2026. május 14., csütörtök
Kezdetben mindenki liberális volt, de aztán szitokszó lett belőle. N
Újra inog lábunk alatt a talaj tehát újra számba kell vennem több nemzedék göcsörtös történelmi útjait, amelyen az egyik sokkhatást követte a másik, hiszen napjainkban is sokkhatások érnek bennünket. A tragikus 45-ös tömegsirok nyilván hosszú évtizedekre meghatározták szüleim nemzedékének lelkiállapotát. A Tájékoztató Iroda határozatát személyesen nem éltem át, csak a szüleim elbeszéléséből tudom, hogy a szomszédok is féltek. Szenttamás körül ásták a futóárkokat, a háború lesben állt, s joggal merült fel a kérdés: mi lesz velünk? Majd következtek az ötvenes évek, az idősebb nemzedék átélte a felejtés kínjait, az én nemzedékemre pedig a gondtalannak tűnő, naiv ifjúkor csapdája várt. Ennek jegyében következett az újvidéki gimnázium, találkozás a várossal. A titóizmus lassú puhulása. A francia újhullámos filmek, Belmondo és a Kifulladásig. Camus és Sartre. Godard. Az Egy makró emlékiratai című regényem és a feleszmélés kezdete. Az utolsó európai baloldali mozgalom, 1968: az emberarcú szocializmus reménye és gyors eltüntetése. 1971: ujabb fordulat, újabb bekeményítés. Vésztjósló antiliberális kampány. Tisztogatások mindenütt, az emberekbe beköltöző óvatosság, a kiegyezés keserűsége. Az enyhülés reménye és a, a reménytelenség gyakorlása. Tito halála. Ólomévek. Esszék a marginálisáról. Hosszú, kínos agónia, amelyben be kellett rendelkezni. Menekülés az esszékbe: a túlélés utolsó reménye. A hontalan lokálpatriotizmus és a plebejus kozmopolitizmus kínjai. Evickélés az ellentmondások tömkelegében. 1987: szerbül megjelenik a Parainézis, amelyben lezártam egy korszakot. Fantazmagória? Végül is nem az lett, bár a tényleges lezárásra várni kellett még egy-két évet. 1989: a naplóm tanúsága szerint szürke őszi napokban ünnepeltem a berlini fal ledöntését. Kezdődtek a kelet-közép-európai bársonyos forradalmak. Európa fellélegzett és az európai egységről álmodozott. Szerbiában a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Memoranduma elsőként megfogalmazta az autokráciába vezető koreszmét. A pártelit ez pártnyelvre lefordította: Nem bársonyos, hanem antibürokratikus forradalom. A délszláv háború sokkja. 1992: Eltávolítanak a munkahelyemről. Rövid ideig tartó kelet-közép-európai liberális intermezzo. Kezdetben mindenki liberális volt, de aztán szitokszó lett belőle. Nem a gátlástalan vadkapitalizmus pátyolgatása miatt, nem a közvagyon klientalista, pártalapú újraelosztása miatt érte a bírálat, hanem az emberi jogok melletti kiállása miatt. A tőkét az emberi jogok cseppet sem érdeklik. A szocializmus bukása egyeduralkodóvá tette a médiumokat bitorló az új tőkésosztályt. A Balkáni szépség avagy Schlemihl fattyúja című regényemben megjelentek a háború vérpöttyös szőnyegén bevonuló képviselői. Az új osztály, ha kivitelezhető volt akkor a represszív tolerancia keretében próbálta megőrizni a osztályhatalmát, de ha ez sem volt elegendő garancia, akkor a populista színezetű autokráciát részesítette előnyben. A bársonyos forradalom után a baloldal esélyei elapadtak, bár időnként ébredezik a remény a baloldal újjászületésében. A szociális különbségek egy nagyobbak. Közben újabbnál újabb nemzedékek sorakoznak fel. Egy részük vállalja az önfeladást, a másik rész mozgolódik, zsörtölődik, lázadozik, aztán megtorpan. Mindegyik csatatér tévesnek bizonyul. Kiderült: a 21. század elején a jobboldalon folynak a döntő jelentőségű konfliktusok: az egyik oldalon a liberális demokrácia hívei, vagy a liberális demokráciát mímelők elitje, a másikon az autokrácia. A kettő küzdelmének vagyok tanúja. A sokkhatások szaporodnak. A tévé hirdeti a kampányszólamot: Az ellenzéki párt győzelme esetén az apa az ukrán fronton leli a halálát. Egyre nehezebb józanul látni és mérlegelni. A történelem göcsörtös útján a legtöbbször hálásak vagyunk, ha a kevésbé rosszra szavazhatunk. Nyilván a polgárok ebben is találnak némi vigaszt – köztük én is. A magyarországi választások napján a zágrábi LupIga honlapon ez év április 20-án ezzel a címmel számoltam be a magyarországi választásokról: „Konfliktus a jobboldalon”. Attól tartok, hogy hosszú ideig, ez a konfliktus dominál, hol az egyik, hol a másik országban lángol fel. Előveszem a Temetetlen múltunk című regényem utolsó bekezdéseit. „A valóságról többé nem kell jelenteni, mert a valóságot kizsigerelték; hiába meresztegetem a szemem, kénytelen-kelletlen elismerem, minden rendben, beköszöntött a tökéletes behódolás kora, megvalósult az új osztály álma, a gondtalan nép többé nem képzelődik, a lelki gázkamrákban kipusztultak az utópiák, disszidáltak a forradalmak, a boldog apák szórakozottan simogatják a yuppie-fiókák kopasz fejét, nyugi-nyugi suttogja a nagyapa, az irodalom csendes, újra csendes, a temetetlen múltakra kiírták az elfogatóparancsot, nehogy véletlenül felriadjanak, esetleg feltámadjanak és ostobán fellázadjanak, a sírgödrök üresen tátonganak, a polgárok fegyelmezetten a boldogabb jövő felé masíroznak, tökéletes rend uralkodik”.