Kamat és autonómia
2010. január
A bírák és az anyagiak
Egy minapi igaz hír kapcsán: A forgalmas sugárúton, egy suhanc jogosítvány nélkül, 160 kilométeres sebességgel száguldozott apja Audi márkájú személygépkocsijával, miközben a lakásom előtti – különben is veszélyes – útkereszteződésnél, halálra gázolt két járókelőt. Az ámokfutó siheder ellen a rendőrség már több feljelentést tett, egyébiránt mert kiskorú, azután mert gépjárművezetői engedély nélkül, illuminált állapotban vezetett, valamint mert nem tartotta be a közlekedési szabályokat: mindenek előtt a sebességkorlátozást, majd az elsőbbséget stb. Azonban bírósági tárgyalásra ez idáig nem került sor, az akták valamelyik bíró fiókjában lapulnak. A fiatalember apja ugyanis bankigazgató. El tudom képzelni, hogy egy idénymunkás vagy egy munkanélküli legényfia esetében milyen villámgyorsan reagált volna az igazságszolgáltatás. A rendőrség dolga megállapítani, hogy milyen kapcsolat áll fenn e két tény között, az átlagember azonban önkéntelenül is összekapcsolja őket. Olvasom, hogy az új törvény szerint a magas posztokon levő politikusoknak vagyonbevallást kell tenniük, amit majd nyilvánosságra hoznak. Jó lenne, ha ez a törvény a bírákra is kiterjedne, és a bírókat meg az ügyészeket is átvilágítanák. Annál is inkább, mert nem elegendő, ha a bírák csak a párt függetlenek, ildomos lenne, ha a tőkétől sem függnének. Na, meg a bankigazgatóktól sem.
A próza halála és újjászületése
A próza, a regény halott, írta Varlam Salamov 1965-ben, akinek az élettörténete elképesztő, majdnem hihetetlen. 1929-ben azért tartóztatják le, mert Lenin végrendeletét terjesztette, ami akkoriban főbenjáró bűnnek számított. Bizony a totalitárius hatalom időnként még Leninben is veszélyt szimatolt. 1931-ben szabadlábra helyezték, mert – szerencséjére – a szovjet börtönök túlzsúfoltak voltak. 1937-ben a trockizmus miatt kerül sittre. Ez volt a kolimai fogság ideje. Alighogy szabadult, 1942-ben ismét elítélik, ezúttal tízévi börtönbüntetést szabnak ki rá. 1951-ben nyeri vissza a szabadságát. 1956-ban rehabilitálják. A próza haláláról szóló esszéjét 1965-ben írja. 1973-ban befejezi a Kolima című elbeszélésciklusát, amely ma már világirodalmi remekműnek számít. A próza haláláról azért elmélkedett, mert úgy vélte, hogy elvesztek az emberi tapasztalatok, a valóság nem ad neki többé se erőt, se hitelt. Szerencsére, ő maga cáfolt rá saját elméletére, prózájában nevén nevezte a dolgokat. Semmiféle művészkedésre nem volt szüksége. Eszem ágában sincs arra utalni, hogy a lágerokban meg a börtönökben eltöltött idő, valamint a diktatúrákban szerzett benyomások biztosítják a hiteles tapasztalatok megszerzését, erre csak azt tudom mondani, hogy soha többé. Abban a világban a tapasztalatokat rákényszeríttették az emberre, most pedig mintha elrabolták volna őket. Ez a gondolat forog a fejemben, miközben Martin M. Simecka esszéjét olvasom, amelyben azt fejtegeti, hogy a közép-kelet-európai művészek nincsenek tudatában annak, hogy nem vagyunk szabadok. A demokrácia relativizálta a tapasztalatok értékét, tudálékosan zárójelbe helyezte őket. A szabadság fogalmát is. Maradt a szép vákuum, az elegáns elefántcsonttorony. Még az úgynevezett valóságirodalom is az elefántcsonttoronyba költözött.
Az újgazdagok demokratikus diktatúrája
Elszakadt a roló gurtnija, ujjat kell vásárolnom. Egykor a telekkönyv irodái melletti sarkon volt az üzlet. Az üzlet nincs többé, helyén játékkaszinó nyílt. Érdeklődöm, hol található az a régi üzlet, amit nem tudom miért, de kudeljarának neveztek, ami ugyan kendergyárat, kenderfeldolgozó üzemet jelent, ez pedig egy szoba nagyságú üzlethelyiség volt, ahol egyebek mellett hevedert is lehetett venni.. Az újságárus érdeklődésemre elmagyarázza, hogy a néhány épülettel odébb levő ház udvarában nézzek szét. Megtalálom az udvar mélyén meglapuló üzletet, belépek. A falak penészesek, a levegő dohos. Elpanaszolom az idős elárusítónak, hogy milyen nehezen találtam meg az üzletet. Gondterhelt arccal felsóhajt, majd közli: igen, kilakoltattak bennünket a régi helyünkről, mert a játékkaszinónak több pénze van. Higgye el, nem vagyok kárörvendő, de ő sem sokáig marad, mert az egész épületsort megvásárolta egy nagykutya. Méreget, látom rajta, hogy tanácstalan majd némi habozás után kimondja az újgazdag nevét, aztán arra kér, senkinek se áruljam el, hogy tőle hallottam. Egyelőre még üzleti titokról van szó, neki is a takarítónő mesélte, aki pedig az irodistáktól hallotta. Szavamat adom, hogy nem mondom el, hisz látszott rajta, hogy fél. Nincs ebben semmi meglepő, olyan demokráciában élek, amelyben az egyszerű polgárok félnek.
Diszkurziv hatalom
Érzékeny kérdésre tapintott rá Michel Foucault, amikor megállapította, hogy „minden társadalomban ellenőrzik, kiválogatják, megnevezik a diskurzus termelését” (A diskurzus rendje, székfoglaló előadás a Cillegé de France-ban). Ezek után eltöprenghetünk azon, hogy miért beszélnek olyan sokat a diskurzusról (manapság ez a terminus az áltudományos zsargonban is fontos szerepet játszik), s miért hallgatnak olyan mélyen a diskurzust ellenőrző hatalmakról. Foucault erről a hallgatásról is felvilágosít bennünket, amikor megjegyzi, hogy manapság a szexualitás és a politika területén a legsűrűbb a tilalmi rostély. Természetesen többé nincs szó primitív politikai cenzúráról vagy erőszakról. A feladatot a szakdiszciplínák, az un. diszkurziv „rendőrség” végzi, ezek a közkatonák a tudományos körökből kerülnek ki. Nem véletlen tehát, hogy a politika ma olyan nagy előszeretettel fetisizálja a tudományt, hogy aztán manipuláljon a tudomány fétisével. Ha így haladunk, akkor lassan-lassan minden vidéki politikusnak lesz saját tudósa. Foucault elmondja, hogy a külterületeken mondhatunk bármit, de az igaz területeken (a társadalomtudományokban, a művészetekben, az irodalomban) a diszkurziv „rendőrség” szabályzatának kell engedelmeskednünk. A határt, persze át lehet lépni. Az európai kultúrtörténetben sokáig a bolond volt az, aki átléphette a szabályokat. Vagy nem vettek tudomást róla, vagy pedig mély értelmű igazságot olvastak ki a szavaiból, „értelmesebb értelmet” fedeztek fel benne, mintha valaki r
acionális okfejtéssel mondta volna ugyanazt, mint ő. Mert bármit mondott is a bolond, a szavainak nem volt kötelező érvénye, hiszen a bolond mondta. A huszadik században azonban a bolond elvesztette csodálatos auráját, a tudomány degradálta, udvari bolondokra sem volt szükség, hiszen szerepét sokkal jobban eljátszották az udvari tudósok, művészek és írók. De eszünkbe se jusson, hogy ezekben a személyekben régi típusú lakájokat lássunk, akik hűségesen szolgálják az uralkodójukat. Nem. Ennek a látszatát is kerülni kell. Nem, ők csak diskurzusszabályokat hoznak arról, hogy hol, miről, mikor és miként kell szólni. Kánonokat teremtenek. És néha ezek üdvösek is.
acionális okfejtéssel mondta volna ugyanazt, mint ő. Mert bármit mondott is a bolond, a szavainak nem volt kötelező érvénye, hiszen a bolond mondta. A huszadik században azonban a bolond elvesztette csodálatos auráját, a tudomány degradálta, udvari bolondokra sem volt szükség, hiszen szerepét sokkal jobban eljátszották az udvari tudósok, művészek és írók. De eszünkbe se jusson, hogy ezekben a személyekben régi típusú lakájokat lássunk, akik hűségesen szolgálják az uralkodójukat. Nem. Ennek a látszatát is kerülni kell. Nem, ők csak diskurzusszabályokat hoznak arról, hogy hol, miről, mikor és miként kell szólni. Kánonokat teremtenek. És néha ezek üdvösek is.
Intelem
Álmában megszólította az Isten, ő figyelmesen hallgatta minden szavát, majd válaszként csak annyit mondott, hogy „megfontolom”. Engedjétek hozzá a hitetleneket.
Hol vagy autonómia?
Emlékezzünk a „hárompillérű autonómiára” amelynek a nevében annyian jutottak tisztségekhez. Az autonómiával tehát kifizetődő kupeckodni, azonban merem remélni, hogy nem lesz puszta vágyálom, akkor sem, ha ma már csak néhány kisebbségi politikus teszi szóvá annak fontosságát.
Kis, árva értelmező szótár
Vándorlelkület. Hontalanság-tudat. Mi más lenne mindez, mint a gyökerek próbatétele.
Szeretni és gyűlölni
Indulatműnek nevezi Thomas Bernhard az Irtás című regényét. A vidéki kritikai kánonok még szépirodalmi műnek sem tartanák, hiszen a szerző sokat „filozofál”, és durva szövegkörnyezetbe helyezi a dolgokat. Hiányoznak a talányos utalások, a szép mondatok, a rejtelmes szavak; Bernhard nem él ezzel a módszerrel, hanem vitatkozik, érvel, bizonygat. Regényét a Béccsel való vitával zárja. „…gyűlölöm Bécset, és mégis megindít, hogy elátkozom ezeket az embereket, és mégis szeretnem kell őket, és hogy gyűlölöm ezt a Bécset, és mégis szeretnem kell, és azt gondoltam, miközben már benn, a belvárosban futottam, hogy ez a város mégiscsak az én városom, és örökre az is marad…”
Kamat és politika
Az egyik fiatal magyar politikus, baráti körben arra kényszerül, hogy magyarázkodjon. Azzal védekezik, hogy a rendkívül kedvező, szokatlanul alacsony kamatú kölcsönből szerb kollégái is részesültek. Igaz, csak a feltételek voltak mások.
2010. január
A bírák és az anyagiak
Egy minapi igaz hír kapcsán: A forgalmas sugárúton, egy suhanc jogosítvány nélkül, 160 kilométeres sebességgel száguldozott apja Audi márkájú személygépkocsijával, miközben a lakásom előtti – különben is veszélyes – útkereszteződésnél, halálra gázolt két járókelőt. Az ámokfutó siheder ellen a rendőrség már több feljelentést tett, egyébiránt mert kiskorú, azután mert gépjárművezetői engedély nélkül, illuminált állapotban vezetett, valamint mert nem tartotta be a közlekedési szabályokat: mindenek előtt a sebességkorlátozást, majd az elsőbbséget stb. Azonban bírósági tárgyalásra ez idáig nem került sor, az akták valamelyik bíró fiókjában lapulnak. A fiatalember apja ugyanis bankigazgató. El tudom képzelni, hogy egy idénymunkás vagy egy munkanélküli legényfia esetében milyen villámgyorsan reagált volna az igazságszolgáltatás. A rendőrség dolga megállapítani, hogy milyen kapcsolat áll fenn e két tény között, az átlagember azonban önkéntelenül is összekapcsolja őket. Olvasom, hogy az új törvény szerint a magas posztokon levő politikusoknak vagyonbevallást kell tenniük, amit majd nyilvánosságra hoznak. Jó lenne, ha ez a törvény a bírákra is kiterjedne, és a bírókat meg az ügyészeket is átvilágítanák. Annál is inkább, mert nem elegendő, ha a bírák csak a párt függetlenek, ildomos lenne, ha a tőkétől sem függnének. Na, meg a bankigazgatóktól sem.
A próza halála és újjászületése
A próza, a regény halott, írta Varlam Salamov 1965-ben, akinek az élettörténete elképesztő, majdnem hihetetlen. 1929-ben azért tartóztatják le, mert Lenin végrendeletét terjesztette, ami akkoriban főbenjáró bűnnek számított. Bizony a totalitárius hatalom időnként még Leninben is veszélyt szimatolt. 1931-ben szabadlábra helyezték, mert – szerencséjére – a szovjet börtönök túlzsúfoltak voltak. 1937-ben a trockizmus miatt kerül sittre. Ez volt a kolimai fogság ideje. Alighogy szabadult, 1942-ben ismét elítélik, ezúttal tízévi börtönbüntetést szabnak ki rá. 1951-ben nyeri vissza a szabadságát. 1956-ban rehabilitálják. A próza haláláról szóló esszéjét 1965-ben írja. 1973-ban befejezi a Kolima című elbeszélésciklusát, amely ma már világirodalmi remekműnek számít. A próza haláláról azért elmélkedett, mert úgy vélte, hogy elvesztek az emberi tapasztalatok, a valóság nem ad neki többé se erőt, se hitelt. Szerencsére, ő maga cáfolt rá saját elméletére, prózájában nevén nevezte a dolgokat. Semmiféle művészkedésre nem volt szüksége. Eszem ágában sincs arra utalni, hogy a lágerokban meg a börtönökben eltöltött idő, valamint a diktatúrákban szerzett benyomások biztosítják a hiteles tapasztalatok megszerzését, erre csak azt tudom mondani, hogy soha többé. Abban a világban a tapasztalatokat rákényszeríttették az emberre, most pedig mintha elrabolták volna őket. Ez a gondolat forog a fejemben, miközben Martin M. Simecka esszéjét olvasom, amelyben azt fejtegeti, hogy a közép-kelet-európai művészek nincsenek tudatában annak, hogy nem vagyunk szabadok. A demokrácia relativizálta a tapasztalatok értékét, tudálékosan zárójelbe helyezte őket. A szabadság fogalmát is. Maradt a szép vákuum, az elegáns elefántcsonttorony. Még az úgynevezett valóságirodalom is az elefántcsonttoronyba költözött.
Az újgazdagok demokratikus diktatúrája
Elszakadt a roló gurtnija, ujjat kell vásárolnom. Egykor a telekkönyv irodái melletti sarkon volt az üzlet. Az üzlet nincs többé, helyén játékkaszinó nyílt. Érdeklődöm, hol található az a régi üzlet, amit nem tudom miért, de kudeljarána
k neveztek, ami ugyan kendergyárat, kenderfeldolgozó üzemet jelent, ez pedig egy szoba nagyságú üzlethelyiség volt, ahol egyebek mellett hevedert is lehetett venni.. Az újságárus érdeklődésemre elmagyarázza, hogy a néhány épülettel odébb levő ház udvarában nézzek szét. Megtalálom az udvar mélyén meglapuló üzletet, belépek. A falak penészesek, a levegő dohos. Elpanaszolom az idős elárusítónak, hogy milyen nehezen találtam meg az üzletet. Gondterhelt arccal felsóhajt, majd közli: igen, kilakoltattak bennünket a régi helyünkről, mert a játékkaszinónak több pénze van. Higgye el, nem vagyok kárörvendő, de ő sem sokáig marad, mert az egész épületsort megvásárolta egy nagykutya. Méreget, látom rajta, hogy tanácstalan majd némi habozás után kimondja az újgazdag nevét, aztán arra kér, senkinek se áruljam el, hogy tőle hallottam. Egyelőre még üzleti titokról van szó, neki is a takarítónő mesélte, aki pedig az irodistáktól hallotta. Szavamat adom, hogy nem mondom el, hisz látszott rajta, hogy fél. Nincs ebben semmi meglepő, olyan demokráciában élek, amelyben az egyszerű polgárok félnek.
Diszkurziv hatalom
Érzékeny kérdésre tapintott rá Michel Foucault, amikor megállapította, hogy „minden társadalomban ellenőrzik, kiválogatják, megnevezik a diskurzus termelését” (A diskurzus rendje, székfoglaló előadás a Cillegé de France-ban). Ezek után eltöprenghetünk azon, hogy miért beszélnek olyan sokat a diskurzusról (manapság ez a terminus az áltudományos zsargonban is fontos szerepet játszik), s miért hallgatnak olyan mélyen a diskurzust ellenőrző hatalmakról. Foucault erről a hallgatásról is felvilágosít bennünket, amikor megjegyzi, hogy manapság a szexualitás és a politika területén a legsűrűbb a tilalmi rostély. Természetesen többé nincs szó primitív politikai cenzúráról vagy erőszakról. A feladatot a szakdiszciplínák, az un. diszkurziv „rendőrség” végzi, ezek a közkatonák a tudományos körökből kerülnek ki. Nem véletlen tehát, hogy a politika ma olyan nagy előszeretettel fetisizálja a tudományt, hogy aztán manipuláljon a tudomány fétisével. Ha így haladunk, akkor lassan-lassan minden vidéki politikusnak lesz saját tudósa. Foucault elmondja, hogy a külterületeken mondhatunk bármit, de az igaz területeken (a társadalomtudományokban, a művészetekben, az irodalomban) a diszkurziv „rendőrség” szabályzatának kell engedelmeskednünk. A határt, persze át lehet lépni. Az európai kultúrtörténetben sokáig a bolond volt az, aki átléphette a szabályokat. Vagy nem vettek tudomást róla, vagy pedig mély értelmű igazságot olvastak ki a szavaiból, „értelmesebb értelmet” fedeztek fel benne, mintha valaki racionális okfejtéssel mondta volna ugyanazt, mint ő. Mert bármit mondott is a bolond, a szavainak nem volt kötelező érvénye, hiszen a bolond mondta. A huszadik században azonban a bolond elvesztette csodálatos auráját, a tudomány degradálta, udvari bolondokra sem volt szükség, hiszen szerepét sokkal jobban eljátszották az udvari tudósok, művészek és írók. De eszünkbe se jusson, hogy ezekben a személyekben régi típusú lakájokat lássunk, akik hűségesen szolgálják az uralkodójukat. Nem. Ennek a látszatát is kerülni kell. Nem, ők csak diskurzusszabályokat hoznak arról, hogy hol, miről, mikor és miként kell szólni. Kánonokat teremtenek. És néha ezek üdvösek is.
Intelem
Álmában megszólította az Isten, ő figyelmesen hallgatta minden szavát, majd válaszként csak annyit mondott, hogy „megfontolom”. Engedjétek hozzá a hitetleneket.
Hol vagy autonómia?
Emlékezzünk a „hárompillérű autonómiára” amelynek a nevében annyian jutottak tisztségekhez. Az autonómiával tehát kifizetődő kupeckodni, azonban merem remélni, hogy nem lesz puszta vágyálom, akkor sem, ha ma már csak néhány kisebbségi politikus teszi szóvá annak fontosságát.
Kis, árva értelmező szótár
Vándorlelkület. Hontalanság-tudat. Mi más lenne mindez, mint a gyökerek próbatétele.
Szeretni és gyűlölni
Indulatműnek nevezi Thomas Bernhard az Irtás című regényét. A vidéki kritikai kánonok még szépirodalmi műnek sem tartanák, hiszen a szerző sokat „filozofál”, és durva szövegkörnyezetbe helyezi a dolgokat. Hiányoznak a talányos utalások, a szép mondatok, a rejtelmes szavak; Bernhard nem él ezzel a módszerrel, hanem vitatkozik, érvel, bizonygat. Regényét a Béccsel való vitával zárja. „…gyűlölöm Bécset, és mégis megindít, hogy elátkozom ezeket az embereket, és mégis szeretnem kell őket, és hogy gyűlölöm ezt a Bécset, és mégis szeretnem kell, és azt gondoltam, miközben már benn, a belvárosban futottam, hogy ez a város mégiscsak az én városom, és örökre az is marad…”
Kamat és politika
Az egyik fiatal magyar politikus, baráti körben arra kényszerül, hogy magyarázkodjon. Azzal védekezik, hogy a rendkívül kedvező, szokatlanul alacsony kamatú kölcsönből szerb kollégái is részesültek. Igaz, csak a feltételek voltak mások.
Családi Kör, 2010. január 14.
k neveztek, ami ugyan kendergyárat, kenderfeldolgozó üzemet jelent, ez pedig egy szoba nagyságú üzlethelyiség volt, ahol egyebek mellett hevedert is lehetett venni.. Az újságárus érdeklődésemre elmagyarázza, hogy a néhány épülettel odébb levő ház udvarában nézzek szét. Megtalálom az udvar mélyén meglapuló üzletet, belépek. A falak penészesek, a levegő dohos. Elpanaszolom az idős elárusítónak, hogy milyen nehezen találtam meg az üzletet. Gondterhelt arccal felsóhajt, majd közli: igen, kilakoltattak bennünket a régi helyünkről, mert a játékkaszinónak több pénze van. Higgye el, nem vagyok kárörvendő, de ő sem sokáig marad, mert az egész épületsort megvásárolta egy nagykutya. Méreget, látom rajta, hogy tanácstalan majd némi habozás után kimondja az újgazdag nevét, aztán arra kér, senkinek se áruljam el, hogy tőle hallottam. Egyelőre még üzleti titokról van szó, neki is a takarítónő mesélte, aki pedig az irodistáktól hallotta. Szavamat adom, hogy nem mondom el, hisz látszott rajta, hogy fél. Nincs ebben semmi meglepő, olyan demokráciában élek, amelyben az egyszerű polgárok félnek.