Naplójegyzetek, fragmentumok
- július 15., csütörtök
Az éjszaka Brechtet olvastam, és egész nap azon tűnődtem, hogy a költészet nemeslelkű kedvelői miért olyan tartózkodóak Brechttel szemben. Miért vetül rá a gyanú árnyéka, hogy voltaképpen nem is igazi költő. Azt hiszem, az egyik versében felfedeztem a magyarázatot. „Micsoda korszak ez, ahol / Csaknem gonosztett a fákról beszélni, / Mert annyi gonoszságról hallgatsz, míg ezt teszed.” A legtöbb lírai költő és széplelkű prózaíró joggal háborodik fel. Mi jogon vonja őket felelősségre a költő? Miért vádolja meg őket, ha a csodálatos tájról, a személyes élet nagy lelki fájdalmairól, a tavaszról, az őszről, a fantasztikus álmokról a szerelemről ír?Úgy bizony igazat is admék a toll kiváló mestereinek, ha a korukkal minden a legnagyobb rendben lenne. Akkor elereszthetjük magunkat, mert minden bűntudat nélkül lehet pallérozott önsajnáltató lírát, megható és a törékeny emlékekről szóló prózát esetleg pazar szójátékokkal és mértéktartó iróniával megspékelt epigrammát írni – a fákról. Ez sokkal „irodalmibb”, mint vállalni Brecht „vádiratait”, hogy a vádlottak padjára ültetnek bennünket. Miféle vádlottak padja? Nincs semmi bűnünk, mi apolitikus értelmiségiek vagyunk, hangoztatják a széplelkeket.