Naplójegyzetek, fragmentumok
- május 2., vasárnap
„Én, Koncz István, ezerkilencszázharminchét/ augusztus huszadikán/ születtem, és/ azóta sem/ törődtem/ bele a világba” köszöntött ránk Koncz István az egyik versében (Én-vers, vagy líra). 1997 június 20-án 60 éves korában hunyt el. 24 év múlva egyre inkább gyötör a kérdés, hogy tudunk-e visszaköszönni neki. Merünk-e válaszolni? Beletörődtünk-e a világba? Ez jár az eszemben, miközben a másik én-versét (Fohászféle azért, hogy soha nem kelljen ölnöm) olvasom. „Zsidóház volt, ahol/ lakom, / valamikor, a tiszaeszlári és a/ Dreyfus-per idején, – / az apám keresztény és/ arra tanított, hogy a politika/ nem erkölcsös dolog; – / (idősebb Koncz István meghalt/ 1960. február 28-án, meggyőződését/ fenntartotta utolsó leheletéig, – / kívülim három tanú is van rá, – / hosszú élete során, amikor 1918-ban/ Lublinban fejlövését kezelték / vállalta, hogy bolsevik, pedig / nem is volt az, csak éppen megvetette / azokat, akik gyáván letagadták.” Sok-sok év után felvetődik bennem a kérdés, hogy értjük-e Koncz István bele nem törődését. Értjük-e azt a szigorú komolyságot, amellyel költészetébe vonta be a német klasszikus filozófia fogalmait? Koncz István nem űzte komoly arccal a „komolytalan” nyelvjátékot, hogy Tőzsér Árpádnak arra a kifejezésére utaljak, amelyet újabb naplójában olvashattam. Már jónéhány évtizede eljött az „új komolyság” ideje, úgyhogy érdemes lenne újra találkozni Koncz István költészetével.