Naplójegyzetek, fragmentumok
- augusztus 23., hétfő
A legmagasabb magyar állami kitüntetéssel, a Szent István-renddel megtisztelt Nobel díjas Kertész Imre, egy életen át vívódott az identitással. Magyar írnak tartom, hiszen műveit magyarul írta, bár tisztában vagyok az őt kínző kérdőjelekkel és dilemmákkal. „A magyar irodalomhoz nem tartozom – írta az egyik megható feljegyzéséében, a Nyílt titokban -, és soha nem is tartoztam oda. Én valóban ahhoz a Kelet-Euróbában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely a Monarchiában, majd az utódállamokban, főként németül, de sosem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sosem volt része, a nemzeti irodalomnak”. Igaz, a néhai az őt ért támadások csillapodtak, legfeljebb időnként tűnnek fel, ám a halála utáni öt esztendő elegendő volt arra, hogy a felismerjük rendkívül kusza és sokszor teljesen kiszámíthatatlan kelet-közép-európai identitás-anarchia ösvényeit. Mert ösvények tényleg léteznek, s ezek nem szegényítik, hanem gazdagítják a hagyományosan értelmezett nemzeti kultúrákat. Egy külön alfejezetbe tartozik, hogy hova helyezzük a nemzetállamokon kívül született irodalmakat? Természetesen ahhoz az irodalomhoz, amelyen íródtak, csak egy rejtélyes többlettel. A többlet neve Közép-Európa és ide sorolnám a kisebbségi magyar irodalmakat is. A közép-európai és a balkáni sors sokkal jobban érinti a kissebségi nyelven élő írok hovatartozását, szenzibilitását és világképét, mint a magyar államban élő magyarul író alkotók világát. A kisebbégi író hajszálgyökereinek egy része „idegenben” táplálkozik, ami műveinek szellemiségének fontos meghatározója. Kár, hogy a magyar irodalomelmélet alig tudta értelmezni ezt a „szfinxet”. A francia, az angol vagy a német irodalomelmélet viszont termékeny kérdéseket vett fel ezzel kapcsolatban.