Kevesen ismerik Rudolf Schmitzet a jeles újvidéki polgárt, aki a hajdani Monarchia majdnem minden nyelvét beszélte. Nem emlékeznek már Újvidéken rá, mint ahogy a Monarchia nyelveit sem beszélik többé.A soknyelvű városból lassan egynyelvű lesz, ami nemcsak a tolerancia nagyfokú hiányára mutat rá, hanem, egyféle közép-európai kultúrával radikális szakítást is jelent. Kevesen tudják tehát, hogy Schmitz úr tudósított egy zágrábi déli lapot, egy lembergi hetilapot, egy budapesti esti lapot, egy kolozsvári reggeli lapot. Lehetetlen lenne mind felsorolni. A közép-európai vonatok menetrendjét Danilo Kiš apjához mérhető szakavatottsággal ismerő hírlapíró egy napon felkeresett Újvidéken és látszatra meglepő, de feltétlenül vonzó javaslattal lépett elő: mivelhogy leomlott a berlini fal, tehát cáfolhatatlanul felemelő dolgok játszódtak le Közép-Kelet-Európában, ebből kifolyólag érdemes lenne renoválni, illetve régi fényébe visszaállítani a néhai Dornstädter cukrászdát. Az újvidékiek bizonyára örömmel fogadnák, de – bizonygatta cinkosan – egyéb tervei is vannak ezzel kapcsolatban, amit nem kíván azonnal tudomásomra hozni.
Előadásmódjában volt némi túlfűtöttség, mint minden közép-kelet-európai értelmiségiben, aki bárminő tervet kovácsol. De ehhez bizonyos szkepszis is párosult, ami kiderült abból is, hogy úgy adta elő a tervét, mintha jelentéktelen apróságról lenne szó. Csak egy régi cukrászdát renoválunk, bizonygatta, mintha ezt különösképpen bizonygatni kellene. Szó sem lehet semmi másról. Már csak erre vagyunk képesek, szúrta be néhányszor a mondatai közé. Alighanem azért nyilatkozott így, mert tapasztalatai megtanították, miszerint a legszerényebb terv is, még egy cukrászda felújítása is, az utópia megbízhatatlan és gyanús világába taszítja. Bizonytalan kimenetelű tervezet lesz még a valóságból is, amint megismeri annak lényegét. Az utópiáknak pedig az utóbbi évtizedekben felettébb esett az árfolyama, a polgárok szerettek volna már unalmasan élni. Csakis ez az aggály késztette arra, hogy közölje, szó sincs valamiféle nagy vállalkozásról, megszabadult régi a világmegváltó rögeszméktől. Csak egy cukrászdát akar helyrehozni, ahol az ember megihat egy kapucínert, és elmélázhat arról, hogy milyen is az élet valahol máshol. Belátja, hogy némi tőke kell csak és az élet azon nyomban szebbé és kellemesebbé válik. Ha ez megvalósítható, akkor legyen az élet egészen unalmas és szürke, pontosan olyan, mint a nyugati demokráciák. Megnyugtatott, hogy még a pénzt is előteremti, mivel időközben tárgyalt egy újvidéki származású bécsi posztókereskedővel meg annak közeli barátjával, egy Kärtner strasse-i cukrásszal, aki ismeri a legfinomabb Sacher torták minden csínját-bínját. Ők hajlandóak tőkével is megtámogatni a vállalkozást, mivelhogy jól tudják, hogy a kommunizmus után nehéz itt az élet. A posztókereskedő egyébként is szívesen tenne valamit azért a városért, ahol nagyapja született. Eddig is szívesen adakozott, csak folyton folyvást megtévesztették, és különböző jótékonysági célokra pénzt csikartak belőle, de a pénz mindig valahogyan elillant, tehát a jótékonysági akciókból nem lett semmi. Szerencsére ez nem szegte kedvét, s továbbra is támogatni kívánja a maradandó értéket teremtő nemes akciókat.
– Ezenkívül – folytatta – nem akarok időtlen időkig titkolózni, az egész akciót Aleksandar Tišma születésnapjának jegyében tervezném. Olvastam néhány könyvét és felfigyeltem kifinomult, borongós depressziójára, visszafogott szkepticizmusára, és arra a talajtalanságra, amit például Josef Rothnál becsülök különösképpen. A kiváló író nevét megjegyezték Európában, mindenképpen megérdemli tehát, hogy méltóan megünnepeljük a születésnapját, egy olyan akcióval, amely az egész várost emlékeztetné csodálatra méltó múltjára. Ez lenne a meglepetés, amire az imént utaltam, de nem közöltem az imént.
Egyszeriben úgy éreztem magam, mint akit akarata ellenére Musil szalonjába taszigáltak be, hogy olyasféle dolgot vitassunk meg, amelyet lehetetlen megnevezni, és ezért olyan szenvedéllyel kötelező róla vitatkozni, mintha tényleg ezer neve lenne. Egyszeriben tehát Musil Kákániában találtam magam. Nem tudtam rejtegetni kételyeimet.
– Kedves Shmitz úr – kezdtem – attól tartok rossz helyen és rossz időben kopogtatott. A haladás ugyanis hirtelen más irányt vett és néhai Dornstädter cukrászdának, bármennyire is sajnálom, van már új neve.
– Ah, hogyne tudnám, Zágráb Tejcsárdának nevezték el – szólt közbe Schmitz úr. Erről még idejében felvilágosított Földessi László úr, a Dornstädter egykori tulajdonosa. A budapesti Centrál kávéházban üldögélve – ahol mostanság újra kitűnő presszó-kávét mérnek ki – beszámolt arról, hogy éppen az ön írásaiból értesült a szerencsétlen történetről. Úgy tudom, az Áttüntetések című regényében ön meg is örökítette ezt a rendkívül sajnálatos eseményt.
– Úgy van, Zágráb Tejcsárdának is nevezték egy időben. De Földessi úr nem ismeri a történet folytatását, mert újabban Athén a neve. S ezzel végleg lezárult egy korszak. Mindannyian tudjuk, hogy Földessi úrnak a trianoni békeszerződés után, 1918-ban az új szerb hatalomátvétel során sikerült megőriznie a Dornstädtert: olyan maradt, mint amilyen a századelőn volt. A szerb király nem rendelte el, hogy mondjuk Kis Kragujevacnak, Šumadijának, avagy hasonlónak keresztelje át. Egészen 1945-ig a tulajdonosnak sikerült átvészelnie a nehéz időket. Akkor azonban úgy megváltoztak Újvidéken az etnikai arányok, hogy a Dornstädter cukrászdának valóban nevet kellett változtatni. Erről utólag értelmetlen dolog lenne vitatkozni. A város előkelősége magától értetődőnek tartotta, hogy Moszkva legyen az új név, mivel akkoriban Sztálin volt a legjobb barátunk, de ennél is fontosabb, hogy ilyenképpen tisztelegtünk a kommunizmus fenséges eszméje előtt.
– Értem – válaszolt Schmitz úr – de bizonyára a polgárok nemigen látogatták a nevezetes létesítményt, hiszen – éppen mostanság olvasom – nem kedvelték ezeket az új eszmét.
– Téved Schmitz úr, alaposan téved, ha így vonja párhuzamba ezt a történetet a berlini fal ledöntésével. Nálunk nincs lényegesebb különbség az antikommunizmus és a kommunizmus között. A polgárok elfogadták a tényállást, ésszerűnek tartották a döntést. Nálunk nem dőltek össze azok a nevezetes berlini falak, csak meginogtak, repedeztek, ezért tehát még idejében jól aládúcoltuk őket. A koreszme termékeny talajra talált, s mindmáig nem múlt ki, legfeljebb csak nevet változtatott, a mi kommunizmusunk ugyanis hiteles volt, nem idegen fegyverek hozták ránk. Rajongtunk a kommunizmusért, de mégis összetűztünk az oroszokkal. A testvérháború határán tántorogtunk.
– Ez minden kétséget kizáróan bizarr dolog – vetette fel csodálkozva a fejét Schmitz úr – én ugyanis arról olvastam, hogy itt mindenki antikommunista. Nem értem, miért kaptak hajba?
– Azért mert nem akartunk a nagy orosz birodalom részei lenni. Erről folyt a vita, nem a kommunizmusról. Mi a saját kommunizmusunkat akartuk, nem a másét. A kommunizmus ugyanis ennél sokkal mélyebb gyökerű, a néhai Dornstädter ismétlődő névcseréi is erre mutatnak. Tudniillik miután összetűztünk az oroszokkal, hamarjában Zágrábra kereszteltük át a Moszkvát.
– Arra céloz ugyebár, hogy a kommunizmus sokkal mélyebb gyökerű dolog, mivelhogy azon az illúzión alapul, hogy egy gesztussal mindent ki lehet törölni az emlékezetből, vagy ami még ennél is több, meg lehet változtatni az emlékezetet s vele együtt az embereket is. Egészen bibliai, nem mondom?
– Úgy van. Ezt támasztják alá a pár évtized múlva sorra kerülő események is. Ugyanis pár évtized múlva fegyveres konfliktusba kerültünk a horvátokkal. Ezek után semmiképpen sem díszeleghetett a város központjában egy cégtábla, amelyen Zágreb neve díszeleg, hiszen Zágráb irányába tankok vonultak fel és a polgárok virágokat dobáltak rájuk. Elképesztő nagy volt a lelkesedés, legalább akkora, mint 1945-ben. Ennek tiszteletére a város előkelősége úgy döntött, hogy ezentúl Athén legyen a néhai Dornstädter cukrászda neve. Valahogy nem illett össze a kapucíner és a tank. Érti uram, ugye?
Rudolf Schmitz úr tétován maga elé nézett.
– És valójában miért kerültek fegyveres konfliktusba Zágrábbal?
– Mert nem akartak a mi birodalmunk részei lenni. Senki sem akart a mi birodalmunk része lenni. Fejvesztetten menekültek a szlovénok, a horvátok, a bosnyákok, sőt még az albánok is döngették a zárt kapukat.
– Nem értem. Ennyi kudarc után, miért nem nevezhető el újra Dornstädternek az említetett cukrászda, illetve tejcsárda? Ha jól értem, akkor ez a század errefelé kegyetlen volt, mert minden koreszme egy végzetes tévedésen alapult. Nem lenne jobb akkor újra kapucínert inni?
– Semmiképpen! Kedves Schmtiz úr, szeretném felhívni a figyelmét, hogy ön nem érzékeli kellőképpen a tragédiánk lényegét, amely eleve kudarcra ítéli az ön jóindulatú és naiv kísérleteit. Mi még hosszú évtizedeken át nem ihatunk tiszta lelkiismerettel kapucínert. Ennek az okát nehéz megmagyarázni, de mégis megkísérlem. Bizonyára észrevette, hogy minden névváltoztatás súlyos megrázkódtatással, valamiféle összeomlással jár s esetleg tömegsírokkal fejeződik be. Így volt 45-ben, de később is jó néhányszor.
– Úgy van! Véleményem szerint hiábavaló és felesleges bűnös áldozatokról van szó.
– Ha megengedi, akkor folytatnám a replikát. Sokan mélységesen elítélnék önt, azért mert bűnös áldozatokról merészelt szólni, hiszen ezt a gondolatmenetet mindenki felháborodva elutasítja, mivelhogy meg van győződve, hogy hősies áldozatokról van szó. Úgy is mondhatnám, hogy a történelem felszentelt lapjairól. Ám ez esetben sokkal fontosabb megállapítani, hogy az elsöprő többség véleménye szerint szó sincs hiábavaló és felesleges áldozatokról. Ezek az áldozatok nem csak szükségszerűek voltak, hanem határozott céljuk és értelmük volt.
– Ezer örömmel hallgatom replikáját, de engedje meg, hogy figyelmeztessem: mindebben sajnálatos ellentmondást vélek felfedezni.
– Lehet, hogy ellentmondásról van szó, de az ellentmondásuk nálunk nem számítanak. Mégpedig ezért, mert minden név mögött a csak hiány rejtezik, úgy is mondhatnám, hogy valamiféle üresség. Ezért hiábavalóak az áldozatok, és ezért nem senki érzi a bűnt. Úgyhogy hiába varázsolná vissza uram a Dornstädtert, csak egy űr maradna a név mögött.
Schmietz úr részvéttel pillantott rám és diszkréten távozott. Úgy, mint egy regényhős, aki éppen Ödön von Horváth valamelyik regényéből lépett elő. Mert éppen onnan érkezett éppen, hogy egy rövid időre kilépjen a szerepéből. Meglehet, egyikünk sem vette észre, hogy Aleksandar Tišma, időközben a felújított Dornstädter cukrászda egyik asztala mellett ül, írja az új regényét, arról az űrről, amelyet nem takar be semmiféle név, azzal a megrendítő felismeréssel, hogy lehetetlen kilépni abból a szerepből, amellyel ez a táj büntetett meg bennünket.