- február 9., kedd
(Naplójegyzetek, fragmentumok)
Olvasom, hogy Ivica Dačić a parlament elnöke is elismerte: Veljko Belivuk bandavezérnek komoly kapcsolatai voltak az állami szervekkel. Ennyit árult el, és semmi többet.
Hogyan lesz a szabadságharcosból diktátor? A Népszavában Rónay Tamás – nyilván a fennálló magyar viszonyokra célozva – Robespierre-ről és Fidel Castróról ír. Robespierre, „a szegények ügyvédje” maximálisan kiállt a szólás- és a sajtószabadság mellett, azt állította, hogy egyik sem büntethető, de hatalomra kerülve már a feltételezett gyanús gondolatok miatt is egymás után küldte halálba az embereket, de legalább nyíltan kimondta miről van szó. A forradalmi időkben az erény terror nélkül hatástalan, erény nélkül a terror öldöklés, hangoztatta, és kegyetlenül gyakorolta az „erényes öldöklést”. Fidel Castroról nem kell külön beszélni. Az igazság és a szabadság híve volt, de a hiteles forradalmárból diktátor lett. Nem tétovázott. „Szocializmus vagy halál”, hirdette. A jugoszláviai fiatalok lelkesen üdvözölték a forradalmárt. Köztük én is. Először őt, aztán Che Guevarát. Csinos miniszoknyás lányok trikójáról Che Guevara nézett ránk. Ő már romantikus hős volt, hiszen távozott a hatalomból, hogy folytassa a forradalmat. Ezért lett az ifjúság ikonja. Valamit kompenzáltunk, mivel mi már nem lehettünk forradalmárok. Emlékszem, Vicsek Károllyal együtt építettük a dél-szerbiai autóutat és ő a Fidel Castroról szóló könyvet vitte magával. Castro lett a beceneve, s ő ezt eleinte szívesen vette. Egy napon azonban furcsa fintort vágott, ha Castronak neveztem. Igaza volt, a becenévről lemondtam, mert torkig vagyok a demokrata jelszavakkal sáfárkodó önkényuralkodókról szóló történetekkel, figyelmemet inkább a lokális metamorfózisok kötik le, akik ugyanúgy sáfárkodnak a demokrata jelszavakkal, mint a nagyok. Arra gondolok, aminek tanúja vagyok. Továbbra is rejtély előttem, hogy azok, akik húsz-harminc évvel ezelőtt tisztességgel kiálltak a szabadság mellett, miért szemlélik ma szótlanul a szabadság megnyirbálását. Mivel magyarázható ez? Csak a puszta félelemmel? Ez felszínes magyarázat, hiszen húsz évvel ezelőtt is okuk lett volna a félelemre. Talán jogosabban, mint ma. Talán arról van szó, hogy helyeslik a szabadság megnyirbálását? Helyeslik, hogy kipenderítsék onnan azokat, ahol ők is szerepelnek? Mikor jogos ez és mikor nem? Erről hallgatnak azok, akik hallgatnak a szabadság megnyirbálásának láttán. Nagy kár.
Hallgatnak és tudomásul veszem, hogy az inkvizítorok szókimondóbbak voltak. Márai remek regényében az Erősítőben az Inkvizíció legfőbb ura, a Kardinális mondta ki az eretnekség végzetes csíráját. Giordano Brunóval vitatkozva felismerte, hogy Bruno „Hitt abban, hogy az értelem erősebb, mint a hit. Aki egyezést hirdet a hit és az értelem között, áruló. Az ilyennek pusztulnia kell, mert előbb-utóbb elárulja a hitet. Vagy az értelmet.”