AZ ESSZÉ: ÚTBAN AZ ELBESZÉLÉS FELÉ
A metlikai tölgyfáktól Wittgenstein
szövőszékéig, és tovább
Az esszé konferenciacím legalább két válaszlehetőséget kínál: elsősorban „esszét az esszéről”, másodsorban esszéírást. Úgy is fel lehet állítani tehát a hozzászólást, hogy „az esszé” helyett esszét mondunk, amiből jó esetben az is kiderülhet, hogy mit gondolunk az eszszéről, történetéről és poétikájáról, valamint leválasztottságáról az irodalom és az irodalomról való beszéd meg írás, nemkülönben a tanulmányírás más műfajairól.Az ilyen esszé arra is rámutathat, hogy ez az alapvetően „monologikus”, ezen felül pedig nagyrészt „cselekménytelen” írás- és beszédmód az elbeszélés irányába távolodva saját történetétől, sőt elméletétől a narrációba torkollik, leginkább az emlékezésbe és a naplóba, a „prózába”, miközben egyetlen pillanatra se mond le eredeti (fogalmi) meghatározottságáról, viszonylagos lazaságáról, sőt parttalanságáról. Nyilván azért sem, mert egész (műfaj)története során mindig is közel állt a szabadabb narratív diszkurzushoz, mint a szakszerűbb tanulmány és értekezés műfajféléihez. Ez abban is megmutatkozik, hogy az esszé kevésbé tűri, nem is igényli a lábjegyzetet, legfeljebb olyan módon, ahogyan azt Vajda Mihály esszéírása mutatta meg, vagyis ha a lábjegyzetet lábjegyzetelő lábjegyzet kitérő és részletezés inkább, és nem hivatkozás vagy utalás. Az is mondható talán, hogy az esszé jobban kedveli a metaforát, mint a metonímiát.
Éppen ezen képességeivel, kitérőkkel, részletezésekkel, kihagyásokkal,sejtetésekkel és ambivalenciákkal kerülhetett oly közel a regényhez is, hogy nemcsak beépült a kitüntetetten fikciós műfajba, hanem a helyébe is lépett, leginkább akkor, amikor a regényírás irodalmi és nemcsak irodalmi feltételei elnehezültek vagy ellehetetlenültek. Az esszéről szólva szándéka szerint esszéisztikus hozzászólásomban arra mutatok példát, hogyan állt az esszé a regény helyére. A példa, lehetséges, csupán egyszeri, mégis azt gondolom, hogy az újabb magyar regényírás ismeretében egy szempontból, a szövegköziség sok változata és a regénybe ágyazott metabeszédek aspektusából legalább bizonyos fokig általánosítható is.
Mielőtt megmutatnám a példát, néhány szót hozzászólásom talán nem mellékes szűkítő, esetleg reduktív körülményéről. A konferenciára szóló meghívóban a kisebbségi irodalmak, minden bizonnyal a vajdasági magyar irodalom esszéírásának áttekintésére kaptam felkérést, amely feladatnak csak úgy tudok eleget tenni, ha Végel László helyzetleírását követem, annál is inkább, mert a következőkben az ő példáját emlegetem majd, miszerint (Végel szerint) „nem kisebbségi akarok lenni”, és mégis, ennek ellenére, az esszéről szólva olyasmiről töprengek, „amit más nem érzékel”, vagy nem úgy érzékeli, ahogyan én, beszédhelyzetem (kisebbségi) meghatározottságából következően érzékelhetem. Azt például, hogy a múlt század utolsó évtizedében, miközben a magyar regény, engedjék meg, hogy a régiek mára félretett (szó)képével éljek, tükörrel a kezében a szabadság útjait járta, a kisebbségi regényírót, aki nem kisebbségi akar lenni, név szerint Végel Lászlót, de nem kevésbé a fájdalmasan korán elhunyt Juhász Erzsébetet, a regényírást akadályozó, de a regényt kihívásként időszerűsítő légszomj gyötörte, minek folytán vesztésre álltak a századvégi regény formájáért és beszédmódjáért vívott küzdelemben: erről a légszomjról és kihívásról szól Végel László A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe(1998) hosszú című, „rövid beszély(e) a pikareszk regényről”. Úgyszintén erről szól Juhász Erzsébet Úttalan utaim (1998) című, alcíme szerint „Útleírások(at) a Vajdaságból” tartalmazó, műfajmegjelölésében prózakötete, amelyet nemcsak azért jó együtt olvasni az író befejezetlenül hátrahagyott Határregény (2001) című regényével, mert megközelítőleg egy időben készültek, és mert a regény fejezeteinek egy-egy epizódja a „prózákban” fellelhető, hanem azért is, mert Juhász Erzsébet „útleírás” és „próza” néven esszét ír, és mert esszéíró tapasztalatait a regényben tárgyiasítja, jelölve ezzel nem szűnő küzdelmét a „saját” regényért, amely alulmarad az esszével szemben.
Juhász Erzsébet ennek ellenéreregényt írt élete utolsó pillanatáig, míg Végel László engedve a kihívásnak, naplót és emlékiratot írt „esszénapló” és „esszéregény” néven (Wittgenstein szövőszéke, 1995, Exterritórium, 2000). Sem a prózának mondott esszé, sem az esszéregénynek mondott naplóregény és emlékirat nem kitérés a regény kihívása elől, nem is alibi az író számára, hanem éppenséggel bizonyíték amellett, hogy a regény helyére odaállhat az esszé, miközben sem a regény, sem az esszé műfaja nem szenved csorbát, mert az író, aki mindig szigetlakónak képzelte magát, már nem érzékeli a szigetet. „Miért – ismételgetem mániákusan –, hogy nincs sziget, ha időközben szigetlakó lettem?” – írja Végel A szintézis disszidense című esszéjében. A sziget nélküli szigetlakó kisebbségi (?) regényíró regény helyett, sőt a regény álarcában ír esszét.
Ebben nem az irodalmi műfajok, a „szépírás” és az esszé, az irodalmi beszédmódok közötti határok elmosódása figyelhető meg, amiről a teória oly sokat és szépen beszél, hanem az író, a regényíró létkérdése kisebbségi helyzetben. A kisebbségi itt nemcsak nemzeti kisebbséget jelent. A nemzeti kisebbség helyzete is jobban érthető, ha hozzágondoljuk a mindenkori vesztest, a kivetettet, a megbélyegzettek hadát mint kisebbséget. Az, hogy az esszé a regény elvesztett helyére állt vagy állhat az irodalomnak, történetének és jelenének valamely pillanatában, sohasem múlott, nem is múlhatott véletlenen, nem esetleges és nincs előzmények nélkül.
Mondom tehát a példát. Az Új Symposion folyóirat „hőskorában”, 1965-ben, a 8. számban közli Végel László Beszélgetés a metlikai tölgyfák alatt című „egy-két barátomnak” címzett esszéjét. Nevezetes és emlékezetes írás, a folyóirat történetének egyik fordulatát, a sok„utak elválnak” közül talán a mindmáig fennmaradt elsőt jelzi. Az „utak elválnak” nem kenyértörés, persze. Akkoriban az Egy makró emlékiratai vitát kavarva folytatásokban jelenik meg a folyóiratban, az esszétől néhány lapnyi távolságra az új folytatás olvasható. Az esszében Végel a folytatások írásának, ezzel együtt (korai) regényírásának szituációját írja le. Írói szándékáról és céljairól számol be, kitüntetett szerepet szánva az esztétika ellenében az etikának, a társadalomra és a közösségre irányultságnak, mégha ez a közösség a világban céltalanul helyet kereső fiatal lázadók közössége is csupán. Amiről a makró emlékiratai szólnak. A regény és az esszé tehát szorosan egybetartoznak.
Az esszé a regény folytatásaival kavart vitához szól hozzá. Más szóval, azt mondja, amit a regény közvetlenül nem mondhat el. Ezáltal azonban az ideológia és a politika terepén is zajló polémia nem csendesül,inkább felerősödik. Az addig irodalom- és világszemléletében egységesnek vélt nemzedéket, az első Symposion-nemzedéket is megosztja, de a nemzedéki összetartozás érzését nem bontja meg. Ezt bizonyítja Tolnai Ottó Az angyalok lázadása című, ugyancsak a 8. szám címoldalán megjelenő, szürrealista képek sorozatából formált verse. Ennek a belső polémiának valamivel távolabbi jele a folyóiratszám hátlapján Kassák közismert kalapos fényképének közlése, és egyik, 1922-ben Bécsben kelt levele az akkori Út című vajdasági avantgárd folyóirat „embereinek”. De ugyanitt olvasható Tolnai Ottó Érzelmes tolvajok című szintén folytatásos regényének a Végelével korrespondeáló fejezete.
Végel „az irodalom, amely nem akar irodalom lenni” Sinkó Ervin sokszor hangoztatott gondolatát követi az esszében, anélkül, hogy hivatkozna rá, minthacsak azt mondaná, hogy az Egy makró emlékiratai „nem akar” regény lenni, sokkal inkább egy nemzedék, egy korszak, egy közérzet időszerűségének dokumentuma. A Tolnai-regény, de főként a Tolnai-vers ezzel szemben a feketén csillogó szürrealista képek sorozatával az „irodalom, amely irodalom akar lenni”, később esztétizmusnak csúfolt, sőt esztétizmusba fajult álláspontját képviseli.
„Szituációnkat, vereségünket objektivizálni kell” – írja Végel az esszében: ennek az objektivizálási törekvésnek regényes formába öntése az Egy makró emlékiratai. A Kassák-nyomokat nyíltan viselő Tolnai-versben pedig ez áll:
Mert hajnalban, ha fent a vizeket vadkacsa veri
Harmat csapódik kutunk poros fenekére is.
ÉS AJKUNK ILYENKOR TÉNYLEG KAKTUSZVIRÁGGAL TELI.
A Tolnai-vers nem objektivizál, szürrealista képet mond. Ami persze nem esik nagyon távolra se a „szituációnktól”, se a „vereségünktől”, de egy másik, a makróétól eltérő, inkább esztétikai, semmint etikai beszédféle.
Az 1965-ös esszé a regényre vonatkozik, a születőben lévő regény helyzetét írja le, de még nem része a regénynek, nem íródik bele, megértéséhez sem tartozik közvetlenül hozzá, külön áll, és különállásában az író akkori önmegnevezésének dokumentuma. Évtizedek múlva, a kilencvenes évekre azonban az esszé beszüremlik a regénybe, majd amikor az íróember léte a balkáni háborúban közvetlenül veszélybe kerül, be is helyettesíti a regényt: az esszényelv uralja az elbeszélést, az esszé műfaja narratív alakot ölt, és – Juhász Erzsébet példája is jól mutatja – nemcsak Végel László munkáiban. Ennek az áthelyeződésnek meggyőző példája a Wittgenstein szövőszéke, amely a szerző műfaji meghatározása szerint 1991–1992-es „esszénapló”. Majd a későbbi Exterritórium című háborús „esszéregény”. Vannak, a magyar irodalomban is vannak „háborús regények”: Végel könyve nem tartozik közéjük, mert sokkal inkább esszé mint regény, inkább esszéisztikus önvizsgálat a háború árnyékában, mint elbeszélés.
Mi vitte Végel írói gyakorlatát és nyelviségét a regény irányából az esszé felé, és a regényben is az esszéisztikus beszédmód felé? Miért mondja Juhász Erzsébet vajdasági úttalan útleírásait prózának, holott esszét ír a szónak eredeti jelentésében, tehát kísérletet. Mindketten, Végel is, Juhász Erzsébet is „kísérletezők”, de nem önszántukból azok, hanem sok mindenben eltérő írói és emberi helyzetükből, a nyelvre való ráutaltságukból következően.
Mindketten a nyelv eróziójával szembesültek. A nyelv eróziójáról Juhász Erzsébet mint „rozoga anyanyelvi állapotaink”-ról beszél, azt mondja, hogy „nehéz megfogalmaznom (úgy értem: lelkileg nehéz), mit fejez ki ez a teljesen elrongálódott nyelv, mely mindenek ellenére a beszélők édes anyanyelve”, majd így: „nem tekintjük tulajdonunknak,használjuk, amíg tönkre nem megy, amíg teljesen el nem nyüvődik, aztán szemétre vele”, egy-két sorral lejjebb pedig így: „Végtelen bennem a szorongás, hogy e pusztulás visszafordíthatatlan.” Végel László a nyelvi eróziót így fogalmazza meg: „Ott születtem, ahol haldoklik az anyanyelvem. Vele együtt játszódik le az én agóniám is.” Majd más helyütt: „Kosztolányi, Márai mondatait ismerem, de nem ismerem a kalauzét, a hentesét, a trafikosét.” Ennél keményebb drámát az író aligha élhetne meg. Nem térhet ki a nyelv elől, de a nyelv lekophat róla, magára hagyhatja, és akkor az írónak nincs más választása, csak az, hogy ott küzdjön meg a nyelvért, ahol még megküzdhet.
Végel László a múlt század utolsó évtizedében a regénynyelvet kulturális
beszédre váltotta, mert az „esszénapló” se napló, és az „esszéregény” se regény a szó kanonizált értelmében, hanem a kulturális beszédnek egy-egy változata, amelyektől persze nem lehet elvitatni az esztétikai tapasztalat horizontját, bár a kulturális beszéd mindkét változata nagyobb hangsúlyt helyez a közlés és kimondás, a még mondható etikai vonatkozásaira. Végel a fenti idézetet így folytatja: „Amikor őket hallgatom, két szavuk vagy két mondatuk között nagy ürességet tapasztalok, talán először ezt kellene lassan, fokozatosan megérteni, majd kitölteni, és nem az üresen kongó, érzéketlen politikai szólamokkal, amelyeket mostanában rendszeresen hallok, ha a magyarságról van szó.” Az etikát regényírásának kezdetei óta cipelő Végel a nyelviségnek ebben a helyzetében fedezi fel és dolgozza ki az esszényelvként megnyilvánuló kulturális beszédet.
Juhász Erzsébet az Úttalan utaimmal párhuzamosan írott Határregényben a kulturális beszédnek egy másik változatát választotta. A nyelv eróziójától a múlt századelő nyelviségéhez menekült.
Nem archaizál, ahogyan Rakovszky Zsuzsa teszi A kígyó árnyékában,
hanem görcsös következetességgel ragaszkodik „Kosztolányi, Márai mondataihoz”, egy irodalmi nyelvhez, annak közvetlen tisztaságához, mert csak így lát kiutat a nyelvi pusztulásból. A nyelvhiánynyal, mint a légszomjjal szembesülő regényíró drámája ezáltal még erőteljesebben nyilvánul meg. Márai Sándor teljes nyelvi elszigeteltségében Arany Jánosnál keresett menedéket, bár az ő elszigeteltsége természete szerint más, mint a kisebbségi író szembesülése az anyanyelv rajta kívül álló és tőle függetlenül zajló eróziójával és leépülésével. Megkockáztatom: nem olvasható-e a Juhász Erzsébetéhez hasonló, bár közel sem olyan kifejezetten a veszedelmes nyelvi erózió nezőpontjából Szilágyi István Hollóidő című regénye, amely a történelemben, a történelem nyelviségében, prédikációk régi szövegeiben találja meg beszédmódjának biztos pontjait?
A regényíró, aki a nyelvvesztés veszedelmét érzékeli – a kisebbségi érzékel valamit, amit más nem érzékel – a regénnyel, mint műfajjal szemben is szkeptikus. A „peremvidék, a peremélet lassan ölő mérgeiről”
(Végel László) gondolkodik és beszél; azt kívánja, a sírjára „határkarót” helyezzenek. Így szkepszise a regényen túlmenően a hely – a haza, a szülőföld, a vidék – létalakjára is kiterjed. Végel etikussággal, nemegyszer moralizálással mozgatott kritikájának ezért lesz tárgya és célpontja a provincializmus. Az illúziót hirdető kisebbségi politizálást vidékiesnek tartja, a kisebbségből kényszerből vagy szándékosan kiszakadók (az eltávozottak) főváros-gesztusait gőgös provincializmusnak.
Ebben a helyzetben inkább a dadogó és szenvedő „hontalan lokálpatriotizmust” választja. A „kiúttalan utat” tehát, hiszen ha közelről nézzük meg a szókapcsolat paradoxonát, nyomban felismerjük a benne működő mozdulatlan ellentmondást, amely a kisebbségi hontalanság – akinek két hazája van, egy hazája sincs, főként ha a kettő közül az egyiket kihúzzák a talpa alól – és a szülőföldhöz, a lokálpatrióta érzelmeinek helyszínéhez való ragaszkodás között feszül.
Ugyanezt fogalmazza meg inkább befelé fordulva, kevésbé világrautaltan Juhász Erzsébet is, aki úgy látja, „amikor az ember ráeszmél lassacskán, hogy nincs nagyobb áldás (és persze: átok), mint a szülőföld, ez az unalmas és sivár hely”, esélytelenül kívánkozik el innen „messzi-messzi tájakra”, mert azt is belátta, hogy „egy kisebbségi nemzetrész számára a haza soha, de soha nem lehet evidencia”.
A „hontalan lokálpatrióta” ellentmondásosságával, a szülőföld és az evidencia nélküli haza paradoxonával küzdő regényíró(k) számára az esszéregény, az esszénapló, a féltörténelmi regény lesz az a tér, amelyben a darabokra tört történet, a regényvilág még elhelyezhető.
Közép-Európa pedig ennek a térnek nosztalgikus neve. A Közép-Európa-gondolat Kelet-Közép-Európában a rendszerváltásokig élt, mint a vasfüggönyön rést ütő eszmélkedés, gondolkodás, filozófia nem esélytelen esélye. Azóta megfeledkeztek róla, megfeledkeztek az álomról is, amit a térség számára a Közép-Európa-gondolat jelentett.
Közép-Európa nem volt és nem is lesz, állítják ma többen, azok is, akik korábban többször és nem akárhogyan gondolkodtak el Közép- Európáról. Mire a rendszerváltások nyomán létrejöttek az egymásra ferdén néző, de most már Európáról álmodozó kis közép-európai nemzetállamok, addigra mintha világukból és szótárukból eltűnt volna
Közép-Európa múltja és jelene. Megmaradt viszont a „hontalan lokálpatrióták”, a hazátlanul is szülőföldjükön maradottak számára, mint semmit sem ígérő és semmit sem nyújtó nosztalgikus térség, ahol nem
lehet otthon lenni, de el lehet lenni. Erről beszél Juhász Erzsébet Határregénye, és erről Végel László esszébe futtatott napló- és regényírása.
És ez a különös, elhomályosult, szinte tárgyavesztett nosztalgia két tényezőből ismerhető fel. A stílusból és az irónia hiányából.
Pontosabban abból, hogy milyen kitartóan ragaszkodnak a stílushoz, és mennyire idegen tőlük az irónia.
Végel arról beszél egy helyütt, hogy „mi más lenne a stílus, ha nem a reménytelen feladattal szembeni konokság. Egy vágy öncélú lebegése. Áthatolhatatlan, megmagyarázhatatlan”. A „stílusérzék” bizonyosságot teremt még a nyelvi otthonból való kiűzetés körülményei között is. Persze a stílus és a stílusérzék nem keverhető össze a nyelvhelyességgel.
A nyelvi romlás állapotában a stílus őrzi meg a mondhatót, a még elmondhatót. Nem árt emlékeztetni rá, hogy a hatvanas évek közepén az Egy makró emlékirataival szemben nyelvhelyességi kifogások sorozatban merültek fel, a bírálatok, akár az irodalom, akár a politika oldaláról érkeztek is, a regénynyelvet célozták meg. A stílusra nem figyeltek, holott a regényt rontott nyelviségével együtt reménytelenül konok stílusa avatta mostanra kultikus könyvvé.
És Juhász Erzsébet is, amikor a visszafordíthatatlan nyelvromlás jeleit fedezi fel, a stílusban keres menedéket, a Kosztolányi- és a Márai-mondat világában. A Határregény történelmi háttere az a már elérhetetlen, de még
felidézhető múlt század eleji stílus, amely nemcsak a regényhősök beszédét hatja át, hanem átszűrődik az elbeszélői szólamon is. Juhász Erzsébet szót sem ejt a stílusról, ő regényt ír, amelynek a stílus a belátható
nosztalgikus tere, a stílusról Végel ejt szót, aki regény helyett esszét ír, a regényírás reménytelen feladatával szemben a stílusban felragyogó öncélú, áthatolhatatlan konoksággal.
Ezen a ponton el is válnak Végel László és Juhász Erzsébet útjai. Juhász a stílusban a regényírás esélyét látja meg, míg Végel a stílusról szólva a regény, a napló, az emlékirat áthelyeződését az esszébe.
A különválásnak szembetűnő vonása az iróniához való igen eltérő viszonyulásuk. A regény helyett esszét író Végeltől távol áll az irónia. Szerinte „Kelet-Közép-Európában semmire sem lehet többé alibi az utóbbi években módfelett divatos, a dolgokra, Hegel szavaival szólva, »előkelő megvetéssel« tekintő irónia”, amely korábban még „fölényesen leleplezte” a diktatúrákat és a konszolidációkat, „de mára kiszikkadt szellemi talaja”. Megmaradt ugyan a „kierkegaard-i kockázatos, tragikus irónia, de – kérdezi Végel – ugyan melyik ironikus diszkurzus merné feláldozni önmagát erre a célra”? Juhász Erzsébet vállalta az áldozatot. Nem is tehetett mást, hiszen regényt írt a múlt századi regényírás szellemében, amely viszont nincs, nem is lehet meg irónia, főként nem „kockázatos” irónia nélkül. Juhász Erzsébet Után-utazás Esti Kornél fiumei gyorsán című „esszéprózájában” távolságtartó, tehát ironikus harmadik személyben szól az után-utazó és Esti Kornél közötti hasonlóságról: „E háborús valóság egyszeriben úgy érintette őt, mint Esti Kornélt az első csók, melyet ott, a fiumei gyorson kapott, útban a tenger és Velence felé. E csók, melyet ő a megtébolyult történelemtől, Esti pedig a tébolyult lánytól kapott – e csók döbbentette rá a kettejük közötti mélységes hasonlóságra.” E két „csók” közötti hasonlóság mutatja meg annak a „tragikus iróniának” közép-európai nosztalgikus hátterét, amelybe oly elszántan és konokul íródott bele a Határregény. A regény megőrizte az irónia szellemi talaját, hiszen a megtébolyult történelem csókja uralta.
Az „esszénapló” és az „esszéregény” nem élhet az iróniával, nem áldozhatja fel önmagát az „ironikus diszkurzus” oltárán, hiszen közvetlenebbül meg konokabban támadja a történelmet, a háborús diszkurzust, az embert emberi mivoltából kiforgató csatazajt, a városokat kivégző elvakultságot. Végel éppen azért helyezte át megszólalását a regényből az esszébe, mert megszüntette korábban sem szoros kapcsolatát az iróniával. Az iróniától való elszakadás viszont nem jár kevesebb kockázattal az irónia vállalásánál, hiszen járatlan, ismeretlen útra vezet, arra a „határra”, amely nemcsak országok, hanem műfajok és beszédmódok között húzódik. Ezen a rejtélyes határvonalon küzdötte ki Végel László a maga sajátos esszéműfaját.
Konokul és következetesen. A Wittgenstein szövőszéké-ben idézi Pilinszky János egyik mondatát: „Modernek mindig azok voltak és azok is lesznek, akik az idő teljes drámáját átélik.” Végel interpretációjától függetlenül az idézet második fele érdekel: az idő teljes drámája, mert nem tudom, a „modernek” mit is jelent ebben a mondatban, csak annyit sejtek, hogy semmiképpen sem az irányzat, a korszak, vagy valamely filozofikus alapozottságú tervezet nevét. Az idő „teljes drámája” viszont kimozdít a mindennapok – háborús – szürkeségéből, minthogy a mindennapit (a háborúban is elkerülhetetlen, meg a háború kikényszerítette napi teendőket) emeli be a drámai szituáció pátoszába.
Végel a múlt század utolsó évtizedének – a balkáni történelemben konkretizált időnek – „teljes drámáját” élte meg és élte át. Az átélést, ezt a fájdalmas képességét az értelemnek és az érzésnek, alakította emberi szituációvá, amikor szembenézett önmagával: ekkor látta be, hogy már csak az esszé műfaja maradt meg számára, az önszemlélet és önvizsgálat beszédmódja, hiszen az emlékezés és elképzelés történetei darabokra törtek, a szabadságban vándorló tükör is darabjaira tört, semmilyen fikció nem rakhatott volna össze a számára koherens történetet. A Wittgenstein-kötetben írja: „a fantazmákból képzek szofisztikus retorikát, egy olyan fabulát alkotok meg, amelynek belső bonyolultságát aligha érzékelik azok, akik csak irodalmilag igénylik a referenciáktól való szabadságot”. Majd ugyanitt: „Ha a váram a rom, akkor maradjon a topogás a vigaszom.” Aki az idő teljes drámájának átélése nyomán nem szabadulhat a referenciáktól, az iróniafüggetlen,a fikcionalitással felhagyó és a stílusra építő esszében talál vigaszra. Az esszében nyer tehát formát „az idő teljes drámája”, az elbeszélés helyett az önvizsgálat sokrétű és sokfelé elágazó, változékony, dinamikus, a megértés sajátosságait kihívó műfajában.
Bányai János: Az esszé: útban az elbeszélés felé. IN. Egyre kevesebb talán: Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003.