Naplójegyzetek, fragmentumok
- május 4., kedd
41 évvel ezelőtt hunyt el Josip Broz Tito, Jugoszlávia elnöke. Az ország siratta, saját szememmel láttam a sírva gyászoló polgárokat az utcán. Sokan diktátornak nevezik, én sokkal inkább felvilágosult autokratát látok benne. Az ellentétes vélekedéseknek többféle magyarázata akad, az egyik a Tito-éra egymástól jól megkülönböztethető szakaszai voltak. A negyvenes évek második felét okvetlenül diktatúrának nevezhetnénk, de utána követezett az oldódás. A hetvenes évek elején, pontosabban 1971-től kezdve a marsall megrémült saját reformjaitól, öregkorára beköszöntöttek a jugoszláv ólomidők. A baljós gyász tanújaként megfordult a fejemben, hogy az emberek mit is gyászoltak olyan őszintén? Az autokrata halálát? A felvilágosult abszolutistát? A szocializmus jövőbeni öngyilkosságát? Esetleg a jövőjüket siratták? Ezt a rejtélyt ma sem tudom megfejteni. Talán akadnak majd kutatók, akik megfejtik a jelenlegi apokrif Tito-nosztalgia titkát. Mert ez létezik, nem az értelmiségi körökben, hanem a szegényebb rétegekben. A kérges kezű nagyapák Titóról mesélnek az unokáknak, akik nem is értik miről van szó: legendáról vagy valóságról. A titóizmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett. Életében nem voltam se titkos, se nyilvános titoista. A hatvanas évek „jugoszláv tavaszán” sztoikus (új)baloldali túlélő voltam, de a hetvenes évek antiliberális kurzusában a vérbeli autokratát láttam benne. Akkor figyeltem fel először arra, hogy az autokráciába vezető út az antiliberalizmussal van kikövezve. A mai antiliberális autokraták Tito-ellenesek, de dilettáns módon utánozzák az autokrata Titot. A bohózatos Tito-epigonok le-föl rohangásznak az autokrácia széles sztrádáján. A legszörnyűbb viszont az, hogy útjelzőkön megtévesztően írja, hogy a demokratikus édenbe vezető úton terelgetnek bennünket? Hova?
Kornai János Töpregések című könyvét olvasva elismerem, hogy kevés embernek van olyan tanulságos és ellenmondásokkal terhelt életpályával, mint neki. Európai és amerikai egyetemek professzora és díszdoktora, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Harward Egyetem emirátusa, a szocializmus egykori híve, számos fájdalmas és körültekintő kompromisszumok által jutott el a liberális demokrácia eszméjének elfogadásáig. Erről ő maga vall az említett könyvében. „Öncenzúrát alkalmaztam”, írja a Hiány című egyébként a szocialista gazdasági rendszert bíráló könyvéről. Elismeri, hogy nem állt ki nyíltan a politikai reformok mellett, mert a rendszer nem engedélyezte azoknak a nyílt kérdéseknek tárgyalását, mint az egypártrendszer versus többpártrendszer. Dönteni kellett! Vagy a „szamizdatnak” ír, vagy pedig néhány fontos gondolat mellőzésével a legszélesebb térben fejti ki kritikus álláspontját. „Életem egyik legsúlyosabb dilemmája volt”, írja. A kompromisszumokkal teli útja végül is a marxizmus megtagadásához vezetett. Elismeri, hogy Marx morális felelősséggel tartozik a reálszocializmus bűneiért. Miért? Elutasítja azt az állítást, miszerint a kommunista vezetők tévesen értelmezték Marxot. Nem! Majdnem teljesen felszámolták a magántulajdont és a szabadpiacot, ami a marxizmus két perdöntő axiómája. A „szemellenzős marxistákkal” vitatkozva, megállapítja azt is, hogy a szocialista vezetők „teljes joggal hivatkoztak Marxra, hiszen az általa javasolt történelmi feladatokat valósították meg”. Marx felelősége kétségbevonhatatlan – folytatja – akkor is, ha Marx ebben a szocializmusban a GULAG-ra került volna. Jobbik esetben „csak” raboskodik”. Jugoszláviában viszont „anarcholiberális újbaloldalinak” kiáltották volna ki, könyve nem látott volna napvilágot. Nem cenzúrázták volna, a kiadó szerkesztői azzal utasították volna el, hogy nem elég színvonalas. A rendszerváltás után ugyanazok a szerkesztők arra panaszkodtak volna, hogy mennyire üldözték őket is, meg a kiadó szerzőit is, akiknek a könyvei rendre megjelentek. Arról viszont nem tehetnek, hogy Kornai műve nem ütötte meg a kiadó magas mércéjét. Nem tudom, melyik a megalázóbb eljárás. Nem azonosulok Kornai végkövetkeztetésével, lehet, hogy az én hibámból, mivelhogy makacsul ragaszkodom ifjúkori illúzióimhoz, de kézségesen elismerem, hogy Kornai a tévedhetetlenek jelenlegi diktatúrája idején nyíltan beszél saját kálváriájáról. Az sem vonom kétségbe, hogy dilemmái érvényesek, amivel íróként főleg a Play Sinkó című monodrámám írásakor szembesültem. Látva a profitéhes kapitalizmus tombolását, vele együtt a szociális különbségek rohamos növekedését, látva, miként nyirbálja meg a tőke hatalma „demokratikusan” az emberi jogokat, a szólás- és a sajtószabadságot, látva, hogy ez a rendszer megcsúfolja minden eszményemet, a monodrámámmal vesződve kínzott a kérdés, miként lehetséges a magántulajdonon alapuló kapitalizmus felszámolása. Szép szóval? A tőkések meggyőzésével? Parlamentáris úton? Szajkózzam a baloldali reformista szólamokat? Reménykedjek az apokaliptikus vízióban, amely szerint a kapitalizmus önmagát semmisíti meg? Vagy ne adj isten, forradalommal? Nem ezzel a bársonyossal, mert láttam, hogy hova vezet, hanem erőszakossal? Esetleg rezignációval ismételjem az új szlogent: „Könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét” (Mark Fisher). Lehet, hogy a képzelőerőm mondja fel a szolgálatot, de végül is erre a kérdésre a drámában lehetetlen egyértelmű választ adni. Írói képzeletem csak addig terjedt, hogy (Sinkó krisztiánus periódusára utalva) feltételezzem, Krisztus dobja az első követ a kapitalizmus templomára, a parlamentre. Többi a személyes képzelőerő dolga. Elgondolható-e, hogy (talán) születik egy sorsdöntő (egyelőre megnevezhetetlen) erő, amelynek felismerése a jövő nemzedékére vár? Vagy pedig nem marad más hátra, mint a valóságon bosszút álló utópia, a konzervatív Roger Cruton emlegette utópizmus „az eretnekség utolsó maradványa a vallás nélküli világunkban”.