus jelenség volt, hogy ha már valahol a „nemzetiségi kulcsot” alkalmazták, vagyis ha már valaki mint magyar került egy-egy fórumba, akkor ajánlatos volt, hogy az illető legyen nő is meg munkás is. Nagyon természetes, hogy ilyen kulcsokra egyetlen nemzetiségnek sincs szüksége. S bár a helyzet egy idő óta jelentősen javult, véleményem szerint a kulcsok bírálatáról nem volna szabad lemondani. Ha a gyakorlat azt bizonyítja, hogy a kulcsokra szükség van, akkor különféle dokumentumokban ne díszítsük fel magunkat olyan eredményekkel, amelyek nem illetnek meg bennünket, hanem valljuk be, hogy a nemzetiségi politika ilyen fokon van: kell még a kulcs mint szükséges rossz, s ennek jegyében kell tervezni a további politikai akciót.
Márpedig ha így van, akkor olyan tudatos elveket is érvényesíteni kell a politikai életben, amelyek megakadályozhatják, hogy a kulcsrendszer létrehozzon egy szűkebb körű, konzerválódó vezetői elitet. Eddig ugyanis nagyjából ilyen volt a helyzet. A jugoszláviai magyar nemzetiség legeminensebb képviselői – Sóti Pál, Rehák László, Nagy József, Farkas Nándor, Szabó Ida, Kelemen Mátyás, Nagy Ferenc, Kovács András, Müller Imre és még néhányan (számuk nem nagy, sőt, ezt az egyszerű újságolvasó is megállapíthatja) – éppen a kulcsok miatt immár másfél-két évtizede váltogatják egymást a politikai funkciókon, ami persze a politikai harc megfenekléséhez vezetett.
Hogy erre csak egy példát hozzak fel, megemlítem a rankovici irányzat bírálatát. Tudvalevő, hogy Rankovic nemzetiségi koncepcióját a legélesebb társadalmi kritika sújtotta. De a nemzetiségek részéről szimplifikáció volna azt állítani, hogy e bírálat pusztán Rankovic személyére korlátozható, hiszen mindenki számára világos, hogy a rankovici irányzat megvalósítókat is igényelt, mégpedig a nemzetiségi politikusok között is, ha más miatt nem, akkor a nyelvi transzmisszió miatt. Volt-e a nemzetiségi politikusok között rankovicista? Erre a mai napig sem kaptunk megnyugtató választ. Márpedig ez égető kérdés, mert a közvélemény helyes tájékoztatásáról van szó.
A nemzetiségi jogok további érvényesítésének elengedhetetlen feltétele az, hogy a nemzetiségek a saját struktúrájukon belül is elvégezzék a progresszív kritikát, mert enélkül félő, hogy a kulcs automatizmusa folytán a nemzetiségi politikusok kevésbé veszik ki részüket a haladásért vívott harcból, amelyhez tehetség, képzettség és személyes bátorság egyaránt szükséges. A kulcs pedig sokszor éppen ezeket a tulajdonságokat felejti el felmérni.
Vegyük például a felkészültség kérdését. Tagadhatatlan, hogy a mai politikai életben a direktívák fegyverét mindinkább a dialógus, a meggyőzés fegyvere váltja fel, a nyelv ismerete tehát a politikus képzettségének egyik fundamentális része. Meg kell azonban állapítanunk, hogy sajnos nem egy kiemelkedő nemzetiségi politikusunk nyelvismerete enyhén szólva hiányos, de ha igazságosak akarunk lenni, azt is megmondhatjuk, hogy átlagon aluli. Mi történt tehát? A kulcs csak arra volt tekintettel, hogy valakinek milyen nemzetiségű az apja, milyen hangzású a neve, de arra nem, hogy mennyire tudja a nyelvet, amelyen értekeznie kell, mennyire ismeri azt a kultúrát, amely meghatározza egy-egy nemzetiség tudatát. Nem tudom, hogyan reagálnak a macedón vagy a szerb írók, értelmiségiek, és nemcsak ők, hanem az egyszerű emberek is, ha kultúrájuk létfontosságú ügyeiről olyan emberek döntenének, akik nem ismerik jól az anyanyelvüket, akik – ha a rádióban beszélnek – önkéntelenül is azt az érzést váltják ki a hallgatóból, hogy egy szimpatikus idegen beszél, aki önszorgalmából tanulja a magyar nyelvet. Ma, amikor a kétnyelvűség jegyében a postáskisasszonyoktól is elvárnánk, hogy beszéljenek magyarul, ez enyhén szólva groteszk jelenség. A tabu tehát ez: ma, amikor szabadon beszélhetünk az ország problémáiról, amikor nyíltan rámutathatunk azokra a hibákra, amelyek a nemzetiségi politika megvalósításában tapasztalhatók, egyszerűen elfeledkezünk saját házunk tájáról. A jugoszláviai magyar sajtót olvasva azt tapasztaltam, hogy saját nemzetiségi politikusainknak éppen a nemzetiség részéről való bírálata még ma is tabu.
Mi értelme van ennek!
A hamis kicsengésű összetartást fel kell hogy váltsa a progresszív politikai harc, a kritika, mert – ahogy Marx mondta éppen a nemzetiségi kérdésekkel kapcsolatban – kritika nélkül nincs fejlődés. Ily módon ellensúlyozhatnánk a kulcsok automatizmusát, és megtalálhatnánk a legjobb módját annak, hogy a legmegfelelőbbeket emeljük ki sorainkból.
Képes Ifjúság 1969. 04. 09