„Minket a 90-es években jóformán minden vezetői helyről száműztek, de az utóbbi kilenc évben elértük, hogy részarányosan vagyunk iskolaigazgatók, kórház- és intézményvezetők”- jelentette ki Korhecz Tamás, politikus és kisebbségi titkár a Hét Napnak adott interjúban. „Hogy ezért ránk gyújtják-e a házat, az a társnemzetek hangadó elitjének a szándékától függ, ami ebben a pillanatban ránk nézve nem túl biztató” – írta le Mák Ferenc, kritikus, az Aracs folyóirat főszerkesztője a Magyar Szóban Hogy melyik állítás a szavahihetőbb, azt döntse el a tisztelt olvasó, a témát illetően pedig nem ártana, ha megvitatnák egymással. Számomra, kettőjük nézetegyeztetésénél, illetve nézetütköztetésénél sokkal fontosabb, hogy – Korhecz szavai nem értelmezhetők másképpen, mint: végre (tíz év után!!!) pontos kimutatásunk van a magyar kisebbség részvételi arányáról az egészségügyben, az oktatásban, a bíróságon, a rendőrségen, a közigazgatásban, és más állami szervekben. Végre, sóhajtok fel! Már csak azt nem értem, hogy miért nem kerülnek ezek a számadatok a nyilvánosság elé?! Akkor sem ildomos véka alá rejteni őket, ha netán rossz az arány, hát még ha olyan rózsaszín a helyzet, mint ahogy azt a kisebbségi politikus állítja. Ez utóbbi esetben végkép értelmetlen, miért hallgatnak olyan eredményekről az illetékesek, amikor végre akad valami, amivel hencegni lehet. Persze az is előfordulhat, hogy ilyen kimutatások nem is léteznek. Érdekből vagy kompromisszumból. Nem kell sokat várni, maholnap kiderül.
Genocídium? Igen vagy nem?
A világ felemás módon fogadta a határozatlan Srebrenica-határozatot. Nem csodálkozom a deklaráció megszövegzésén, amely hűen tükrözi a múltjával szembenézni képtelen szerbiai társadalom jelenlegi állapotát. Egy ilyen jellegű szembenézéshez, egészen másmilyen politikai elitre lenne szükség. Egyébként a parlamenti vita hevében XXXX Micunovic a Demokrata párt „nagy öregje” sértődötten jegyezte meg, hogy a Srebrenica- nyilatkozattal az EU nem tesztelte korrekt módon Szerbiát. Nem vagyok meggyőződve, hogy az EU részéről próbatételről lenne szó. Továbbá – hiszem – hogy arról sem, hogy genocídiumnak vagy bűncselekménynek nevezi-e a parlament a srebrenicai szörnyűségeket. Sokkal kínosabb, sőt megalázóbb, hogy a politikai elit, a nevezetes parlamenti vitában, óvatosan megkerülte a felelősség kérdését: tudniillik szóba sem került annak a Szocialista Pártnak a szerepe, amely hatalmon volt Szerbiában a srebrenicai genocídium idején. Először is tehát a Szocialista Pártnak kellene bocsánatot kérnie a bosnyák áldozatoktól majd ezután Szerbia polgáraitól is. Emlékeztetnék, hogy arról a pártról van szó, amelyik ma is hatalmon van. Ha egyszer elérkezik ebben az országban az őszinte bocsánatkérés ideje, akkor – remélhetőleg – nem folynak éjszakába nyúló kínos viták arról, hogy vajon genocídium történt-e Srebrenicában vagy sem.
Egy idealista feladta
Az újságok hírül adták, miszerint öngyilkosságot követett el Branimir Nikolić Branči a hajdani Otpor (ellenállás) mozgalom egykori tagja. Branimir Nikolić, Milošević bukása után (2000. október 5.) a gazdasági maffiózók, az újgazdag mágnások (tájkunok) leleplezését tűzte ki célul. A váratlanul napvilágra került hírről, a titokzatos öngyilkosságról, hallgatnak a mozgalom egykori tagjai (is), pedig sokan közülük magas tisztséget töltenek be jelenlegi kormányzatban. Nem mellékes, hogy 2000-ben, az Otpor morális energiája, sikeresen hozzájárult Milošević megbuktatásához, ámbár mint kiderült, sokkal egyszerűbb ügynek bizonyult Milošević megbuktatása, mint a maffiózók leleplezése. A tiltakozó nemzedék egy része beépült a hatalomba, másik része pedig szkeptikusan kivonult a közéletből. A periférián gyakran hallatják a hangjukat az „elvesztett illúziók” nemzedékének azon tagjai, akik életük legszebb éveit pazarolták az ellenállásra, nem sejtve, hogy a Milošević rendszer haszonélvezői, lefölözik a tejfölt. Nikolić azokhoz az idealistákhoz tartozott, akik komolyan vették 2005. október 5-ét, és őszintén hittek a társadalom erkölcsi megtisztulásában. Ma már – sajnos – tudjuk, mennyire naiv volt ez az idealizmus. Október 5-én együtt meneteltek a Milošević elleni tüntetéseken azok, akik le akarták váltani a plebiszcitáris diktátort, mert elvesztett négy háborút, meg azok is, akik azért fordultak szembe vele, mert háborút indított. A tiltakozó tömegben helyet kaptak a nacionalisták, a liberálisok, tiltakozott a titkosrendőrség egy része, támogatták a tiltakozókat a tájkunok, az álkatonai alakulatok egy része stb. Ki tudná felsorolni ezt a tarka társaságot alkotó klikkeket! Mindenki a saját érdekét nézte, (egészen mulatságos esetek is előfordultak, sokan az utolsó pillanatban rohantak Belgrádba, ahol már minden eldőlt, azért, hogy közelebb legyenek a fotelekhez) csak az idealisták veszítettek. A parlament már lángolt, amikor a hatalom újbóli elosztásáért kezdődött a harc. Kiderült, hogy a politikusok nagy része mértéktelenül gyűjtötte a funkciókat, a különböző, jól fizetett igazgatóbizottsági tagságokat, amit ugyan nem tilt a törvény, azonban elmarasztaló emberi tulajdonságról vall. Branimir Nikolić Branči komolyan vette eszményeit – túlságosan komolyan. Menten, 2000 után, firtatni kezdte néhány tájkun vagyonának eredetét, mire azok a bíróság által gyakorolták a megfélemlítés politikáját. Természetesen a pert megnyerték, Nikolićot pénzbírságra ítélték. Mivel a büntetést nem tudta kifizetni, bebörtönözték. A Milošević időszakban megtollasodott „újkapitalistáknak“ a haja szála sem görbült, vagyonuk eredetének kivizsgálására máig nem adódott alkalom. Hogy a bíróság mennyire volt független illetve elfogulatlan, arról éppen a napokban vallott az igazságügyi tárca miniszter asszonya. Elmondta ugyanis, hogy a bíróságok összetétele úgy állt össze, hogy a pártok „delegálták“ saját bíráikat. A pártokat pedig – mint köztudott – a tájkunok pártfogolják, azaz finanszírozzák. Branči letöltötte a szabadságvesztéssel járó büntetését és megérte azt, hogy az általa említett személyek nem is voltak olyan fontosak. Sokkal, de sokkal nagyobb ragadozók jelentek meg a színen. Az írott sajtó meg az elektronikus média, az utóbbi időben hemzseg a maffiózókról szóló hírekkel, az állam pedig tehetetlen velük szemben. Nem csak az egyik vagy a másik narkó-báróról van szó, hanem azokra a tájkunokról, akik sakkban tartják a kormányt.
A kampány visszhangjai
Napok kérdése és lezajlanak az anyaországi választások. A többpártrendszer, vele együtt a politikai váltógazdaság működik, a Fidesz győzelme biztosra vehető. Mint ahogy lenni szokott, a választások után majd megjelennek a köpenyegforgatók, akik némi haszon fejében, gyorsan világnézetet meg pártot váltanak. Nincs ebben semmi különös, nem kizárólag magyar specialitás, ugyanis ez zajlik minden rendszerváltó kelet-európai országban, amelyekben a világnézetet és a pártot azonosítják egymással. Az igazi kérdés az, hogy mi lesz a választások után? Magyarországnak némi nyugalomra lenne szüksége, toleráns, belső kiegyezésre, mivel az európai idők igen zordak, nem igen kedveznek az új kormánypártnak sem. A gazdasági fellendülés hosszabb időt igényel, a politikai nyugalom megteremtése azonban nem várathat magára. Egy biztos: az európai közvélemény nyugtalanul figyeli majd Magyarországot. A budapesti InfoRadió ismerteti a Le Monde diplomatique című francia külpolitikai havilap értékelését a magyar választási kampányról. Thomas Schreiber a francia lap cikkírója szerint a Fidesz a választások után, komoly nehézségekre számíthat. Ha nem éri el a kétharmados többséget, akkor kénytelen lesz a Jobbik nevű szélsőjobboldali párt támogatását kérni. A cikkíró eklektikus pártnak tartja a Jobbikot, amelynek nemzeti radikálisai között vannak a Nagy Magyarország iránt nosztalgiázó „Trianon-mániások”, de olyan fiatal technokraták is, akik Hugo Chávez venezuelai elnökért vagy Vlagyimir Putyin orosz kormányfőért rajonganak. Arra is emlékeztet, hogy húsz évvel ezelőtt a Fidesz kivonult az ülésteremből, amikor 1990. június 4-én Szabad György, az Országgyűlés MDF-es elnöke a 70. évfordulón egyperces néma felállással kívánt tisztelegni Trianon emléke előtt. Így volt ez húsz évvel ezelőtt, kérdés, hogyan fog Orbán most reagálni. Ez főként akkor válhat kényes kérdéssé, ha a Fidesz elnökének, szükség mutatkozik hatalma gyakorlásához a Jobbik támogatására, írja a francia újság. A kormánypárti belgrádi Vreme politikai magazin viszont nem eklektikusnak, hanem egyértelműen szélsőjobbnak, rasszistának és antiszemitának nevezi a Jobbikot, ugyanakkor kitér az anyaországi választások vajdasági magyar vonatkozására is. Kiemeli, hogy Orbán Viktor immár évek óta Ágoston András pártjával, a VMDP-vel rokonszenvez; ám tavaly év végén megjelent Szabadkán és dicséretben részesítette Pásztor István pártelnököt, elismerésül, mivel a VMSZ-nek sikerült begyűjtenie több mint 120 000 magyar választópolgár aláírását. A cikk kiemeli, hogy Orbán látogatása után a VMSZ nem szavazta meg a költségvetést, majd kizárta soraiból Kasza Józsefet, a párt tiszteletbeli elnökét. A cikkíró nem kommentálja az összefüggéseket, csak konstatálja őket.
A multifunkcik zendülése
Lázadoznak a nagyszámú tisztséget betöltő funkcik, különféle magyarázkodással élnek miközben féltve őrzik tisztségeiket. Úgy látszik, nem igazán bíznak polgártársaikban, mivel gyűjtögető szenvedélyükkel igazolják, miszerint kizárólag ők képesek a tisztségek betöltésére. Nem az a kérdés, hogy hogyan választották meg őket, hanem az, hogy hogyan és miért halmozzák oly buzgón a funkciókat, majd amikor megragadják, miért ragaszkodnak oly makacsul hozzá. Érdemes lenne megszámolni, hogy a magyar funkcik között, vajon ki az éllovas.
