Ki a magyar?

Ki a magyar?

2009. augusztus-szeptember

Karcsú vagy molett?

A szerb kormány karcsúsítani fogja az állami adminisztrációt. Legalább is ezt ígérték a Nemzetközi Valutalapnak. A tolóablakok előtt ácsorgó ügyfélként ez ideig gyakorta volt alkalmam hallgatni a hivatalnokok panaszát, miszerint azért kell a polgároknak hosszú sorokban órákon keresztül várakozniuk, mert egyszerűen nem győzik a munkát. Az ügyintézés eddig is kínos volt, döcögősen ment, ezután meg még nehezebb lesz, főleg akkor, ha a párthovatartozás alapján határozzák meg, hogy ki megy és – ki marad. Sajnos, az időjárás-jelenés is egyre inkább pártszínezetűvé vált.

A naplóírásról

A naplóírás – írta valaki – a barátokat helyettesíti. Barátaimmal lesz időm találkozni, ha lebukik a nap és elcsendesül a szív.

Trianoni hurrápesszimizmus

A jelenlegi magyar-szlovák konfliktus tulajdonképpen arról szól, hogy az EU a kezdetektől fogva, a szőnyeg alá seperte a kisebbségi kérdést. A kisebbségek továbbra is Európa mostohagyermekei, akiket könnyűszerrel feláldoznak a nemzetállami oltárokon. Tiszteletre méltó Sólyom elnök fáradozása, amellyel a magyar kisebbségek jogait védelmezi, akkor is, ha gesztusai diplomáciai dilemmákat vetnek fel. Mélázhat az ember arról, hogy lehetne másképpen is, de nehéz meghatározni, hogy milyen legyen az a „másképpen”, mindaddig, amíg a szórakozott politikai elit ölbe tett kézzel üldögél Brüsszelben. Amíg ők ott összkomfortban ücsörögnek, a Magyar Köztársaság elnökének lépnie kellett, egyebek mellett azért is, mivel ez alkotmányos feladata és erkölcsi kötelessége. De aki tiszteli Sólyom Lászlót, a független civil elnököt, (okulhatnánk ebből mi vajdaságiak is, akik a független civileket oly sokszor a partvonalon kívülre kergettük) -, nem feledkezhet meg Sólyom másik gondolatáról sem, mely szerint „nem folytatható a trianoni veszteség állandó önmagában vett felemlegetése sem”. Ezt még 2009. augusztus 20-án mondta, de nekem úgy tűnik, hogy intelme süket fülekre talált.

Identitászavar és identitásbiznisz

Értem, hogy a kisebbségben miért hivatkoznak oly gyakran a nemzeti identitásra, de azért óvatosan kellene bánni ezzel a fogalommal, nehogy identitásbiznisz legyen belőle. Annál is inkább, mert ez nem olyan egyszerű fogalom. Gondoljunk csak a németség reprezentatív képviselőire. Elsőként Goethe jut eszembe, aztán meg Thomas Mann. Thomas Mann Goethét túlságosan franciásnak nevezte, bácskai zsargonban ez azt jelenti, hogy Goethe nemzeti identitászavarral küszködött. Thomas Mann saját bevallása szerint, soha sem elégedett meg azzal, amit exkluzívan németnek neveznek. „Véremnek európai ingerekre volt szüksége”, írja, és azt sem tagadja, hogy a németség iránti szeretete ott kezdődik, ahol a német szellem európai szinten is számottevő értéket jelent. Bácskai zsargonban értelmezve: Thomas Mann még nagyobb identitászavarban szenvedett, mint Goethe.

A hobbiból magyarkodók

Az interneten gyakran rábukkanok messzire távozott földiekre, akik ügybuzgón leckéztetik a szülőföldjükön maradt értelmiségieket. Fűt-fát összehordanak, és pontos leltárt vezetnek arról, hogy ki az áruló és ki nem az. A goromba olykor brutálissá silányuló nyelvezet, mindig Illyés Gyula naplójegyzeteit juttatja az eszembe. Történt ugyanis, hogy az idősödő írót meglátogatta egy amerikai úriember, aki kioktatta őt, hogy mit kell tennie a magyarság érdekében. Illyés egy ideig nézte az úriember ujján a nagy arany pecsétgyűrűt, aztán nem bírta tovább, és közölte vendégével, mivel gyöngélkedik, szeretne azonnal pihenőre térni. Az illető azonban fáradhatatlanul folytatta a dorgálást, úgyhogy végül az idős író, alig bírta lerázni hívatlan vendégét. Illyés naplójegyzeteit olvasgatva azon töprengtem, hogy vajon miért nem költözött vissza véglegesen Budapestre az illető úriember, hogy helyben harcoljon a magyarságért? Az ilyen „nemzetmentőknek” akik úgymond a „lelkükön viselik a magyarság sorsát” se szeri száma. Eörsi Istvánnak is volt hasonló tapasztalata. Amerikai tartózkodása idején egy magyar család meghívta vendégségbe. Még helyet sem foglalt a luxusvilla szalonjában, máris kezdődött a feddés, amidőn a vendéglátók öntudatosan kifejtették, milyen az igazi magyar. Közben belépett a szalonba a fiuk, aki egy árva szót sem tudott magyarul. Végül is rendben van, sok ilyen eset akad, senkit sem érhet vád emiatt, mert gyakorta a körülmények alakulása így diktálja, és végtére mindenki szabadon választja meg identitását.  Csak az ellentmondás bántó, hiszen mégsem kellene bort inni és vizet prédikálni. Ez jár az eszemben, amikor az internet hőseinek szövegei villannak meg a monitoromon. Miért nem jönnek haza, hogy példát mutassanak a helytállásban? Vagy ez csupán a hobbi-magyarok lelki vigasza? Ha tényleg gyógyító hatású, akkor isten neki. Az említett negatív jelenségek,  persze nem árnyékolhatják be a jó szándékú nyugati magyarok áldozatkézségét, akik a nehéz időkben erejükhöz mérten anyagilag (is) segítették a vajdasági magyarságot. Támogatták a politikai akciókat, vendégségbe hívták az itteni magyarság jeles tisztségviselőit, gyűjtötték az adományokat, segítettek a betegeknek, a magatehetetleneknek stb. Különös, hogy minderről huzamosabb külföldi tartózkodásom idején értesültem, nem pedig itthon, holott ezek a nyugaton élő magyarok igazán megérdemelnék, hogy közösségünk képviselői név szerint és nyilvánosan köszönetet mondjanak nekik.

Joghurt és hála

Nem csökkentik a nyugdíjakat, csak befagyasztják mondja megkönnyebbülten az üzlet előtt egy idősebb asszony. Eszerint, kétnaponként ihatok joghurtot, majd a szürke égboltra pillant és magát vádja azért, mert az Isten csak ennyi vigasszal áldotta meg.

Ősi, szent fatuskó

1939. szeptemberében, tehát hetven évvel ezelőtt Babits Mihály mélységes felháborodással vette tudomásul, hogy immár nem is arról folyik a vita, hogy „mi a magyar” (amiről máig érvényes mondandója volt), hanem arról, hogy „ki a magyar”. Megjelentek a szellemi kertészkedés bajnokai, akik „lenyesnének minden ágat, mely a környező égtájak szellői felé tapogat”. Ezek az „őrült kertészek”, mindent visszametszenének, hogy végül „csak az ősi, szent fatuskó maradjon”.  Azt hangoztatják, hogy „tépjünk ki lelkünkből mindent, ami asszimilált és európai”. Igaz, szegényebbek leszünk, de csak így válhatunk igazi magyarokká. Idővel elcsitulnak ezek a harcias hangok, aztán felerősödnek. Ez idő szerint, vagy tíz esztendeje felerősödtek. Nem csak Bácskában, és nem csak nálunk magyaroknál, hanem az egész volt szocialista térségben. Talán nem tévedek, ha azt észrevételezem, hogy ez az egypártrendszer utolsó bosszúja. Sztálin elégedett lehet, hiszen már ő is kíméletlen harcot hirdetett a kozmopolitizmus ellen.

Népi és műnépi

Népi, mondják a műnépire, amit hagyományápolás címén forgalmaznak. Miért menekülnek a népitől? Igaza volt Babitsnak és Bartóknak: azért mert a néplélek nemzetközi, hiszen a nemzet előtti életvilágokat tárja fel.

Turbókapitalista idill

A földön nyugtalanság, gyanakvás, félelem és tanácstalanság. De nincs segítség, mert az urak bepókhálózták az eget. Eddig ez volt a legnagyobb haditettük.

Németh László kérdése

Németh László döbbenten kérdezi: „Könnyebben olvad be a románságba az erdélyi, mert magyar voltát európai küldetésnek érzi?” Esztelen kérdés, írta, amely nem rejti el a magyar tunyaságot. Az esztelen kérdés mögött azonban évtizedek óta szívós gyanakvás lapul, és egyre inkább szembeállítják az európai küldetéstudatot a nemzeti értékrenddel.

Csapdahelyzet

Sokszor lázadoztam, kifogásoltam, kritizáltam, viszont soha sem eléggé. Bizonyára sokkal több ellenségem lenne, aminek köszönve már nem tiltakozhatnék semmi ellen. Örökös csapdahelyzet ez.

Családi Kör, 2009. szeptember 3.

A szerb kormány karcsúsítani fogja az állami adminisztrációt. Legalább is ezt ígérték a Nemzetközi Valutalapnak. A tolóablakok előtt ácsorgó ügyfélként ez ideig gyakorta volt alkalmam hallgatni a hivatalnokok panaszát, miszerint azért kell a polgároknak hosszú sorokban órákon keresztül várakozniuk, mert egyszerűen nem győzik a munkát. Az ügyintézés eddig is kínos volt, döcögősen ment, ezután meg még nehezebb lesz, főleg akkor, ha a párthovatartozás alapján határozzák meg, hogy ki megy és – ki marad. Sajnos, az időjárás-jelenés is egyre inkább pártszínezetűvé vált.

A naplóírásról

A naplóírás – írta valaki – a barátokat helyettesíti. Barátaimmal lesz időm találkozni, ha lebukik a nap és elcsendesül a szív.

Trianoni hurrápesszimizmus

A jelenlegi magyar-szlovák konfliktus tulajdonképpen arról szól, hogy az EU a kezdetektől fogva, a szőnyeg alá seperte a kisebbségi kérdést. A kisebbségek továbbra is Európa mostohagyermekei, akiket könnyűszerrel feláldoznak a nemzetállami oltárokon. Tiszteletre méltó Sólyom elnök fáradozása, amellyel a magyar kisebbségek jogait védelmezi, akkor is, ha gesztusai diplomáciai dilemmákat vetnek fel. Mélázhat az ember arról, hogy lehetne másképpen is, de nehéz meghatározni, hogy milyen legyen az a „másképpen”, mindaddig, amíg a szórakozott politikai elit ölbe tett kézzel üldögél Brüsszelben. Amíg ők ott összkomfortban ücsörögnek, a Magyar Köztársaság elnökének lépnie kellett, egyebek mellett azért is, mivel ez alkotmányos feladata és erkölcsi kötelessége. De aki tiszteli Sólyom Lászlót, a független civil elnököt, (okulhatnánk ebből mi vajdaságiak is, akik a független civileket oly sokszor a partvonalon kívülre kergettük) -, nem feledkezhet meg Sólyom másik gondolatáról sem, mely szerint „nem folytatható a trianoni veszteség állandó önmagában vett felemlegetése sem”. Ezt még 2009. augusztus 20-án mondta, de nekem úgy tűnik, hogy intelme süket fülekre talált.

Identitászavar és identitásbiznisz

Értem, hogy a kisebbségben miért hivatkoznak oly gyakran a nemzeti identitásra, de azért óvatosan kellene bánni ezzel a fogalommal, nehogy identitásbiznisz legyen belőle. Annál is inkább, mert ez nem olyan egyszerű fogalom. Gondoljunk csak a németség reprezentatív képviselőire. Elsőként Goethe jut eszembe, aztán meg Thomas Mann. Thomas Mann Goethét túlságosan franciásnak nevezte, bácskai zsargonban ez azt jelenti, hogy Goethe nemzeti identitászavarral küszködött. Thomas Mann saját bevallása szerint, soha sem elégedett meg azzal, amit exkluzívan németnek neveznek. „Véremnek európai ingerekre volt szüksége”, írja, és azt sem tagadja, hogy a németség iránti szeretete ott kezdődik, ahol a német szellem európai szinten is számottevő értéket jelent. Bácskai zsargonban értelmezve: Thomas Mann még nagyobb identitászavarban szenvedett, mint Goethe.

A hobbiból magyarkodók

Az interneten gyakran rábukkanok messzire távozott földiekre, akik ügybuzgón leckéztetik a szülőföldjükön maradt értelmiségieket. Fűt-fát összehordanak, és pontos leltárt vezetnek arról, hogy ki az áruló és ki nem az. A goromba olykor brutálissá silányuló nyelvezet, mindig Illyés Gyula naplójegyzeteit juttatja az eszembe. Történt ugyanis, hogy az idősödő írót meglátogatta egy amerikai úriember, aki kioktatta őt, hogy mit kell tennie a magyarság érdekében. Illyés egy ideig nézte az úriember ujján a nagy arany pecsétgyűrűt, aztán nem bírta tovább, és közölte vendégével, mivel gyöngélkedik, szeretne azonnal pihenőre térni. Az illető azonban fáradhatatlanul folytatta a dorgálást, úgyhogy végül az idős író, alig bírta lerázni hívatlan vendégét. Illyés naplójegyzeteit olvasgatva azon töprengtem, hogy vajon miért nem költözött vissza véglegesen Budapestre az illető úriember, hogy helyben harcoljon a magyarságért? Az ilyen „nemzetmentőknek” akik úgymond a „lelkükön viselik a magyarság sorsát” se szeri száma. Eörsi Istvánnak is volt hasonló tapasztalata. Amerikai tartózkodása idején egy magyar család meghívta vendégségbe. Még helyet sem foglalt a luxusvilla szalonjában, máris kezdődött a feddés, amidőn a vendéglátók öntudatosan kifejtették, milyen az igazi magyar. Közben belépett a szalonba a fiuk, aki egy árva szót sem tudott magyarul. Végül is rendben van, sok ilyen eset akad, senkit sem érhet vád emiatt, mert gyakorta a körülmények alakulása így diktálja, és végtére mindenki szabadon választja meg identitását.  Csak az ellentmondás bántó, hiszen mégsem kellene bort inni és vizet prédikálni. Ez jár az eszemben, amikor az internet hőseinek szövegei villannak meg a monitoromon. Miért nem jönnek haza, hogy példát mutassanak a helytállásban? Vagy ez csupán a hobbi-magyarok lelki vigasza? Ha tényleg gyógyító hatású, akkor isten neki. Az említett negatív jelenségek,  persze nem árnyékolhatják be a jó szándékú nyugati magyarok áldozatkézségét, akik a nehéz időkben erejükhöz mérten anyagilag (is) segítették a vajdasági magyarságot. Támogatták a politikai akciókat, vendégségbe hívták az itteni magyarság jeles tisztségviselőit, gyűjtötték az adományokat, segítettek a betegeknek, a magatehetetleneknek stb. Különös, hogy minderről huzamosabb külföldi tartózkodásom idején értesültem, nem pedig itthon, holott ezek a nyugaton élő magyarok igazán megérdemelnék, hogy közösségünk képviselői név szerint és nyilvánosan köszönetet mondjanak nekik.

Nem csökkentik a nyugdíjakat, csak befagyasztják mondja megkönnyebbülten az üzlet előtt egy idősebb asszony. Eszerint, kétnaponként ihatok joghurtot, majd a szürke égboltra pillant és magát vádja azért, mert az Isten csak ennyi vigasszal áldotta meg.

1939. szeptemberében, tehát hetven évvel ezelőtt Babits Mihály mélységes felháborodással vette tudomásul, hogy immár nem is arról folyik a vita, hogy „mi a magyar” (amiről máig érvényes mondandója volt), hanem arról, hogy „ki a magyar”. Megjelentek a szellemi kertészkedés bajnokai, akik „lenyesnének minden ágat, mely a környező égtájak szellői felé tapogat”. Ezek az „őrült kertészek”, mindent visszametszenének, hogy végül „csak az ősi, szent fatuskó maradjon”.  Azt hangoztatják, hogy „tépjünk ki lelkünkből mindent, ami asszimilált és európai”. Igaz, szegényebbek leszünk, de csak így válhatunk igazi magyarokká. Idővel elcsitulnak ezek a harcias hangok, aztán felerősödnek. Ez idő szerint, vagy tíz esztendeje felerősödtek. Nem csak Bácskában, és nem csak nálunk magyaroknál, hanem az egész volt szocialista térségben. Talán nem tévedek, ha azt észrevételezem, hogy ez az egypártrendszer utolsó bosszúja. Sztálin elégedett lehet, hiszen már ő is kíméletlen harcot hirdetett a kozmopolitizmus ellen.

Népi, mondják a műnépire, amit hagyományápolás címén forgalmaznak. Miért menekülnek a népitől? Igaza volt Babitsnak és Bartóknak: azért mert a néplélek nemzetközi, hiszen a nemzet előtti életvilágokat tárja fel.

A földön nyugtalanság, gyanakvás, félelem és tanácstalanság. De nincs segítség, mert az urak bepókhálózták az eget. Eddig ez volt a legnagyobb haditettük.

Németh László döbbenten kérdezi: „Könnyebben olvad be a románságba az erdélyi, mert magyar voltát európai küldetésnek érzi?” Esztelen kérdés, írta, amely nem rejti el a magyar tunyaságot. Az esztelen kérdés mögött azonban évtizedek óta szívós gyanakvás lapul, és egyre inkább szembeállítják az európai küldetéstudatot a nemzeti értékrenddel.

Sokszor lázadoztam, kifogásoltam, kritizáltam, viszont soha sem eléggé. Bizonyára sokkal több ellenségem lenne, aminek köszönve már nem tiltakozhatnék semmi ellen. Örökös csapdahelyzet ez.

Családi Kör, 2009. szeptember 3.