Végel László 1991-ben és 1992-ben esszésorozatot írt Újvidékről,a városszíneváltozásáról, arról, hogy alig egy-két év alattmiként semmizte ki a nemzetállamra („egy ország, egy nyelv”) hivatkozó,belháborúk bódulatába szédült nemzeti eszme szelleme a várost,történetét és hagyományát. Végel a város nevezetes, régi és újabbhelyszíneit járta sorra, utcákat, tereket, piacokat, pályaudvarokat, de amostanra már csak emlékezetből felidézhető örmény templomot, a Zsidó utca felrobbantott jobb oldali házsorát, a letörölt Dornstädter cukrászdát is . . . A hivalkodó új létesítményekre csak legyintett, ezért egy idegen városnéző aligha tájékozódhatna el Újvidéken Végel eszszéinek útmutatásai nyomán. Nem is városnézőknek írta városesszéit a szerző, sokkal inkább írta azoknak, akik az épületekben, a tereken,az árnyas és a napos oldalakon a város szellemét keresik, a városlakókat tehát, emlékeket és történeteket, a különbözés és az idegenség, egyben a szabadság jeleit. Azt a nehezen megfogható és még nehezebben kimondható többletet, amit egyetlen szóval sem lehet hiánytalanul kifejezni, de ami a város lakóit egyediségükben elkülöníti, és bárhol felismerhetővé teszi. Egyben alig látható szálakból fűződő kapcsolatot
is teremt számukra más, távolabbi és közelebbi városokkal.
Végel újvidéki városképe veszteséget idéz. Esszéi arról a város nem túl hosszú története során teremtett történeti és műveltségi jelentésről szólnak, ami Újvidéket a városok rendjében felismerhetővé, több nyelven, magyarul, szerbül, németül, meg persze latinul is pontosan megnevezhetővé, ezáltal egyedivé tette. A Dunával, Közép-Európával, a „bűnösnek” vélt Monarchiával a hátterében. Ebből a háttérből a Balkán sem maradhatott ki, de a múlt század utolsó évtizedéig uralkodóvá sem válhatott. Újvidéken sok minden élt együtt, ha nem is mindig, illetve sohasem felhőtlen egyetértésben. De a konfliktusok is a város történetéhez tartoznak. A konfliktusra való képesség elvesztése a dialógusról, akár a kultúráról való lemondással is kiegyenlíthető.
Arról szólnak tehát Végel László városesszéi, amit Újvidék történetének legújabb szakaszában elveszített. Arról, ami némaságba fulladt, bezárkózott, és nem jár ki többé az utcára. De a néma város nagyon is zajossá vált, túlságosan lármássá, hivalkodóvá. Az utóbbi évek tették ilyenné, és ez már nem Végel ifjúkorának oly sokat ígérő, olyan sok
meglepetéssel, várakozással és reménnyel teli városa.
Ellentmondásos történet tehát Végel László Újvidék-története. A város népességének rohamos növekedésével, új városnegyedek kiépülésével, sugárutak egyenes vonalával, hidakkal és lerombolt hidakkal egyre zajosabb, hangosabb, harsányabb lett Újvidék, közben meg elnémult, hangját se hallani már, létezéséből kiiktatta a beszélő történetet és hagyományt. Minél nagyobbra nőtt, annál inkább megfeledkezett magáról. Olyan lett, mint minden más hirtelen felnőtt és beözönlőkkel feltöltött tucatváros. Az ilyen városoknak lakói vannak, de nincsenek polgárai. Akik egykoron ennek a városnak a polgárai voltak, most némaságba merültek, és már a múlt emlegetésére sincs nagyon kedvük. Az ő nevükben, a város elnémult polgárainak, az ő emlékezetüknek és múltjuknak nevében írta Végel László a Peremvidéki élet városesszéit.
Az eltűnt, az elfelejtett vagy újrafestett városi helyszínekről, a többé helyre nem állíthatóról . . . Ha jól meggondolom, a makróvilágára való visszaemlékezések a városesszék. Amikor a belvárosról,terekről, utcákról, azóta eltűnt épületekről szól, megváltozott és letörölt városi helyszínekről, minden leírását azzal is kezdhette volna Végel László, hogy itt járt, errefelé bolyongott egykoron fiatalkori regényének hőse, a makró, aki még láthatta az egykori és mára már elveszett Újvidéket. Azt a várost, amelyik még ismerte önmagát, ismerte történetét, és tudott a múltjáról, ezért épülhetett be egészében a regényhős makró életvitelébe és közérzetébe. Ne feledjük, az Egy makró emlékiratai 1967-ben jelent meg, de egy vagy legfeljebb két évvel korábban íródott: első változatát az Új Symposion közölte folytatásokban. A regény kiadása után 1968 következett, a 68-as élménykör, a fellángolás, a kiábrándulás nagy élménye: a makró alakjának megrajzolásával Végel László mintha tetten érte volna a történelmet. És ennek a megrázó, testet és szellemet egyformán
próbára tevő tettenérésnek a tapasztalatát dolgozta fel későbbi munkáiban, regényekben, drámákban, majd a kevert műfajú esszé- és naplóregényekben, anélkül hogy a feldolgozásnak a végére járhatott volna. Az egész életre szóló 68-as élmény feldolgozása nyomban megkezdődött: 1969-ben – beszédes címen: Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak – novelláskötetet adott ki. Benne a diáktüntetések élményét közvetlenül „leképező” címadó elbeszéléssel. A kötet egy másik elbeszélésének címe így szól: Azt mondtam Mariannának, hogy a világ jó lehet még, de ő kinevetett engem. A kötetcím (a címadó novella) és a novellacím is 68 metonímiája. A nemrégiben kiadott Peremvidéki élet városesszéi ennek a metonímiának a kifejtései: visszatérés a makróélet helyszíneire, de már a makró, vagy a novelláskötet kalandozó hőseinek túlzott(?) illúziói, reményei, az utópikus látás lázai nélkül. Nincs ebben a visszatérésben azonban se keserűség, se csalódottság. Nosztalgia meg végképp nincs. A felnőttkor józansága nem tette helyére a dolgokat. Végel városesszéinek narrátora, miként a makró és a korai elbeszélések országutakon és a városban kalandozó hőseinek szeméből „könnyek hullanak”, miközben már nem szitokként hangzó, moralizálástól sem mentes tapasztalatait mondja a történelem menetéről és a politikáról, városokról és városlakókról, elvesztett érzésekről és szenvedélyekről.
Végel László éppen azért nem keseredett bele az elvesztett múltba, mert 68 tapasztalatának változatlanul tartó írói és gondolkodói feldolgozása végül mégis arra megy ki, hogy ha a városkép már nem is hozható helyre, se vissza nem állítható, ha a régi remények illúziónak bizonyultak is, a dolgok azért – józan mérlegelések nyomán – nemes egyszerűséggel rendbe tehetők. Hogy miféle rendbe, arról talán legjobb hallgatni. Hogy rendbe hozhatók, végül is a dolgok tulajdonsága és képessége. Nem utolsósorban az életé.
Történetileg, miként a makró élménykörének kifejtését esszékben, novellákban, további regényben (A szenvedélyek tanfolyama, 1969) az 1968-as diáktüntetések előzték meg a változás esélyét hirdetve, úgy előzte meg Végel városesszéit egy másik, szintén a változás reményét hirdető fontos esemény, a berlini fal ledöntése. A (történelmi) pillanatot Végel, egy ankétra válaszolva, az év (legfontosabb) eseményének tartotta. A politikával hosszú ideje tartó, sok-sok veszélyt rejtegető viaskodásainak, nyíltan vállalt konfliktusainak tapasztalatai alapján rangsorolhatta akkor így az év világeseményeinek naptárát. Van azonban ennek a választásnak egy személyes vonatkozása is: Végelt a berlini fal ledöntése az akkor már lassan feledésbe merülő „1968-as mozgalmakra” emlékeztette, ennek „emlékei törtek fel (benne) váratlanul”.
Jó egy évtizeddel később jegyzi ezt fel a városesszék végére sorolt Hatvannyolc című emlékező tanulmányában. Számvetés a tanulmány, akár azt is mondhatnám, negatív előjelű számvetés, mert mindvégig a meghiúsult álmokról és reményekről szól, veszteségekről és hiányokról.
1998-ban, amikor a Hatvannyolc című írása készült, tíz évvel korábbi eseményre, a fal ledöntésére és a vele felidézett 68-as „romantikus Egyetemista tüntetésekre” emlékezik, mind életrajzának, mind a történelem állásának e két fontos fordulatára. „Ha ironizálni akarnék – írja –, akkor azt mondanám, feltört belőlem egy régi betegség, egy régi zűrzavar emléke az új zűrzavar küszöbén.” Néhány fontos szó van ebben az önvizsgáló mondatban. Az „irónia” felemlítése első helyen, aztán a megkettőzött „zűrzavar”, előttük meg a „betegség”. Az iróniát Végel, amint kimondta, el is hárította: sok helyről idézhető,
hogy aki ironizál, az nem remél. Végel a reményt tartja fenn minden reményfosztó tapasztalata ellenére. Ezért tarthat távolságot az eltávolítást közlő iróniától. Nem akar ironizálni, még akkor sem, amikor minden oka megvolna az ironizálásra, meg a tapasztalatai is ezt diktálnák.
Miként az utópiáról, úgy a reményről sem mond(hat) le, még akkor sem, ha tapasztalatai arra figyelmeztetik, hogy „az utópikus elképzeléseknek többé nincs esélyük”. Ha nincs esély az utópiára, akkor nincs esély a zűrzavarra sem: utópikus elképzelések nélkül se 68-ban, se a „berlini csodában” nincs „zűrzavar”, csak józan megfontolás van, tisztánlátás, érdek és cél. Ugyanígy hullik ki a világtapasztalásból a „régi betegség”, amire nincs gyógyír. A konfliktusok választása, a szembenállás, a lelkes, néha még szenvedélyes ellentmondás, az erkölcs és a szabadság hirdetése – mindez belefér a „régi betegség” jelentéskörébe.
Így aztán még az irónia sem segíthet ezen a „betegen”.
Arra figyelmeztetnek Végel László Újvidék-esszéi és a Hatvannyolc című tanulmány is, hogy a makró és az őt követő novellák, mint valami még régibb zűrzavar és régibb betegség irodalmi megformálásai, mélyen beleivódtak Végel minden későbbi tapasztalatába és munkájába, úgy tartják fogva gondolkodását és világlátását, írás- és beszédmódját,
hogy a remény elvének és az utópikus tapasztalatnak esélytelensége ellenére a szabadság útjait tárják fel előtte: a makró egy mostanra felszámolt Újvidék utcáit járta, a novellák hősei egy azóta háborúba szédült és elveszett ország útjain kalandoztak bűnök és erények,
álom és valóság metszéspontjain, a felnőtté válás (a változás) veszedelmeit hordozva magukkal. Éppen az ilyen, zűrzavar és utópia, betegség és remény nélküli „felnőttségtől” borzongva. Ezt az irónia nélküli borzongást őrzik Végel mondatai. Ezért sem gyógyulhat ki a keresés, a kalandozás, a szembenállás, a rákérdezés „régi” betegségéből.
Az 1968 friss élményét rögzítő 1969-es novelláskötet Szökevény járt köztünk, és virággal ment tovább című elbeszélésének egyik felnőtt, az egész kötet egyetlen „igazán” felnőtt hőse Körösi Zoltán bíró, aki jól berendezett és még jobban elrendezett életét felrúgva a büntetésre
váró Agátával ugyanarra a tengerparti szigetre jut, ahol a fiatal lány társai múlatják napjaikat, majd egy csempésztörténet résztvevői lesznek, hogy pénzhez juthassanak, meg kalandvágyból is. Körösi Zoltán idegen közöttük, gyanakvással fogadják, de el is fogadják: egy felnőtt, aki belépett köreikbe. Ám nem maradhat közöttük. Nem bizalmatlanok vele szemben, beavatják titkaikba, nem vetik meg, nem üldözik el, csak egyszerűen nem tarthat velük, hiszen „felnőtt”. Ebből a szerepből semmiképpen sem léphet ki, pedig „szökevény”: abból az életrajzból szökött meg, amelynek törvényei és mércéi Agáta és társai számára korlátozók és elfogadhatatlanok. A törvényszéki bíró nem tartozik közéjük, el is megy tőlük, de nem tér vissza régi életébe, csak egyszerűen elmegy. Nem gyávaságból. Talán megértett valamit. Valami kimondhatatlant.
Agáta a távozó után fut: „A parkba futott, az emberek szeme láttára letépett egy rózsát, mindenki megütközve nézte, amint birkózott a rózsa szárával, majd a bíró után szaladt.
»Boldog ember«, mondtam, és lehajtottam a fejem. »Megérdemli, hogy virággal menjen tovább.«”
Kevés az ilyen virággal továbbálló boldog ember Végel László prózavilágában: a felnőttek világában nem élnek szökevények. A szökevények kívül vannak. Életformájuk a kívüllét. Se ide, se oda nem tartoznak, se az utópia, se az utópiavesztett, se a remény, se a reményvesztett világban nincs számukra hely, még akkor sem, ha rózsaszállal
a kezükben boldogoknak látszanak, mint Körösi Zoltán törvényszéki bíró. Végel László regényeiben és elbeszéléseiben, újabban esszéés emlékező szövegeiben, de talán még politikai elemzéseiben is azt az elérhetetlen és nagyon keskeny ösvényt keresi, amelyen a „konszolidált” bíró immár kettős szökevényként elindult. Ha ironikus akarnék lenni, ismétlem Végel szavait, azt mondanám, „Végel és társai” régi és egykor oly fontos szavaival, hogy a konformizmusból nem a nonkonformizmusba, és a nonkonformizmusból nem a konformizmusba vezet a mindenkori szökevények útja, hanem a mindenkor esélytelen
boldogság, remény és utópia felé.
Végel nem hirdet igét, mert nem vállalja a prófétaságot, és nem nézel a dolgok felett, mert nem akar ironikus lenni. Se rab, se szökevény.
Tehát a szabadság az egyetlen témája. A szabadság útjait követi, miközbennem a szabadságról beszél, hanem a szabadság jegyében, szellemében, reményében fogalmazza mondatait.
Bányai János: Egyre kevesebb talán. Forum könyvkiadó, Újvidéák, 2003.