A berlini fal ledöntése új arcú Európát vetített elénk, de gyorsan kiderült, hogy a szemünk előtt zajló átalakulás nem merülhet ki csak a politikai rendszerváltásban.A rendszerváltás feltárta az adott kulturális és civilizációs paradigmákat, amelyek nem csak fékezték a politikai átalakulást, hanem sokszor szembe is kerültek vele. Egy évszázad megoldatlan gondja törtek felszínre, nem csupán egy rendszeré. A boszniai háború ennek a jelképe. Mindez azt jelenti, hogy e térségben hosszú vívódásra és vajúdásra kell felkészülni, ha meg akarjuk előzni újabb és nagyobb tragédiákat.
Ennek a hosszú vívódásnak és vajúdásnak kezdetén, Jugoszlávia illetve Szerbia északi tartománya, a Vajdaság paradoxális helyzetbe került. Miközben a köztes Európa számos, kulturálisan, etnikailag keverékrégiójában hirtelen felerősödtek az európaizáló tendenciák, s az adott államkereten belül kezdeményező erővel bírtak – ezek közé sorolható Erdély előremutató példája – Vajdaságban, ellenkező előjelű folyamat játszódott le: a többpártrendszer által biztosított lehetőségek az Európától való radikális eltávolodást idézték elő. Nem Vajdaság európaizálta Szerbiát, hanem Szerbia balkánizálta Vajdaságot.
A keverék régiók úttörő szerepe a volt szocialista országokban egy nagyon fontos tényezővel magyarázhatók: az európai integráció éppen a keresztezett értékrendet, a heterokozmoszt affirmálja. Az is kiderült ugyanis, hogy az európai csatlakozást nem biztosítja a megosztó jaltai világrenddel való szakítás, mint ahogy nem egyengeti a versailles-i világrend nemzetállam-eszményéhez való visszatérés sem, amire egyébként az új politikai elitek hajlamosak, amikor azt gondolják, hogy ott kell, hogy kell folytatni a történelmet, ahol a kommunizmus megszakította. A volt szocialista államok tanácstalanul vették tudomásul, hogy a nyugati világ már maga mögött tudja a központosított nemzetállami elbeszéléseket, s különböző színtű, nemzetekfeletti integrációs fogalmakban gondolkodik. Ennek alkotóeleme az európai regionalizmus is. Európaizálódásuk kulcsa saját múltjuk szétroncsolt mozaikszerű elrendezésében van.
Európában ugyanis a hatvannyolcas emancipációs mozgalmakat követő emberjogi mozgalmak a pluralizmus jegyében létrejövő másságok és különbözőségek elismerése a multikulturalizmus nagy gondjai mellett kötöttek ki. Ezek az értékek egyre jobban érvényesülnek a nyugati társadalmakba. Ezek a társadalmak immár olyan komplexek lesznek, hogy csakis egy mozaikos szerkezetben képesek működni. Még a hagyományosan központosított Franciaország is a decentralizáció és a regionalizáció útjára lépett. Miközben azonban a határsáv-országok és régiók összhangba kívánnak kerülni a Nyugat plurális és multikulturális jelenével, kénytelen-kelletlen felismerték, hogy ugyanezek az értékek immár több száz éves sok traumát és konfliktust előidéző hagyományt képeznek a saját társadalmukban. Saját regionalizmusuk és multitkulturalizmusuk megkerülhetetlen európai normaként tárult fel előttük. A jövő olyan volt, mint egy „retroelbeszélés”.
E tekintetben Vajdaság esélyei elméletileg igen ígéreteseknek mutatkoztak. Vajdaság a Közép Európa és a Balkán közé ékelt, a Kelet és a Nyugat egybefonódását jelképező etnikailag, civilizációs és kulturálisan megosztott régió. A török hódoltság utáni betelepüléspolitika konstituálisan soknemzetűvé tette. Geopolitikai helyzete, kulturális és politikai hagyományai, etnikai összetétele azt feltételezte, hogy Kelet-Európa keverék régiói között kiemelt szerepet játszik majd a pluralista átalakulás folyamatában, hiszen a pluralizmus érvényesülése rendszerint erősíti a regionális identitás érvényesülését. Mindezt nyomatékosította az a tény is, hogy Vajdaság egészen 1918-ig közvetlenül kapcsolódott a közép-kelet-európai térséghez, vagyis a balkáni világhoz viszonyítva beindult a polgárosodási folyamat, másféle jogrend eresztett gyökeret és másféle kulturális kódok érvényesültek.
A többpártrendszer bevezetése, azonban éppen az ellenkező folyamatokat erősítette fel, vagyis felerősítette a nemzeti homogenitás folyamatát Vajdaságon belül is. Nem írható ez ugyanis az éppen uralkodó rend számlájára, hiszen a nyolcvanas évek végén lezajló tömegmozgalmak során éppen Vajdaságban erősödtek fel különösen a populista mozgalmak, amelyek szembe kerültek a vajdasági érdekeket képviselő pártnomenklatúrával. A szerbiai populizmust ugyanis nem az elmaradott vidék kezdeményezte, hanem az iparilag fejlettebb, a modernizáció útjára lépő városok: elsősorban és mindenek felett Belgrád, s csekélyebb mértékben a vajdasági városok. Nem a közép- és dél-szerbiai lakosok voltak a mozgalom kezdeményezői, hanem a gazdasági, kulturális, politikai elitek, továbbá a szocialista körülmények között felerősödött állami középosztály. Joggal vetődik fel a kérdés, miért vettek az események ilyen fordulatot.
A két világháború közötti időszakban a vajdasági szerbek között érezhetően felerősödött az autonómiapárti ressentiment, amely eszmeileg a vajdasági szerbek múlt századi elszakadási törekvéseihez kötődött, illetve a be nem váltott ígéretekhez és a Szerbiához való csatlakozás illúzióromboló jellegéhez. Ez a mozgalom természetesen ellentmondásos volt, hiszen olyan politikai programra épült, amely megvalósult, s mivel nem tudta átértékelni a hagyományát, modern regionális tervezettel sem tudott előállni. Ezzel magyarázható, hogy a két világháború között a vajdasági kisebbségi pártok, elsősorban a magyarokra és a németekre gondolunk, nem tudtak bekapcsolódni az autonómia-mozgalomba, még akkor sem, ha nagyon akartak volna. Ezzel gyökeret eresztett a jellegzetes balkáni paradigma: az etnikai alapú területi autonómia politikai koncepciója, amely az 1989. évi változások után a közéleti viták során többször is hangoztatta, hogy a Vajdaság autonómiájáról szóló vita valójában a szerb nemzeten belül folyó vita.
Ezt a hagyományt keresztezte a Tito nevéhez fűződő autonómia-koncepció, amely 1974-ben Koszóvó és Vajdaság kettős kötődésű státusának alkotmányos megfogalmazásával kristályosodott ki. A kettős kötödés azt jelentette, hogy mint Koszovó, mint Vajdaság Szerbián belül, saját alkotmánnyal rendelkező és törvényalkotói joggal felruházott autonóm területi egységet képviselt, s ilyenformán a néhai jugoszláv föderáció szintjén is szubjektumként képviseltette magát. Ez az elképzelés bár a szovjet mintából indult ki, idővel mégis a közép-európai tapasztalatokat is kamatoztatta, annál is inkább, mert az egykori Jugoszlávia több nemzetének, föderális egységének politikai hagyományai ebbe a történetben gyökereznek. Elsősorban Horvátországra és Szlovéniára gondolunk. A Tito által megalkotott önigazgatású szocializmus ezt a hagyományt is felhasználta, s olyan egyensúlyt biztosított, amely akadályozta Szerbia hegemóniáját a jugoszláv föderáción belül. Erről ugyanis egyszer, 1918-1941 között bebizonyosodott, hogy működésképtelen, s olyan szélsőséges eszméket termel ki, amelyek okvetlenül véres polgárháborúhoz vezetnek. A regionális alapokon nyugvó mozaikos jugoszlávság viszonylag kedvező helyzetbe hozta az országot, nem csak gazdasági fellendülést biztosított, hanem a kommunista totalitarizmust is a felvilágosult abszolutizmus irányába lendítette. Az egyensúlyozó politikai technika kedvező helyzetbe hozta a szerbiai kisebbségeket is, megfogalmazódott egy méltányos identitáspolitika, amelynek jelentőségét lehetetlen kétségbe vonni, hiszen Szerbia lakosságának mintegy 33 százaléka nemzeti kisebbségi volt. Nem véletlen, hogy e rendszer bukása után a kisebbségiekben kelt életre egy bizonyos titoista ressentiment.
Az egyensúly azonban csak addig volt működőképes, amíg Titó karizmatikus egyénisége és autoritárius hatalma szavatolta. Tito halála utáni zűrzavaros időszakban a jugoszláv válság kezdetét és jellegét éppen a vajdasági és a koszovói autonómiák megszüntetése jelezte. A szerb elitek ugyanis konszenzuálisan arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az autonómia Szerbia államiságát nyirbálja meg, s ez az ideológia határozta meg a szerbiai populizmust is. Azt azonban nagyon kevesen hajlandók elismerni, hogy az autonómiák megszüntetése inagurálta a miloševići politikai filozófiát, egy hatalmi mitológia ennek köszönve eresztett mély gyökeret a nemzetben, s ezzel elkezdődött a többi tagköztársaság kiválása is. Amint megszűntek az autonómiák, a tagköztársaságok nem érezték magukat többé biztonságban.
Nem vitás, hogy a titói autonómia oktrojált autonómia volt. Megszűntésében teljesen egységes volt a szerbiai társadalom. Nincs egyetlenegy belgrádi párt sem, amely ne képviselné ugyanazt az álláspontot, amit Milošević 1988-ban hirdetett meg. A független értelmiségiek túlnyomó része még ma is erre a miloševići örökségre támaszkodik. Az elmúlt tíz éven a másként gondolkodó tábora, vagy a heterogén, sokszor egymással ellenétes okoknál fogva elégedetlen tömegek egységesek az autonómiák elutasításában. A legérzékenyebb pontokon tehát nem képesek szakítani azzal a rendszerrel, amelyet meg akarnak dönteni. Sorozatos kudarcuk azzal magyarázható, hogy nem egy politikai kultúrával akarnak szakítani, hanem csak egy nómenklatúrával. Az autonómiák kérdésének középpontjában viszont a politikai kultúra megváltoztatása van. A koszovói csőd sem jelentett e tekintetben tanulságot. Megannyi szinte komikus vereség után Zoran Djindjić a minap ezt el is ismerte: Nem Milošević a felelős, hanem mi. Ha nem lenne olyan sok miloševići a génünkben és a mentalitásunkban, akkor nem Milošević nem lett volna ilyen sokáig a hatalmon, jelentette ki a Demokrata Párt elnöke 2000. május 20-én a B2-92 Rádió egyik műsorában. Csak néhány kisebb vajdasági párt, s elenyésző számú civil szervezet próbálkozik a titói hagyomány demokratikus átértékelésével. Az is szembetűnő, hogy éppen ezek a pártok a kezdetektől fogva következetesen szembeszálltak Szerbia határainak nemzeti alapú kibővítésével.
A modern regionalizmus gondolatát tehát azzal a kifogással utasították el, hogy az a gyászos kommunista örökséghez tartozik. Feltűnő azonban, hogy a „kommunista vírussal” nem fertőzött nyugati diplomácia is gyakran hivatkozik erre a kiindulási alapra, amelyet a „polgári beállítottságú” szerb ellenzéki politikusok és független értelmiségiek majdnem egyként elvetnek.
A közép-európai hagyományokra alapozó autonómia helyett legfeljebb olyan gondolatok fogalmazódnak meg, amelyek a regionalizmus etnikai dimenziójára helyezik a hangsúlyt, vagyis a néhai Szerb Vajdaság hagyományát próbálja újjáértelmezni, s abból indul ki, hogy a szerb nemzet keretében civilizációs másságok képezik Vajdaság autonómiájának alapját. A civilizációs másságokhoz tartozik a vajdasági szerbek nagyobb fokú toleranciája, ennek következében a kisebbségi jogok elismerése is számításba jön. Jogok forrása tehát a türelem, nem pedig az intézményes formát öltő pluralizmus. E nézet képviselői azonban határozottan ellenzik a kollektív kisebbségi jogok érvényesítését, a nemzeti alapú regionalizmus ugyanis paradox módon csak polgárokat hajlandó elismerni, ezek szerint a jogok is kizárólag az egyénhez vannak szabva. Ez valójában a regionálisa lehatárolt nemzeti liberalizmus fogalomtárát próbálja érvényesíteni.
Másféle színképet képvisel az a nézet, amely a regionális keretben próbálja érvényesíteni az etnikai, kulturális sokféleséget, s megpróbálja a szerb Vajdaság hagyományát a modern európai regionalizmus felől értelmezni. Ennek szempontjából a kisebbségek helyzetét is méltányosan kívánják rendezni. A kisebbségek az ilyen elképzelések iránt nyitottak, habár a kisebbségi pártok szkeptikusak az esélyek mérlegelésékor és arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a kisebbségi kollektív jogok elismerése összeegyeztethető Vajdaság autonómiájával, ha annak megszületnek a reális feltételei, azaz abban a pillanatban, ha a nemzeti többség az autonómia mellett teszi le a voksot.
A szkepticizmusra az ad jogot, hogy az eddigi választások folyamán elsöprő győzelmet arattak azok a pártok, amelyek a tartományi autonómiát megszüntetni kívánják, vagy pedig csak jelképes szerepet szánnak neki. Külön nyomatékosítja ezt a tényt Šešelj Radikális Pártjának jelentős vajdasági térhódítása. Másrészről azonban a lakosság körében egyre inkább érezhető bizonyos érzelmi azonosulás Vajdaság autonómiájával, s ez leginkább az életfelfogás, az életvitel szempontjából merül ki, tehát bizonyos kulturális jelleget vett fel. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a kultúra és a politika éles ellentmondásba került egymással. Ugyanez az ellentmondás tapasztalható a gazdasági érdekek és a politikai álláspontok között is. Ezek az ellentmondások arra utalnak, hogy hosszabb távon az autonómia ügye nem dőlt el véglegesen, s amint Szerbia európai kontextusba kerül, a kulturális tényezők és a gazdasági érdekek szerepe többet nyom majd a latba.
Provincia, Kolozsvár, 2000. október