Az ötvenes-hatvanas években a farmer, akár a magas nyakú fekete pulcsi ugyanazt jelentette, mint Camus vagy Sartre művei. A kor emblémái a szabadság jelképei voltak. Azt a tudatot erősítették, hogy oda tartozom, ahhoz a másik világhoz, ama másik kultúrához; úgyhogy a hatvanas évek elején én is, mint az ország sokszázezer polgára, elindultam az olaszországi snežanai határállomás felé, onnan meg a közeli Trieszt városába, amely akkoriban a Jugoszlávia legnagyobb szuppermarkettjének számított.
Bevásárlás után, az utcán kószáltam, bámészkodtam, amikor elpilledtem, bepillantottam az egyik trieszti kávéházba. Határtalan boldogság kerített hatalmába, ugyanis pontosan ilyennek képzeltem el a bécsi kávéházakat, amelyeket csak az irodalomból ismertem. Két hatalmas Ponte Rossos csomagomat szorongattam, amikor is, a bejáróban ácsorgó, elegáns pincér köszönt rám. Fekete öltönyt, hófehér inget meg fehér kesztyűt és pillenyakkendőt viselt. Könnyed, balett mozdulattal perdült elém és pergő, dallamos olaszossággal kérdezett valamit. Nem értettem, emiatt, talán zavaromban, szerbül gagyogtam el, hogy eredeti, messze földön híres olasz kávét szeretném megkóstolni. A pincér nyomban levetette csábító, bizalomgerjesztő mosolyát, még az előkekő gesztusokról is megfeledkezett, mert a fejéhez kapva szerbül válaszolt. Mit keresel itt, drága jó földim? Ebben az illusztris vendéglőben, egy kávé ára annyi, mint egy farmernadrágé. Mint honfitárs tanácsolom, iszkolj innét mihamarabb; ne rendelj itt semmit, még egy pohár vizet se.
Hálásan köszönöm, földi, hebegtem, miközben még egy utolsó pillantást vetettem a kávéház belterére, majd elbűvölve kihátráltam. Legalább volt alkalmam látni egy igazi bécsi kávéházhoz hasonlót, vigasztaltam magam a trieszti sikátorokban, és a többi Ponte Rossós nejlon zacskót cipelő ember után eredtem. A pincér szavaiban empátiát ismertem fel, amellyel figyelmeztetett, mi mégsem tartozunk ide, ebbe a pompás, bécsiszerű, közép-európai kávézó-étterembe.
Évekkel később került a kezembe Claudio Magris rokonszenves esszéje, amely a San Marco kávéház kifinomult közép-európai szelleméről és kávéházi hangulatáról ír, amelyben furcsán keverednek a közép-európai és a mediterrán sorsok. „A San Marco igazi kávéház, történelmi peremvidék, itt konzervatív hűség és liberális pluralizmus járja”, írta Magris. Az L alaprajzú kávéházból figyelte amint az alkonyi nap lángra lobbantja a kerek domborműveket körülburjánzó széles arany kávécserjeleveleket, majd az asztal mögötti tükörben felcsillantak a tengerbe bukó nap utolsó sugarai. Közben Hermann Bahrra gondolt, aki úgy érezte magát Triesztben, mintha sehol sem volna. Elképzeltem a földimet, a szerb pincért, amint a Noé bárkáját megidéző kávéházban előkelően hajlong Claudio Magris asztala előtt, diszkrét mosollyal felveszi a rendelést, majd könnyed tánclépésekkel a söntés felé tart, ahol megrendeli a presszókávét és a finom süteményt. Mennyit kellett gyakorolnia, szegény ágról szakadt balkáni honfinak, hogy elsajátítsa azokat a gesztusokat, azt a modort melynek köszönve Claudio Magris elé varázsolhatta Közép-Európát?
Vajon mi történne, ha egy szép napon, miközben Magris éppen a felszolgált Illy kávét szürcsölgeti a San Marco kávéházban, betoppannék Ponto Rossos csomagjaimmal? Ő a mediterrán és a közép-európai világ peremvidékén Triesztben képzeli el a csodálatos és imaginárius Közé-Európát, „amelynek kultúrája a marginális és periférikus, a mulandó, gyenge és jelentéktelen védelmét jelenti a nagyravágyó szintézisek ellen, amelynek valami általános nevében áldozatul dobják az egyént”, én meg abból amelyből ez a védelem régen összeomlott.
Ez a felismerés él bennem amióta a trieszti San Marco kávéházban a pincérrel találkoztam. A földim ügyesen begyakorolt közép-európai modort, azonban mindvégig tisztában volt vele, hogy máshova tartozik. A San Marco mindig San Marco maradt, a Dornstadter cukrászda illetve városi vendéglő pedig a politika kénye-kedve szerint cserélgette elnevezését. A Dornstadter (családnév) után, Moszkva lett, majd Zagreb, végül pedig Athén. Váltogatta a nevét, akárcsak az utcák és az intézmények erre mifelénk. Az egyik szép újvidéki utcát, amelyben néhány szecessziós épület húzódik meg, ahol a hajdani Jelisaveta most Vojvodina Szálloda is található, ifjú koromban Narodni herojinak, Néphősök utcájának nevezték. Réges-régen, Herngassenek, Úri utcának, Gospodska ulicának hívták. Aztán lett belőle Kossuth utca, majd Regenta Aleksandra utca, majd Adolf Hitler utca, majd Kralja Aleksandar utca. 1945-ben először Sztálin utca lett, aztán 1950-ben Rankovic utcára keresztelték míg 1966-ban Rankovic politikai bukása után, Néphősök utcája lett belőle. A 2000-es rendszerváltás után Kralj Aleksandar díszeleg az utcatáblán.
A trieszti szerb pincér története elevenedett fel bennem a nyolcvanas évek második felében is, amikor Nyugaton, nyakra-főre különböző tematikájú közép-európai symposionokat rendeztek, amikor hirtelen divatba jött a régió. A Duna menti, a közép-európai és a balkáni kultúra határvidékén meghúzódó városkában, Újvidéken, új életet kezdtek a trieszti farmernadrágok. Amikor Berlinben ledöntötték a félelmetes falat, Újvidéken úgy éreztem, hogy a berlini porfelhő a szabadságot hozza. Akárcsak a trieszti farmernadrág. Magyarországról távoztak az orosz katonák, ám Budapesten keresztül egyre több orosz csempész érkezett Jugoszláviába. A Budapest-Belgrád vonalon közlekedő Balkán-expresszen ritkán volt szabad hely. Az oroszok és a románok helybe hozták a kaviárt, az olcsó szerszámokat és a még olcsóbb pamut alsóneműt. A feketepiacon felvásárolták a hamisított trieszti farmernadrágokat, és a márkás nyugati parfüm utánzatokat.
Ez idő tájt bármikor haza látogattam szülőfalumba, anyám nem a szokásos májgombócos házi tyúkhúslevest meg kedvenc töltött káposztámat illetve az általa készítette legfinomabb franciakrémest készítette, hanem előételnek pirítóssal, vajjal orosz kaviárt tett elém. A rendszerváltás előestéjén az egész falu kaviárt fogyasztott, ez volt az a mesebeli eledel, amiről a köznép csak az amerikai filmekből értesült. Senki sem kételkedett abban, hogy ha a fényűzésnek élünk és kaviárt fogyasztunk, akkor biztosan valami történni fog. És megbukott egy rendszer, megszületett a másik Európa.
A kaviárról és a farmernadrágról beszéltem, miközben mindezt elmondhattam volna az írókról a könyvekről is. A jó könyv mindig olyan, mint a csempészáru, sokszor érthetetlen, sokszor cinkos és apokrif üzeneteket ad át a sorsról, az életről és a halálról, a jóról és a gonoszról. Az igazságról, és a hazugságról, amit különösen rossz szemmel néznek a vámosok. Az igazi soha sem arról szól, amit a hivatalos világ hirdet. Néha a vámosok fülön csípnek bennünket, igaz, nem büntetnek többé olyan keményen, mint régen, de azért megrónak, sőt a margóra penderítenek. És szemünkbe mondják az igazságot, hogy üzérkedünk, hogy nem tiszteljük az általánosan elfogadott kánonokat, hol az egyik, hol a másik szentnek nevezett eszmét áruljuk el.
Ilyenkor csendesen somolygunk és a másik utcasarkon kirámoljuk a pultra a kincseinket.
Ezennel megnyitom tehát az idei Prozefesztet, ami azt is jelenti, hogy állítsuk ki portékánkat az írópultra.
Az újvidéki 4. Prosefest megnyitóbeszéde 2010. április 22-én