2000. október 5-én Szerbia nem tudott nemet mondani a múltra. 2003. december 28-án viszont nem tudott igent mondani a jövőre. Szerbiának arra sincs ereje, hogy visszatérjen a múltba, de arra sem, hogy belépjen az jövőbe, hanem a kettő között vergődik
Kedves Barátom,
Sokszor gondolok arra, hogy Franz Kafkának mindenben igaza van, csak azt nem látta előre, hogy az élet sokkal durvább. Szerbiában tudathasadásos állapot alakult ki: nem lehet pontosan megállapítani a rendszerváltás kezdetét. A többi szocialista országban létezett egyféle vízválasztó, lejátszódott egy szimbolikus esemény, amelytől kezdve biztosan lehetett tudni, hogy a múlt visszatérése kizárt. Szerbiában azt sem biztos, hogy a rendszerváltás mikor kezdődött, de azt sem, hogy mikor bukott meg, hiszen a kettő között alig van különbség. Az sem kizárt, hogy megbukott, mielőtt elkezdődött volna. A közép-európai rendszerváltásban nagy, előkészítő szerepet játszó reformkommunisták Szerbiában még 1971-ben megbuktak, vagyis akkoriban, amikor Jugoszlávia afféle félszocialista mintaországnak számított Úgy is mondhatnám tehát, hogy Szerbiában ellehetetlenült a rendszerváltás, mielőtt még életre kelt volna.
Valójában Jugoszlávia szétbomlása is a balkáni rendszerváltás kínos része, úgymond, paradoxonja. Míg az ország egyik felében, Szlovéniában, például, a többi szocialista országhoz hasonlóan a reformkommunistákkal karöltve a demokratikus átalakulás hívei győzedelmeskedtek, addig Szerbiában – éppen ott, ahol a hatvanas évek végén Marko Nikezićtyel és Latinka Perovićtyal az élén a reformkommunizmus első reményei kiserkentek – a nyolcvanas évek végén a tömeg a szerbiai kommunisták elnökét, Slobodan Miloševićet dicsőítette. Azt a Miloševićet, aki Gorbacsovot az igaz szocializmusba akarta visszaterelni. A nagy mámorban megszületett Európa egyetlen népszavazásos diktatúrája, amely népszavazásos nacionalizmussal ajándékozta meg a népet. Ennek az ajándéknak a terhét nyögi még ma is az ország.
A rendszerváltás első szakasza: a titoizmusból a populista nacionalizmusba
Szerbiában a rendszerváltást nem a kommunista ideológia, hanem a nacionalizmus verte szét. Mielőtt összeomlott volna a kommunizmus készségesen behódolt nacionalizmusnak. A demokratikus ellenzéknek tehát tíz év után nincs miből kiábrándulni, mint Lengyelországban, Csehországban vagy Magyarországon. Mi nem illúziókat vesztettünk el, hanem a valóságot. Demokratikus utópiára alkalom sem nyílt: a rendszerváltó politika a kezdetektől pesszimista aurát kapott. A 2000. október 5-i demonstrációk után hatalomra kerülő Zoran Djindjić, a reformdiskurzus legügyesebb szerbiai művelője, aki Hágába liferáltatta Miloševićet, szerb Kassandraként kijelentette: Szerbiában a reformok mindig vereséget szenvedtek. Meggyilkolása a döbbenetes bizonyíték arra, hogy igazat mondott. Kínos öröksége arra figyelmeztet, hogy Szerbiába mégsem lehetett becsempészni a rendszerváltást.
Rács mögött van, aki a vádirat szerint meghúzta a ravaszt. De a tervezők, a halál mérnökei a mai napig ismeretlen helyen tartózkodnak. Miként a szerbiai hatalom ma sem tudja, hogy hol tartózkodik Mladić tábornok, a srebrenicai halálmérnök, úgy azt sem tudja, hogy hol bujkálnak Djindjić gyilkosainak eszmei vezérei. Közel egy évvel a miniszterelnök meggyilkolása után elhomályosult a gyilkosság politikai háttere, motívuma, mintha mindenki megpróbálná elfelejteni azt, hogy mi is történt valójában. A Djindjić gyilkosság utótörténete mintha sejtetni engedné azt is, hogy a görög drámák közös bűnének árnyéka lebeg Szerbia felett.
A szerbiai rendszerváltás, amennyiben annak lehet nevezni, összefüggéstelen fragmentumokban zajlott le. A „kezdetek” szimbolikusak: 1971-ben az ortodox kommunisták leállították a szerbiai modernizációs folyamatot, majd 1987-ben a nacionalisták megbuktatták a titoista „kozmopolitizmust”, amely diszkréten a nemzeti érzésekre apellált, még akkor is, ha azokat igyekezett kordában tartani. A titoizmus egyszerre képviselte a transznacionális államot és multietnikus szocializmust. Főleg Szerbiában tartották járomnak a kettő kényes egyensúlyát, a többiek, főképpen a szlovénok és a horvátok bizalmatlanul szemlélték Szerbia küzdelmét a járommal. Ők úgy vélték, hogy Jugoszlávia csak átmeneti képződmény vagy pedig a nemzetek börtöne lesz. Szerbia minderre hisztérikusan reagált, arra a következtetésre jutott, hogy börtönőr nélkül megszűnik Jugoszlávia, s a szerb nemzet egyharmada kisebbségi állapotba kerül. A szerb nemzetegység eszméje szükségszerűen került ellentétbe más nemzetek függetlenségeszméjével. Ha Szerbia nem lesz Jugoszlávia börtönőre, akkor a szerb nemzet egy része rabságba kerül. Ez a gondolat megdöntötte a szerbiai egypártrendszerű államszocializmust, s létrehozta a többpártrendszerű államnacionalizmust. A szerbiai rendszerváltás jellegét mindenek előtt az határozta meg, hogy ott a többpártrendszert Milošević vezette be a nacionalizmus égisze alatt. Szerbiában nem a liberalizmus képviselte a rendszerváltó impulzust, hanem a nacionalizmus, amely a későbbiek folyamán eltorzította az egész politikai látóhatárt. A közép-európai országokban a nacionalisták a rendszerváltás részei voltak, akik a győzelemig átmeneti szövetségeseknek tartották a liberálisokat, Szerbiában viszont a kezdetektől a liberalizmus volt a rendszerváltó tömb legnagyobb ellenfele, ellensége. Nagyobb ellenségnek tartották, mint a kommunizmust. Nem csoda tehát, hogy a kilencvenes években természetes módon jött létre, Slobodan Milošević szocialistáiból és Vojislav Šešelj nemzeti radikálisaiból a fekete-vörös koalíció. Az orosz kommunistákkal, a Gennagyij Zjuganovval kacérkodó párt meg tudta szólítani Šešeljék antibolsevik politikáját, miközben azok a pártok, amelyek nem tűztek zászlajukra nacionalista jelszavakat törpepártok maradtak, a Milosevic elleni küzdelemben még az arénába sem léphettek be. A nacionalizmus volt tehát a diktatúra ellenes küzdelem előszobája. Néha azok is szimulálták a nacionalizmust, akik titokban elutasították, ám az álarc fokozatosan hiteles arccá változott. A rendszerváltás első szakasza tehát a kommunizmusból egyenesen a nacionalizmusba vezetett. Ez a kezdet meghatározta a folytatást.
A rendszerváltás második szakasza: a populista nacionalizmusból a puha nacionalizmusba
A második szakasz 2000. október 5-én kezdődött és máig tart. A 2003-as rendkívüli parlamenti választások alátámasztják, hogy sokáig fog tartani.
Ennek a szakasznak a kezdete a NATO bombázás idejére tehető, amikor átrendeződött Szerbiai nemzetpolitikai színtere. Előtérbe kerültek a Milošević idejében meggazdagodott háborús nyerészkedők, balkáni újgazdagok érdekeltségei, tehát 1999-ben két szárnyra bomlott a nacionalista tömb.
Az egyik a lumpenrétegekből összeverődött nemzeti populista szárny, amelyben a nemzeti érzés oly magasra csapott, hogy az új (koszovói) háború érdekében továbbra is vállalta a páriasorsot, az általános nyomort, az egzisztenciális kiszolgáltatottságot. A populista héják az albánok teljes elnyomását követelték, miközben valamilyen szerbiai aranykorról álmodoztak. A nyomor terjedt, az állam a csőd szélére sodródott.
A másik szárny képviselői, az új tőkésréteg úgy érezte, hogy saját csapdában esik, hiszen bizonyos fokú békére vagy legalább is béke szimulációjára lenne szükség a tőke kamatoztatása érdekében. A permanens hadiállapot ugyanis megbénította az állam anyagi erejét. Ez a réteg elfogadta volna az albánok elleni háborút, ha jövedelmezőnek bizonyult volna. De immár nem volt az. A háborús kiadások, a nemzetközi gazdasági embargó nagyobb károkat okozott, mint a rablásra, fosztogatásra számító koszovói bevételek. Így került szembe egymással a háborús lumpentőke a populistákkal, a háború párti nacionalistákkal.
Milošević a koszovói albánellenes radikalizmussal tömöríteni akarta nacionalista mozgalmat, de még inkább megosztotta azt. A nyolcvanas években az albánok elleni jelszavakkal, retorziókkal még maga köré tudta tömöríteni a heterogén politikai csoportokat, a kilencvenes években azonban ez gazdasági képtelenségnek tűnt. Ellenzéke fanyalogva támogatta albánellenes politikáját. A nacionalizmus ezúttal is tömegmozgósító erejűnek bizonyult, látványos volt, de meddő maradt. A populista tömeg támogatta Miloševićet, de az újgazdagok, az állami elitek, az erőszakszervezetek immár nem. A koszovói kaland jelentette azt a kudarcot, amely közös szekértáborba terelte a Milošević-ellenes nacionalisták tarka táborát.
A NATO bombázások annyit mindenképpen elértek, hogy lebombázták Milošević karizmáját. Téves ugyanis az a vélekedés, hogy a NATO Szerbia bombázásával Milošević kezére játszott, s ennek köszönve újra maga köré tömörítette a tömegeket, erősítettre a hatalmát. Ellenkezőleg! A NATO támadás felgyorsította Milošević bukását és a nacionalista ellenzék összefogását. Az összefogás alapja a Nyugat- és a Milošević-ellenesség volt. Ez az új egyensúly létrejött volna a NATO-bombázások nélkül is, általa azonban felgyorsult. A NATO bombázások tehát azokat erősítették, akik legjobban bírálták a NATO-t, a demokratikus nacionalistákat. Ők egyszerre fordultak szembe Miloševićtyel és a NATO-val, ennek köszönve morális legitimációra tettek szert a nacionalista érzelmű tömegek előtt.
Az ellenzék tehát a nacionalizmusban győzte le Miloševićet. Azon a ponton, ahol eddig is a legkisebb volt a különbség a hatalom és az ellenzék között. Koszovó kérdésében, s általában a nemzeti kisebbségek iránti viszonyban még a liberális nézeteket valló rétegek is összhangban voltak Miloševićtyel. Így például ők is, akárcsak Milošević, azt állították, hogy a vajdasági kisebbségek európai szintű kisebbségi jogokat élveznek Szerbiában. A liberális ellenzékiek hajlottak ama szólam felé, hogy Milošević valójában a szerb nemzetnek okozta a legnagyobb károkat, nem pedig a vajdasági kisebbségeknek, az albánoknak, a bosnyákoknak vagy a horvátoknak. Csak egy egészen szűk, az ellenzéken belül is peremre szorított réteg vélte, hogy Milošević a szerbiai nemzeti kisebbségek ellen uszít. Az ellenzék vonakodott Milošević nacionalizmusának a bírálatától, 1966-ban a nagy utcai „füttyös tüntetések” idején is, azzal vádolták Milošević nomenklatúráját, hogy „bolsevik banda”, de egyetlenegyszer sem azzal, hogy „nacionalista banda”. +
A NATO bombázások után sem a nacionalizmus került a bírálatok kereszttüzébe, hanem a csődbe jutott nacionalizmus. Az ellenzéki diskurzus szerint Milošević bűne, hogy háborúkat vesztett, nem pedig az, hogy háborúkat indított. Ugyanakkor a NATO bombázások után mind nagyobb kelepcébe kerültek Milošević újgazdagjai, akik tudták, hogy az ország nem képes túlélni csődhelyzetet létrehozó háborúkat, amelynek az árát a következő években meg kell majd fizetni. A szerbiai háborús kapitalisták tudták, hogy Milošević vezetésével nem vészelik át a vészterhes időket. Meg kellett tehát szabadulni tőle.
Csak ezeknek a tényeknek az ismeretében irható le a 2000. október 5-én kezdődő rendszerváltás „második hulláma”, amely a kemény nacionalizmusból a puhába menekült. Tudni kell, hogy 2000 októberében a Milošević elleni tömegtüntetésekben együtt meneteltek a boszniai, a horvátországi, a koszovói martalócok, a liberális demokraták, s legfőképpen a nacionalista eszmék képviselői, akik meg voltak győződve arról, hogy Milošević elárulta a nemzeti érdekeket. Miloševićet tehát saját hívei buktatták meg. A háborús nyerészkedőkből álló gazdasági elit pedig gátlástalanul kamatoztatta a „vértelen forradalmat”. A véres tőke a vértelen forradalomban tisztult meg. A „vértelen forradalom” vezérei törvényes keretekbe helyezték, legalizálták a háborús tőkét, ezenkívül megteremtették a gazdasági élet nemzetközi vérkeringésébe való beépülés lehetőségét. A nacionalizmus új morális alibit szerzett magának. A jelenlegi kormány több tagja Miloševićet a legnagyobb szerb árulónak nevezte, nem pedig veszélyes nacionalistának.
A titkosszolgálati támogatásnak és a katonaság tétlenkedésének köszönhető győzelem után azonban a győztesekre szakadt a régi ideológia minden gondja és adóssága. Új eszmerendszerben nem tudtak gondolkodni, a régit nem merték nyíltan megtagadni. Minden felemás volt, ám a kezdetekben ez is elegendőnek mutatkozott arra, hogy Szerbia megszerezze Európa rokonszenvét. A nemzetközi gyorssegélyek, pénzügyi kedvezmények azonban legalább részben átsegítették a csődhelyzeten. Természetesen ezzel semmi sem oldódott meg.
Új válság
Válsággal kezdődött a szerbiai átalakulás második szakasza 2000 októberében. A felemás megoldásokkal, a kompromisszumokkal senki sem volt elégedett, legkevésbé az új szövetségesek, vagyis a régi rend hívei. Pedig az új kormány a régi eszméknek tett engedményei elégedetté tehették volna ezeket a rétegeket. A beígért összeférhetetlenségi törvény nem született meg. A Djindjić kormány oktatásügyi minisztere bevezette az iskolákba a hitoktatást, hogy megnyerje a pravoszláv egyházat, amely nyíltan védelmébe vette Radovan Karadžićot és a többi háborús bűnöst. A privatizációs stratégia lehetővé tette a háborús nyerészkedőknek, vagyis a Milošević-korszak üzletembereinek, hogy nemzetközi konkurencia kiiktatásával legalizálják a tőkéjüket. A hatalomra jutott jobbközép blokk szüntelen engedményeket tett a szélsőjobbnak. A háborús bűnökkel nem történt semmiféle leszámolás, ami felerősítette a múlt restaurálásának tendenciáját, tehát kimondatlanul is megfogalmazódott a „miloševićizmus Milošević nélkül”, az „emberarcú miloševićizmus” jelszóval megfogalmazott, a nemzeti egységet érvényesítő ideológia. A rendszerváltás terminológiája helyett gyökeret eresztett a reform terminológiája. Ezáltal elhomályosult az, hogy valójában mit is kell megreformálni. A miloševići alapokat? Hova vezet a rendszerváltás nélküli reformizmus?
A stagnálást nem a régi rend hívei harcolták ki, a reformerők tálcán kínálták fel. Szerbia szükségszerűen rohant a reformok válságába. A kormány holdudvarában a korrupció egyre mélyebb gyökeret eresztett. A nemzetközi szervezetek Szerbiát továbbra a legkorruptabb országok közé sorolták. A kormány kiadta a jelszót: Erős kormány, gyenge demokratikus ellenőrző intézmények. Ennek ellenére Szerbia legalább részben bekapcsolódott a nemzetközi szervezetek munkájába, visszafogadták az ENSZ-be, s végre beválasztották az Európa Tanácsba. A Hágai ENSZ-bírósággal való együttműködés beindult ugyan, ám válságos szakaszokat élt át, és észrevehető volt az együttműködés szabotálása. Október 5-e után a demokratikus ellenőrző intézmények kiépítése, „a jogállam megteremtése” megbénult, az új törvények megalkotása elakadt. A Miloševićet megbuktató ellenzéki blokk széthullott, az állam újabb válsághelyzetbe került. Ami azt jelenti, hogy a rendszerváltás második szakasza is megfeneklett. Szerbia 2003. december 28-i rendkívüli választásokig egy félkört írt le, vagyis eljutott arra a pontra, amelyiken 2000. október 5-én volt. Azzal a különbséggel, hogy a szélsőjobb a szimbolikus hatalom mellett reális hatalomhoz jutott. A választások csupán legalizáltak ezt. A helyzet tehát ugyanolyan, mint volt, csak némileg annál is rosszabb. A nacionalizmus újra győzött. Bár senki sem beszélt róla, de az új választás a Hága ellenes referendum jegyében zajlott le. 2000. október 5-én Szerbia nem tudott nemet mondani a múltra. 2003. december 28-án viszont nem tudott igent mondani a jövőre. Szerbiának arra sincs ereje, hogy visszatérjen a múltba, de arra sem, hogy belépjen a jövőbe, hanem a kettő között vergődik. A demokrácia elodázásának a fogságába esett.
Erdélyi Ripot, Kolzsvár, 2004. 02.05.