1954. január tizenhatodikán Belgrádban éppen havazott, csúszós járdákon gyalogol indult el Milovan Đilas a JKP Központi Bizottságának a plénumára, amelyet ezúttal Tito marsall villájában, a szerb királyoktól örökölt Beli dvorban tartottak meg.
Természetes, hogy Tito nem a prártirodába rendelte be a politburó tagjait, mivel ezúttal a Párt kedvencét, a politbüró hercegét kellett kiátkozni, meghurcolni. Mostantól kezdve ő lesz Jugoszlávia legnagyobb megrontója.Nemzedékek gúnyos megvetéssel ejtik ki majd a nevét, elvtársai pedig kezükbe sem merik venni a műveit. Rettegni fognak Milovan Djilastól, a nagy megrontótol. Éjszaka riadtan az ablakra pillantanak, csak a szél csapkodja az ablakokat, miközben ők attól tartanak, hogy a titkosrendőrség jött ellenőrizni, olvasnak-e még Djilas-könyveket, de soha sem ellenőrizte senki őket, a szél sem csapkodta az ablakokat, csak Djilas szellem rémisztgette őket.
Ő, Josip Broz Tito a azon a hideg januári napon eldöntötte, hogy megrendezi a politbürő hercegének, Milovan Djilasnak az utóéletét. Hitelesebb szerepet nem találhatott volna annak a rakoncátlan montenegrói partizánnak, aki úgy fogja lehunyni a szemét, mint egy eretnek kommunista, mert különben lehetett volna igazi kommunista. Eretnek lesz, minden más szerep csak cirkusz lenne. Muszáj eltemetni a kommunizmust – Djidóval együtt. Josip Broz Tito és Milovan Djilas, a két nagy ellenfél, írják majd az olvasókönyvekben. Körülszemlélte a szalot, ahol majd lezajlik a színjáték. Körüskörül illatos virágcsokrok. Biedermeier butorok. Az ablakokon selyemfüggönyök. Szegény Djidónak, a politbiüró hercegének, az utolsó idealistának, továbbra is küzdenie kell a dicsőségért, de legalább elmondhatja majd, hogy nem élt hiába, töprengett Tito és lepöccintette a hamut a kubai szivarjáról. Djido nem kedvelte a kubai szivarokat, úri szokásnak tartotta a szivarozást. Nem kedvelte a divatos öltönyöket, perzaszőnyegeket, az operát, a balettáncosnőket, megvetette az élvezeteket. Most is morgolódik, mert a kommunista generálisok balettáncosnőkre vadásznak. Soha sem érti meg, hogy jobb, ha a kommunista kefél, mintha onanizál. Egyébként minden terv szerint alakul. A világ elismeri majd Jugoszlávia érdemeit, ahol Đilast tilos olvasni. A konceptuális művészet, egzisztencializmus, strukturalizmus, el nem kötelezett politika, el nem kötelezett irodalom, absztrakt festészet, aantgárd művészetek, heideggeriánizmus és a bársonyos poltronizmus jegyében szófogadó, modern Coca-Cola nemzedéket nevelt a szocializmus. Cova-Cola yes, valóság nyet. Milovan Djilas nem ebbe a világba való, becsülete csak úgy őrizhető meg, ha fejét veszi a párt. Akkor legyen disszidens! Az első kelet-közép-európai disszidens. Ez is én érdemem, állapította meg Tito, és gondosan megigazította az egyik csokrokat a vázában. Hiába, a személyzet nem járta ki a bécsi iskolát. Továbbképzésre kell kell küldeni Bécsbe vagy Párizsba. Őket Bécsbe, a titkosrendőrséget New Yorkba. Meg a tábornokokat is Ney Yorkba, valamilyen katonai akadémiára. Tanuljanak jó modort. A politbürónak sürgősen dönteni kell ebben az ügyben is.
Minden úgy történt, ahogy Tito megjósolta 1954-ben. A nyolcvanas évek közepén repedeztek a berlini falak, szerte a térségben a reformkommunisták egyezkedtek az ellenzékiekkel. Puhányok lettek. Elkényelmesedtek. Đilast akárcsak az antititoista rockerokat óvni kellett, nehogy elkényelmesedjenek. Djidó megint olcsó babérokat akart, a titkosrendőrség szerint már újra nyugati újságírókkal tereferél. Nem kíván talán hollyvoodi filmsztár lenni? Nem akar talán a párizsi és a londoni urinők szoknyája körül lebzselni? Pezsgőzni és whiskyzni? Mi lesz belőle? Puhány disszidens? Meg kell menteni a vad montenegrói eretneket, a balkáni gerillát, be kellett keményíteni, újra a dutyiba kellett dugni. Börtönbe kellett vetni azokat az egyetemistákat is, akik egy privát vitakörben megjelentek színe előtt. Egyikük örökre elaludt, állítólag a börtönben sok altatót vett be. Ugyanígy túl sok altatót vett be az egész jugoszláv társadalom, amely félálomban, félig kábultan tántorog az összeroppanás felé. Mintha Murti-Bing pirulákat ivott volna, amitől – Czeszlav Milosz szabad értelmezésben – derűs lett, békésen ironikus, kedélyesen abszurd és mértéktudóan boldog. Még azok is, így cselekedtek, akik el akarták utasítani a Murti-Bing pirulákat: a tüntető egyetemisták 1968-ban kitessékelték a Đilas képviselőjét a belgrádi egyetem amfiteátrumából, mivelhogy egészen őszintén tartottak attól, hogy ez az állítólagos amerikai kém beszennyezi az ellenzéki mozgalom tisztaságát.
Talán ezzel mértek legnagyobb csapást Djilasra: egy öregember roppant össze, akit kiközösített és bebörtönözött saját pártja, s később megtagadták saját lázadó unokái is. A nyolcvanas évek ellenzékije menlevelet kapott a pártállamtól, ha bojkottálta Djilast. A hazai lakájok kínálgatták Djilas fejét Hruscsovnak majd Brezsnyevnek, így vezekeltek, mert egyszer szembeszálltak Sztálinnal. Djilast is ugyanúgy elárulták, miként Nagy Imrét, a magyar ötvenhatot, amely egy ponton ugyanúgy veszélyessé vált, mint Đilas, aki az orosz tankok budapesti bevonulása után azonnal nyilatkozott: a legnagyobb szemérmetlenségnek és kétszínűségnek tartotta Tito diplomáciáját. Ezért, és más előző bűnökért, kilenc évet kapott a Sremska Mitrovica-i fogházban. Fűtetlen zárkában. Legalább nem fog elpuhulni.
Többet raboskodott a szocialista börtönben, mint a régi rendszer börtöneiben. Éppen ő, aki rögtön a felszabadulás után, a Kommunista Párt első legális plénumán arról elmélkedett, hogy milyen börtönöket kell építeni a szocializmusban. Nem legyenek olyanok, mint az elnyomó rendszerben, bizonygatta. Legyenek tiszták, világosak és higiénikusak, ám tökéletesen el kell szigetelni egymástól a rabokat. Ő tudta legjobban, mekkora veszélyt jelent, ha a rabok kapcsolatba lépnek egymással. Azt akarta, hogy a cellákból még az udvarra se lássanak ki a rabok, nehogy séta közben valami olyat közöljenek egymással, amitől meginog a tökéletes társadalom. Higiénikus, jóléti börtön, kábult emberekkel elmagányosította Közép-Európa első disszidensét, a barbár Kassandrát, aki már akkor túllépett az ellenzéki láthatáron; nemcsak demokráciát követelt, hanem többpártrendszert is. A hatvanas években fanyalgott a marxizmus reneszánszának hallatán, az újbaloldal csak éppen arra elegendő, írta, hogy rést üssön a hivatalos kommunizmuson, csak a diktatúra rothadásának a tünete; a diktatúrát nem polgárháborúval, nem forradalommal, hanem tüntetésekkel, tiltakozó felvonulásokkal, és főképpen morális tartással kell megdönteni, írta 1968-ban, s ezzel pontosan megfogalmazta a bársonyos forradalom szótárát, évtizedekkel megelőzve Havelt és a többi közép-európai megkésett ellenzékit. Ezért ugyanabba a börtönbe vetették, melynek tervezői között volt. Abban álmodta meg a bársonyos forradalmat, a hatvanas évek végén pedig meg is fogalmazta mindezt, vagyis akkor, amikor az ellenzéki marxizmus legbátrabb képviselői döbbenten kezdték felszaggatni a marxizmushoz fűződő halálos kötelékeiket, de még nem érintették a marxizmus sűrű hajszálgyökérzetet. Marx tudta mit szállít nekünk, sokkal jobban, mint a Coca-Cola menedzserei, nehéz feltépni azt a szellemi erezetet, amelyet a közép-európai tradícióból született, amelytől – ki tudja? – végleg talán soha sem szabadul meg ez a nyomorult és örökké lázongó vidék, ahol még az antikommunistákból is tudat alatti marxisták lesznek.
Csak a kelet-közép-európai szocialista börtönökben lehet, ha nem is véglegesen, de hosszabb időre megszabadulni a marxizmustól. A többi csak hatalmi játék, színlelés, amelyet az újdonsült antimarxisták és antikommunisták játszanak el. Ez a játék már csak funkcionáriusok dance macabreja, amelyben a volt belgrádi pártfunkci keringőzik az ortodox értelmiségivel, aki keringőzés közben titokzatos arccal arról seppeg, hogy az értelmiségiek mind árulók, eladták a nemzetet a zsidóknak meg a kommunizmusnak. A pártfunkcik meg fülig vörösödnek, s meg-megbotlanak a többpártrendszerű keringőzés közben. Vidám posztkommunista apokalipszis. Halála előtt Djilas kedvesen mosolygott, látván, hogy Közép-Kelet-Európa újdonsült jobboldali play-boyokkal népesedett be. Akkor már ő is gyászolta Tilet, aki mindezt előre tudta, s nem engedte, hogy sirkövére vörös csillagot fessenek.
Temették a kommunizmust, s Djilas elvtárs öregesen totyogott a halál felé, megbámulta az új zsivajgókat, de nem csatlakozott közéjük, élete végén sem vált antikommunistává, habár több évtizeden át küzdött a kommunistákkal. Felébredt benne a baloldali nosztalgia, a titoista ábránd, éppen akkor, amikor a költők, akik egykor Tito hírnevét és dicsőségét zengték, immár tömegesen mocskolták egykori bálványuk nevét. Hallgattak a költők, learatták az újabb díjakat, úgy viselkedtek, mintha az a régi bálvány nem is létezett volna; őket pedig örökös örökké csak a rózsák illata, a szójátékok, a szülőföld szeretete, a falusi egyszerűség, vagy a tiszta szépség, meg a l’ art pour l’ art érdekelte volna. Ha pedig valaki még nem készült fel a halálra, akkor esetleg leköti a figyelmét a posztmodernizmus vagy a dekonstrukció. Még mindig a Murti-Bing pirulák hatása alatt kérdik: honnan ez a balkáni mészárlás, nekik semmi közök hozzá, ők ártatlanok, nem éltek itt, hanem valahol máshol, vagyis a képzeletben, a képzeletbeli kertekben, a képzeletbeli hatalomban, a tökéletesen ártatlan bensőséges világban, a szavak tiszta birodalmában. Fogalmuk sincs, hogy mi történt az utóbbi negyven évben: a valóság csak egy jel, csak egy szó. Miféle esztelen feltételezés, hogy majd felrobbannak a szavak?
Nem történt semmi, csak a szél fújt a belgrádi utcákon, havazott, az idő múlt el és időközönként fellángolt a képzelet. De mit kellett volna kezdeni a képzelettel például akkor, azon a délutánon három órakor? Mert több mint negyven évvel ezelőtt, a jegyzőkönyv tanúsága szerint pontosan háromkor kezdődött a két napig tartó ülés, Tito pártfőtitkár tartotta a bevezetőt, egészen röviden megállapította, hogy Djilas, illetve Djido, ahogyan ő mondta – a többiek már nem merték így szólítani, főbenjáró bűnt követett el, a részleteket, mármint az elméleti indoklást majd Kardelj, a szorgalmas, a szabad idejében gombát gyűjtögető szlovén íródeák végzi el. Nagyon szorgalmas, türelmes, hűséges, talán a leghűségesebb közöttük, de egy kicsit mégis gyanús, gondolhatta Tito, joggal, hiszen az utóbbi években ő is kacérkodott a Đilas által népszerűsített disszidens gondolatokkal.
Két legyet ütök egy csapásra, gondolta Tito, akit ezek a tejfölösszájúak „Öregnek” neveztek, s csak néha maguk között becézték Tilenek. Tényleg, két legyet ütött egy csapásra, megszégyenítette az eretneket, de ugyanakkor betörte őket, nehogy a fejükbe szálljon a dicsősség, miután győzelemre vitték a forradalmat. Sztálin halott, ezért most kell ébernek lenni, könnyen megrészegülnek a balkáni gerillák, ezek az ösztönös hajdukok, felelőtlenül egymás torkának esnek, ezért karámban kell őket tartani. Szórják csak a hamut a fejükre és zengjék, hogy ki az úr a házban, hajlongjanak előtte, hiszen akkor tanulnak meg uralkodni, ha előbb kiváló udvaroncokká válnak. Így is veszély leselkedik rájuk, hiszen könnyen elpuhulnak a forradalmárok, az ő szófogadó gyermekei, csak az a kérdés, mi lesz az unokákkal, meg a dédunokákkal, azok már nem lesznek képesek cipelni a birodalmi terhet, eltűnik a térképről Jugoszlávia, az Osztrák-magyar Monarchia utolsó maradványa. Elárvul ő, Josip Broz Tito, az utolsó birodalmi uralkodó, Ferenc József és Sztálin szellemi fattyúgyermeke, aki a Monarchia katonájaként, 1913-ban önként jelentkezett az altiszti iskolába, bebarangolta Szerbiát, ahol kitűnt a harcokban és kiváló osztrák előőrsnek bizonyult. Az osztrák dokumentumok szerint kitüntetésre is felterjesztették, dehogy állt volna át a Monarchia ellenségeihez, még az oroszországi hadifogságban sem állt be az önkéntesek közé, hogy harcoljob az sztrákok ellen, inkább maradt a hadifogolytáborban mindaddig, amíg nem tört ki az új csodákat ígérő forradalom. A februári forradalom után megszökött a táborból, Pétervárra menekült, s ettől kezdve lassan-lassan hatálytalanná vált a Komintern határozata miszerint Jugoszláviát szét kell verni, mivel az egy versailles-i tákolmány, s Tile a csodára szakosította magát, tehát új elkeseredett kísérletet tett, hogy Kelet felé is, Nyugat felé is védőpajzsot állítson fel. Ő volt az utolsó közép-európai, az utána következő disszidensek csak álmodoztak róla, s nyalták a nyugatiak seggét. Így igaz, még akkor is, ha a balszerencse úgy hozta, hogy evégett bolsevik diktátornak kellett lennie. Igaz, puhán gyakorolta a diktátorságot, némi hedonizmussal és pompával és pezsgővel ízesítve. Schlamperei módon, Osztrák-magyar úriemberként vállalta, hogy diktátor legyen.
Pontosan háromkor az asztal mellett elfoglalják helyüket a politbüró-tagok: először életükben nem tudják, mi az erősebb bennük: a kétely vagy a hit. Szürnyő dolog, a legbátrabb partizán, Djido, aki még mindig a sapkáján viseli a vörös csillagot, elárulta őket. Ha pedig ez így van, akkor bárki bármikor áruló lehet közöttük. Az ellenség befészkelte magát a lelkükbe. Ezentúl mindenekfelett önmaguktól kell rettegniük. Ekkor halt meg bennük a kommunista isten, Djido ölte meg, az a Djido, akitól a Főinkvizitor szerepében Tile mentette meg őket.
Gyanús fickó volt mindig, ismerték el utólag. A sutjeskai véres csata idején Đidó előtt megjelent a Krisztus, behunyta a szemét, tényleg nem álmodott, éppen csakhogy behunyta a szemét, s egészen közel, az ágak között látta a Krisztust. Kinyitotta a szemét, üres volt az ég. Újra behunyta s újra látta a Krisztust. Pár évvel azelőtt, amikor a német gépek bombázták Belgrádot, akkor Sztálint látta, de a sutjeskai véres csatában – csodák csodájára -, Krisztus jelent meg előtte. Amíg Sztálin élt, addig létezett Krisztus is. Aztán mindörökre üres lett az ég. Ő viszont be akarta népesíteni az eget, ezért írta eretnek cikkeit, mondogatta. Az elvtársak ösztönös gyanakvással olvasták irományait, felötlött fejükben a gondolat, hogy őket őket ostorozza, őket, a győztes osztály képviselőit; a puritán Đido megnyirbálná előjogaikat, hatalmukat. Eleinte nem merték szóvá tenni mindezt, hátha ez lesz az új pártvonal, ha Tile így akarja, akkor nincs apelláta, akkor meg kell valósítani a demokráciát, ha kell, akkor fogcsikorgatva is. Máskülönben pokolba kerülnek, gondolták és belenyugodtak a demokráciába.
Végre, fellélegezhettek, nem fogja őket terrorizálni egy marxista, lám, Tile mégsem hagyta cserben a kommunizmust, fejét veszi Djidónak, akit úgy szeretett, mint a fogadott fiát. Mások gondterhelten magukba mélyedtek, nyomós okuk volt rá, hiszen napokkal ezelőtt még dicsérték Djilas újszerű cikkeit, mert azt gondolták, hogy Tole diktálja őket, most viszont szidalmazniuk kell, s ami még ennél is rosszabb, meg kell magyarázniuk, miért hallgattak eddig. Azért, mert nem olvasták kellő figyelemmel magyarázkodtak, ezenkívül hézagos a marxista műveltségük. A forradalom és az újjáépítés felemésztette mindent idejüket, el voltak foglalva a forradalommal, tehát kész a magyarázat: cikkeit nem olvasták kellő alapossággal. Fele sem tréfa, most ki kell lépniük a színre, de óvatosan, nehogy újra bakot lőjjenek. Először gondosan meghallgatják Kardelj beszámolóját, ő jobban tudja, ő van ezzel megbízva a pártban, aztán majd a beszámoló szellemében aláhúzzák a Đilas szövegeinek inkriminált részeit, s mutogatják, bizonygatják, ők minden idejében aláhúztak, ők rögtön tudták: ez nem stimmel, végre, kitárhatják szívüket, amire mindeddig nem jutott idő. Djilasnak távoznia kell, az a fontos, hogy távozzon, hogy hova azt majd Tile meghatározza, bizonyára oda, ahová az elhajlókat, az eretnekeket, az osztályidegen elemeket küldik.
Az utcán hangszórók közvetíttették a KB-plénumot, a rádió helyszíni közvetítést adott az eseményről, a csúszós járdákon bukdácsoltak az emberek; a lakásokban féltek és rettegtek, hiszen volt már tapasztalatuk, aki ellenszegült, az eltűnt az éjszakában, jobban mondva: elnyelte a tenger. Még Kardelj felesége, Pepca is félt. Mindannyiunkat bebörtönöznek, suttogta egy külföldi tudósítónak, pedig az ő férje cerebrálta az inkvizíciót, a beavatottabbak, vagyis a titkosszolgálat emberei viszont remélték, hogy a Kopár Szigetre új lakók érkeznek. A sztálinisták már csiszolják a márványtömböket, egymást vesszőzik, feljelentik és diadalittasan várják tegnapi halálos ellenfeleiket, a Đilas pártiakat, Egy életen át vesszőzhetik egymást a sztálinisták és az antisztálinisták: egyszer majd kiderül, ki volt az erősebb.
A rádió mellett fülelő emberek fellélegeztek Djilas elismerte tévedését, megadta magát, jól van, mégis engedett, feltétel nélkül elismerte Tito tekintélyét, aki atyai jóindulattal mosolygott. Tile azonban résen volt: a következőkben is sokszor fogja tapasztalni, hogy így akarják félrevezetni. Amikor a torkán érzi a kést, Kardelj is azt fogja bizonygatni, hogy Titónak mindig igaza van, Bakarić pedig – mint egy megrémült gyermek – azt dadogja, hogy legjobb lenne, ha Tito mindenkit eltávolítana a politbüróból, s akkor hívja őket vissza őket, ha szükség lesz rájuk, de csak azt, akire legnagyobb szüksége van a forradalomnak. Hát nem tudják az ostobák, gondolta Tile, hogy ez máris így van. A ravasz šumadiai szerb belügyér, a Ranković meg sem mukkant, pedig őt egy primitív hazugsággal rakta félre, azt mondta a népnek, hogy a túlbuzgó belügyes lehallgatókészülékeket csent ő és felesége, Jovanka hálószobájába. És a nép feltétel nélkül elhitte ezt is, Ranković meg sem mukkant, de mégis ki kellett penderítenie a pártból, hiszen a belügy és a katonaság nem gyerekjáték. Ranković tűrte, mint egy hűséges kutya, nem futkározott az amerikai újságírók után, mint az izgága Đido.
Đilas természetesen kinyitja majd a száját, nem nyugszik bele a kommunizmus vereségébe. Az eleve gyanús, a montenegrói hegyekből érkező – félig-meddig barbár – idealista, a szavazatok számát illetően a legutóbbi kongresszuson majdnem megelőzte őt, a vezért, csak két szavazaton múlott, még a külföldi sajtó is felfigyelt erre. Óvatosnak kell lennie. Nincs többé Sztálin, meglazult a pártfegyelem, s egyre nehezebb üzemeltetni a tündéri kafkai világot, amelyben mindenki szabadnak érzi magát.
Tile, a moszkvai Hotel Lux lakója tudta, hogy az efféle idealisták, mint Đido, kiszámíthatatlanok, veszélyesek, először tőlük, a biblikus ihletésű kommunistáktól kell tehát megszabadulnia, mert a többi úgyis hallgat, mint a csuka, vagy bólogat, mint egy játékbábú. Djidónak mindig járt a szája. 1968-ban is lábatlankodott: üdvözölte az egyetemista lázongókat, természetesen a saját ifjúságára gondolt. Ő, Tile is a saját ifjúságára gondolt, akárcsak Djido, megdicsérte az egyetemistákat, lázadozzatok és támogassatok, mondta, aztán nyomozókkal vette körül őket. Betelepítette az egyetemista otthonokat besúgókkal, megint muszáj volt móresre tanítani a baloldali idealistákat. Szét kellett vernie az újbaloldalt is, s csak az keserítette el, hogy az aparatcsikok rögtön husángot szorongatták a kezükben. Az ostobák elfelejtették, hogy az idealistákat nem lehet agyonverni. Tudta Tile jól, hogy az idealizmus filozófia, a filozófiát pedig nem lehet husánggal megsemmisíteni. Sztálin is ostoba vvolt, a leghűségesebb embereit küldte a Gulagra. Nem tudott gazdálkodni az emberanyaggal. Ő viszont csak annyit mondott, hogy fiaim, csak lázadozzatok és támogassatok: veletek vagyok. Szexuális forradalom? Ok. Szabadság? Természetesen. Csak kérjétek, mindent megadok. Az egyetemisták Belgrád főterén tancoltak és azt harsogták: Éljen Tito marsall, akiben felébredt a partizán és a gerilla. Átpártolt hozzájuk, eztán elbánt velük. Leszámolt az ifjúsággal is, miként Djilasszal. Ekkor érlelődött meg benne a tudat: meghalt a kommunizmus, az agónia Djidoval kezdődött és 68-ban az egyetemistákkal befejeződött. Nem születnek többé kommunisták. Ezentúl máshonnan kell csapolnia a friss vért, sokkal kifizetődöbb lesz a nacionalistákkal alkudoznia, hiszen végül is 1947-ben éppen ő, Tile fedezte fel a nemzeti kommunizmust, azt sem tudva, hogy miféle nemzet nevében, de apránként felismerte, hogy a nacionalisták belevaló gyerekek, hazudnak, alakoskodnak, de legalább azt tudják, hogy a demokráciával csínján kell bánni, nem úgy, mint a kommunista eretnekek, akikre többé nincs szükség..
Tile megszimatolta Đilas nagyravágyó terveit. Gyorsan megneszelte, hogy milyen nagy üzlet az a Közép-Európa. Kiderült ez akkor is, amikor még rendezettek voltak a viszonyok Sztálinnal, a három csók és a vodka jegyében csobogott az idő, de. Đido már akkor is a függetlenséggel kérkedett, a Sztálinnal való perpatvar idején pedig gyanús gondolatokat forgatott a fejében. Sem ide, sem oda, se nemzeti kommunizmus, se kapitalizmus, hanem valami Közép, valami demokratikus Közép, ami végzetesen vonzza a közép-európai lázongókat és eretnekeket. Csak elisette a dolgokat. Elegendő volt, hogy Magyarországon, Lengyelországban vagy Csehszlovákiában valamilyen zendülés törjön ki, s az önfejű, makacs dinaroid jellem, a megbízhatatlan montenegrói meggondolatlanul melléjük állt, felrobbantja a kifinomult bécsi etikettet, amelyet ő, Tile hiába ápol közöttük. Ennek a balkáni gerillának fogalma sem volt arról, hogy Közép-Európát nem eszmékkel, hanem hamis illúziókkal kell megvásárolni.
Nem lehet senki egyszerre jezsuita és álmodozó, mind a Djido, akinek a szeme túlságosan naiv és túlságosan éles. Amikor ő, mármint Tile, azt találta mondani a zágrábi hercegprímásnak, annak a háborús bűnösnek, vagyis Stepinacnak, hogy ő, mármint Tile, katolikusként nem támogatja, hogy a hercegprímás úr mindenféle külföldi fickóval lepaktáljon, akkor Đido azonnal kicenzúrázta azt a szót, hogy katolikus, mert nem értette, hogyan lehet egy pártfőtitkár egyben katolikus is. Miért ne lehetne? Csak a jezsuita álmodozók tagadják az ember sokszínű lényét, csak a kommunisták vannak egy fából faragva, igenis, ő, Tile, lehet kommunista is, katolikus is, és minden más, ami csodát igér.
A mohóság sok más veszélyt is rejteget. A kommunizmusban óvni kell a hallhatatlanság iránti érzéket, a tudatot, hogy az idő nagyon lassan múlik. Először Albániát kell bekebelezni aztán várni, várni a hosszú keleti időérzékkel. Akkor esetleg fennmarad a Birodalom, amit ő Josip Broz Tito, Ferenc József káplárja megteremtett Akkor fennmarad Jugoszlávia is. Máskülönben szétesik, mint egy kártyavár. Csak Albániát kell mielőbb bekebelezni, gondolta. Elküldte a hadosztályokat Tiranába, de Sztálin azonnal megszimatolta miről van szó, lecsapott rá és megvétózta az akciót. Azt mondta: Jugoszláviának előbb Bulgáriával kell konfederációra lépni, csak aztán kebelezheti be Albániát. Akkor akár fel is falhatja. Magyarország, Csehszlovákia, Románia, Lengyelország pedig képezzen egy másik laza konfederációt. Mert hasonló történelmük van, bizonygatja Sztálin, miközben vedelte a vodkát és verte az asztalt, legyen laza konfederáció, mert hasonló kulturális tradíciójuk. Vagy, mondjuk, a tékép miatt, mondta és felhúzta a szemöldökét. Ebben a dekadens közép-európai világban a térkép fontosabb, mint a Biblia, tehát őt, Josip Broz Titót a ravasz grúz bekényszerítené a balkáni ketrecbe: Moszkva tehát Szófián keresztül ellenőrizné Belgrádot. Cserébe ajándékba adné a nyavalyás Albániát, vagyis a Semmit. A ravasz grúz el akarja rabolni tőle Közép-Európát, holott csak ő, Josip Broz Tito, az osztrák kaplár tudja, hogy milyen vad és örjítő szenvedélyek dúlnak benne. Csodát csinálna, ha megszerezné magának. Nagy-nagy birodalmat teremtene, nagyobbat, mint az osztrák császár. Létrehozná a világ legnagyobb pártját, amely nem lenne csak kommunista, csak antikommunista, csak nacionalista, csak kozmpolita, hanem egyszerre mind: egy kicsit ez is, egy kicsit az is, mert a közép-európaiak imádják, ha egyszerre játszanak el ellenmondásos szerepeket. Ez kell azoknak a nyavalyás közép-európaiaknak, nem a szabadság meg a kommunizmus, ahogy Djido, a türelmetlen montenegrói gerilla gondolta.
Az volt a baj, hogy túl korán halt meg Sztálin, mérlegelte Tito. Meghalt az erőszakos mostohapa, s ő Josip Broz Tito ellenség nélkül maradt. Ezek után új türkizkék tábornoki egyenruhát varratott magának. Afrikába és Ázsiába utazgatott, ahol tiszteletére pompás keleti ünnepélyeket rendeztek. Rágyújtott a kubai szivarjára, pöfökélt és gyönyörködött az unalmas világszínházban, és közben nagy-nagy ürességet érzett magában már 1954. január közepén. Mit ér az életműve Sztálin nélkül? Szánalomra méltóan magányos lesz a következő évtizedekben? Meddig? Nem maradt méltó ellenfele? Kár. Nem ezt a nyavalayás a Balkánt érdemelte, hanem valami mást. Ausztriát, Magyaorországot Csehszlovákiát és Lengyelországot. Djilas is többet érdemelt volna, ő lett volna a Balkán helytartója. Csak előbb ki kellene verni a fejéből azt a nyavalyás kommunizmust. De ő hajthatatlan maradt, mert látta a Krisztust. Polgárháború vagy kommunizmus? Mindkettő szörnyű dolog, de az előbbi legalább vezet valahová. A kommunizmus már annyit sem ér, mint egy kubai bagó, állapította merg Tile és újra lepöccintette a hamut a kristály hamutartóba. Látni fogja-e Djido, hogy hova vezet a kommunizmus? Látni fogja-e a komikus végkifejletet? Szegény Djido! Ez lesz a legnagyobb bűntetése. Meg kell menteni ezt a szegény fickót. Addig pedig legyen disszidens. Reménykedjen! Várakozzon! Végre író lesz, a boldogtalanja. Könyveket ír. A kommunizmusról. Prózát és tanulmányt. Szegény tintanyaló, akt időközben bedutyiznak, hogy ne veszítse el az életerjét. Közben mindent pontosan megjósol. Új osztály, nemzeti kommunizmus, többpártrendszer, nacionalizmus, nemzeti gyűlölködés, etnikai mészárszék. És pontosan úgy fog történni minden, miként megjósolja. Máshogy nem is történhet. Kínos bohóckodás. Bohóc lesz szegény Djidóból. Egy bohózat krónikása és bohóca. Jugoszlávia összeomlik, belül rohad meg, okoskodik Djilas elvtárs azokban a levelekben, amelyeket a börtönből ír hozzá. Ő pedig visszaüzeni neki: nincs ideje, vadászatra készül, világkörüli utakat tervez, nem szabad senkinek őt molesztálnia. Nagy vadászatok következnek. Szarvasok, medvék, vaddisznók. Balkáni pompa. Udvaroncok. Kegyencek. Közben lassan kihalnak a kommunisták. Kipusztulnak, mint a ritka vadak. Maradnak a hülye apparatcsikok, akik majd elsőként tagadják meg őt. Nagy ünnep lesz a kudarc, amikor kopogtat a bársonyos forradalom. Bosszantó dolog. Ünnepelni fogják a kommunizmus vereségét, de csak akkor, amikor már egészen magatehetetlen lesz. Szenilis. Szenilis kommuniistákkal akiket az utolsó kurva is ágyába vihet. Kimerészkednek az egérlyukból az újdonsült hősök, akik ünnepelnek és ünnepeltetni fogják magukat. Djilas egyszerre lesz a legidőszerűbb és a legidőszerűtlenebb személy. Általános intellektuális skizofrénia. Szegény Djidó, mélázott Tile és újra rágyújtott egy kubai bagóra. Nagy forradalmár, igazi gerilla, balkáni partizán, erkölcsi idealista, akit saját kora csalt lépre és játszott ki. Szerep nélkül maradt. Caligula drámájában Djilas nem játszik semmilyen szerepet. Történelem leszel, Tile, mondta neki egyszer Djidó a bosznia erdőrengetegben, egy ócska karabéllyal a vállán. Bicceget az erdőben és a Krisztusról motyogott valamit. Már akkor félre kellett volna tennie, a legrosszabbak azok a kommunisták, akik látták a Krisztust.
Kopogtatnak. A komornyik lépett be és arany tálcán hozta Titonak az arany pecsétgyűrűt. Tito elvtárs, a politbüró tagjai az előszobában várakoznak, mondta, miközben felhúzta a marsall ujjára az arany pecsétgyűrűt. Hát csak várjanak, dörmögött Tito, majd szólok, ha bejöhetnek. Még egyszer végigszemlélte a gyönyörű virágcsokrokat, amelyeket erre az alkalomra rendeltek meg Hollandiából. Szegény Djidó, látta a Krisztust, s azóta is attól tart, hogy üsszeomlik a kommunizmus. Persze, hogy összeomlik. Minden összeomlik az ő halála után. Đilas fantáziája is elhervad, csak akkor működik, ha kicsempészi a jövőbe az utópiát, aminek az eretneke volt. Hűtsétek be a pezsgőt, mondta a komornyiknak és intett, hogy engedjék be a politbüró tagjait. Kezdődjék a színjáték, amelyben ő, Josip Broz Tito, személy szerint mindent megtesz, hogy megmense a kompattáns, jobb sorsra érdemes montenegróit az utókor bosszújától. Disszidenst és eretneket csinál belőle. Viszontlátásra Đidó! Viszontlátásra Djido a kapitalizmusban. Ám attól tartok, ott már nem tudlak megmenteni.
(Kritika, Budapest, 1996. 07)