2026. augusztus 1., szombat
Újra olvasva a kilencvenes évek elején írt jegyzeteket, úgy tűnik, hogy most érdemesebb őket olvasni, mint akkor. Akkor a hétköznapi politika elhomályosította a láthatárt, egy bizonyos időtávlatból azonban azonba kiderült, hogy az újabb tapasztalatok fényében, az akkori dilemmák még tanulságosabbak.
Rendezgetem, javítgatom a honlapomat (www.vegel.org), amelyet az utóbbi években elhanyagoltam. Sikerült öt évnyi anyagot felrakni a honlapomra a naplójegyzeteimből. (Időírás, időközben I., 2000-2002, és Időírás időközben II., (2003-2004., Ezek a jegyzetek könyv alakban is megjelentek, az újvidéki Családi kör kiadásában. Miután a legnagyobb példányszámú vajdasági magyar hetilapot a Magyar Nemzeti Tanács nem méltatta támogatásra, illetve bizonyos feltételhez kötötte, amiről Habram Mária főszerkesztő asszony tudna részletesen beszámolni, a hetilap súlyos anyagi válságba került, úgyhogy még s munkástársak javadalmazására sem tellett. Éveken át honorárium nélkül közöltem a jegyzeteimet, ugyanakkor nem számíthattam naplójegyzeteik további könyv alakban való kiadására mire az egyik a Magyar Nemzeti Tanács által támogatott könyvkiadóhoz fordultam, amely nem mutatott semmiféle érdeklődést, ezért a következő jegyzetek, vagy tíz kötet, kéziratban maradtak. Újra olvasva a kilencvenes évek elején írt jegyzeteket, úgy tűnik, hogy most érdemesebb őket olvasni, mint akkor. Akkor a hétköznapi politika elhomályosította a láthatárt, egy bizonyos időtávlatból azonban azonba kiderült, hogy az újabb tapasztalatok fényében, az akkori dilemmák még tanulságosabbak. Kirajzolódik az út, hogyan jutottunk ide. A vajdasági magyar kisebbségnek voltak és vannak remek írói, művészei, de nem akadt tehetséges politikai elitje. 2000 ősze azonban ígéretesnek tűnt. A szerbiai rigid önkényuralom ingadozni kezdett. A Szerb Tudományos Akadémia Memoranduma nem melengette annyira a nacionalista lelkeket, a feszült hangulat és az apátia váltogatta egymást. Tavaszkor még úgy tűnt, hogy a társadalom reménytelenül lázong, az ellenzéki pártok (akkor is) egymással civakodtak, de a közvélemény kívánságára valahogy mégis képlékeny közös nevezőre jutottak. Múlnak a napok. Meghalt Petri. Ödön von Horváthot olvasok. Kedvetlenül toporgok Újvidék főterén. „Nehéz lesz-e búcsút venni a nacionalizmustól? Kitalálható lesz-e egy másik Újvidék?”, faggattam magam. Egész nyáron Anikóval tüntetésekre járunk. Aztán október 5-én a nagy belgrádi tüntetésnek köszönve megbukott Slobodan Milošević, az első európai posztszocialista autokrata. Általános eufória! Bennem azonban ébredezett a gyanakvás, amit felerősített egy jelenet. A belgrádi tüntetésről hazaérkező tüntetők Újvidék főterén csetnik-dalokat énekeltek, amikor az Újvidéki Színház múvészei a városháza erkélyén magyarul énekeltek egy musicalból. Egy pillanatra feltűnt a baljós jövő. Levél Radnóti Sándornak: „Cseppet sem vagyok optimista, a tényleges változás valóban nehezen köszönt ránk, de azért nagyon nehéz elképzelni, hogy az ember másképpen lélegzik majd.”, Levél Szerbhorvát Györgynek: „A nacionalizmus újra győzött.” Pár nap múlva kissé sajnáltam, talán elhirtelenkedtem ezekkel a mondatokkal, de nem kellet sok időnek elmúlni, hogy kiderüljön: igazam volt. Pár év múlva Aleksandar Vučić az egyik belgrádi sugárútról letépte a Zoran Đinđić nevű utcanévtáblát és helyette a háborús bűnös Radko Mladić nevű táblát helyezte el. A történet már a napjainkról szól…