A területi autonómia, mint a demokrácia megszilárdításának eszköze
Lassan csillapodik a szerbiai elnökválasztásokat követő eufória. Vojislav Koštunica győzött, de az is kiderült, hogy a választási csalások ellenére győzelme nem elsöprő. A szövetségi képviselőházban a szocialisták képviselik a legerősebb pártot, s csak mintegy 10 mandátummal kaptak kevesebbet, mint az ellenzék. A helyhatósági választásokon már az ellenzék sokkal nagyobb előnyt szerzett. Az ellenzék leglátványosabb győzelme viszont mindenek előtt a tartományi képviselőházi választásokon született, hiszen a 120 mandátumból az ellenzék 117-et szerzett meg, a szocialisták csupán kettőt. Rajtuk kívül egy független jelölt jutott mandátumhoz. Ez az arány arra figyelmeztet, hogy a szerbiai regionalizmus gondolata a vajdasági polgárokban politikai erőt képvisel. A választási eredmények elemzői ugyanis elismerik, hogy Vajdaságban a polgárok nem csak Milošević ellen szavaztak, mint ez Szerbia szerte történt, hanem Vajdaság területi autonómiájára is.
Szerbiai válasz
Elhamarkodott következtetéseket azonban mindebből nem szabad leszűrni. Ezen a választásokon ugyanis a politikai pártok nem léptek fel világos politikai programokkal, sőt az Szerbiai Demokratikus Ellenzéket (SZDE) képező különböző pártok egymással diametrálisan ellentétes politikai nézeteket vallanak. Ezen belül Koštunica pártja, a Szerbiai Demokratikus Párt, és néhány köréje tömörülő törpepárt továbbra is a központosított nemzetállam kereteiben mozog. A legjobb esetben csak lazítani kívánja ezt, tehát a szerbiai politikai elit jelentős része kitart az alapvető miloševići eszmerendszer mellett, legfeljebb csak annak reformjára vállalkozik.
Számos gondba ejtő jel tanúsítja ezt. Koštunica első bejelenése az volt, hogy Jugoszlávia nem hajlandó Milosevicet kiszolgáltatni a hágai nemzetközi bíróságnak. Nem volt hajlandó személycserét végrehajtani a jugoszláv hadseregben és meghagyta tisztségében Pavković vezérkari főnököt. Habár nem tartozik az elnöki hatáskörbe, védelmébe vette Milošević titkosrendőrségének vezetőjét, a az elnöki iroda közleménye szerint, annak leváltása akadályozná a szerbiai demokrácia kibontakozását. Nem utolsó sorban fontos az is, hogy Koštunica határozottan ellenzi Vajdaság területi autonómiáját, s úgy véli, hogy ez a miloševići alkotmány kellőképpen rendezte.
Ezek a gondolatok továbbra is meghatározó erejűek a szerbiai közéletben és a politikai elitekben. A napokban végzett közvélemény-kutatás adatai szerint a lakosság 85 százaléka szerint Koštunica a legnépszerűbb politikus, 65 százaléka pedig pártját a Szerbiai Demokratikus Pártot tartja a leghitelesebbnek. Ide tartozik, az is, hogy a Szerbiai Szocialista Párt képviselői is Koštunicát tartják az egyedüli mérvadó partnernek, továbbá Vojislav Šešelj, a Szerb radikális Párt vezetője is csak Koštunicát nem nevezi NATO-bérencnek. A sajtó kivétel nélkül terjeszti a Koštunica-kultuszt, főleg az állami, amely október 5-e előtt teljes egészében Milošević szolgálatában állt, és hihetetlenül gyorsan, szinte pár óra alatt október 5-e éjszakáján átállt.
Ezek a trendek jelzik, hogy a szerbiai társadalom eltávolodott Milošević politikájának módszereitől, anélkül, hogy megkérdőjelezné Milošević politikájának eszmei tartópilléreit, amelyek közé tarozik a nacionalizmus és a centralizált nemzetállam gondolata. Ez abból is kiderül, hogy a bukott rendszer bűnei közé sorolják például az egyetem autonómiájának felszámolását, a független sajtó elleni repressziót, a korrupció elterjedését, de semmiképpen sem helyezik erre a listára a Vajdaság reális autonómiájának alkotmányellenes felszámolását.
Vajdasági válasz
Másrészt azonban, mint már jeleztük, a Vajdasági közvéleményben felülkerekedett az autonómiához való ragaszkodás. Ezt abból is kiderül, hogy az úgynevezett „autonomista pártok” (elsősorban a Nenad Čanak vezette Szociáldemokrata Liga és a Mile Isakov vezette Reformista Párt) tekintélye még a választások előtt megerősödött, olyannyira, hogy az országos jellegű szerb pártok a tartományi parlamenti mandátumok elosztása során enyhe többséget hagytak jóvá a vajdasági pártok javára. A közhangulat hatással volt néhány „központi párt” helyi szervezeteire is, ennek következtében a Djindjić Demokrata pártja sokkal nagyobb megértést mutat az autonómia gondolata iránt, mint eddig. Természetesen hozzájuk csatlakoztak magyar kisebbségi pártok is, úgyhogy a tartományi parlamentben a regionalizmus gondolata kerekedik felül.
A tartományi parlamentnek és a kormánynak azonban nevetségesen csekély a hatásköre. Bármelyik helyi önkormányzat szélesebb hatáskörrel rendelkezik, mint a vajdasági parlament, amelyiknek az első dolga az volt, hogy némiképpen növelje a befolyását. Első dolga az volt, hogy az kinevezze az Újvidéki Rádió és Televízió igazgató-bizottságát. Tudni kell, hogy ezt az egykor vajdasági intézményt a 1991-ben beolvasztották a Szerbiai Rádió és Televízióba, ezáltal a tartományi parlamentnek még csak formális joga sem volt arra, hogy a vajdasági közszolgálati médium munkáját felügyelje. Egy napra rá, a szerbiai kormány alkotmányellenesnek minősítette a tartomány döntését és utasította a megfelelő szerveket, hogy biztosítsa a belgrádi központ hatalomgyakorlási jogát. Tudni kell, hogy a szerb kormány a december 23-i választásokig alapjában véve szocialista összetételű, de egyetlenegy döntése és rendelkezése sem érvényes, mindaddig, amíg a SZDE képviselője nem írja alá. Nebojša Čović ez esetben minden habozás nélkül aláírta. A kormány hozhatott volna másmilyen döntést is: hatáskörénél fogva hitelesíti a parlamenti kinevezéseket és attól a pillanattól kezdve a tartományi kinevezések jogilag megalapozottak lettek volna.
Ez a politikai konfliktus értelmezi a szerbiai átalakulások jellegét. Szerbiában a nacionalizmus szerepe nem csökkent, habár a hangneme némileg változott, alkalmazkodott az európai diskurzushoz, vagyis hangnemet változtatott. Vajdaságban azonban a lényegesebb változás történt, nem csak a Szerbiai Szocialista Párt és a Szerb Radikális Párt szenvedtek katasztrofális vereséget, hanem a SZDE-en belüli nacionalista jellegű pártok esélyei is csökkentek. Ez az utóbbi belső hangsúlyeltolódás a helyhatósági választások utáni hatalommegosztás során is kiderült. A polgármesterek vagy a Szociáldemokrata Liga vagy pedig a Demokrata Párt tagjai, ugyanakkor Koštunica pártja, a Szerbiai Demokrata Párt, néhány vajdasági várost elvesztett. Ezek a változások azt bizonyítják, hogy a territorialitás elve mégis sikerrel veszi fel a versenyt a nacionalista ideológiával. Vajdaság tehát abba a helyzetbe került, hogy ellensúlyozza a szerbiai nacionalizmust.
Ezeket a csak árnyalatokban érzékelhető módosulásokat azonban a nemzetközi porondon még nem észlelik. Koštunica látványos külpolitikai lépései elterelik a figyelmet a belpolitikai színtérről. Holott a boszniai példa e téren is jó tapasztalatokat kínál fel. Boszniában továbbra is a nacionalista pártok dominálnak, főleg vonatkozik ez a Szerb Köztársaságra, ahol Milorad Dodik Pártja katasztrofális vereséget szenvedett, a Koštunica által támogatott Szerb Demokratikus Párt pedig elsöprő győzelmet aratott. Mindazok ellenére, hogy a félig-meddig protektorátusi hatalmaz gyakorló nemzetközi diplomácia teljes erőbevetéssel Dodikot támogatta. Nem elegendő azonban a egy-egy párt támogatása, bizonyítja a boszniai példa, hanem fel kell karolni a helyi hagyományokban gyökerező mozgalmakat is, amelyek hatásosan ellensúlyozzák a nacionalizmus térhódítását. Vajdaság kiváló alkalmat képvisel az ilyen gyakorlat érvényesítésére. Arról van ugyanis szó, hogy a tartomány autonómiájának kérdését nem lehet a demokrácia megszilárdítása utáni időkre halasztani, hanem fel kell ismerni, hogy a territorialitás a demokrácia megszilárdításának eszköze is. Ezt az elvet Vajdaságban a civil szervezetek képviselik leghatározottabban. Nem csak az újvidéki Regionális Központ, amely ezekben a napokban sikeresen lobbizik a Vajdaság eurórégiós státusa érdekében, hanem a kisebbségi civil szervezetek is, amelyek igen energikusan szállnak szembe a Szerbiai Demokratikus Ellenzék centralizált normáival. A magyar értelmiségiek például szembekerültek ezekkel a normákkal, a sajtóházak igazgató-bizottságának központi jellegű kinevezési technikájával, s ugyanezt tették a vajdasági román értelmiségiek is, akiknek a kiáltványa nagy visszhangot keltett Belgrádban. Mindkét tiltakozás azt veszi célba, hogy nem Belgrádban kell megkötni az alkukat, hanem ki kell egyezni a helyi társadalmakkal is.
Provincia, Kolozsvár, 2002.május